Az ősi tölgy alatt.

A fény párducpettyel szórt meg.
Kisgyermek. Nézem, bámulom
a százados, ütött tölgyet.

Elfed. Hallom suttog, beszél:
„Vihar tört meg, villám sújtott,
Nap szikasztott, tépett a szél.

Láttam veszni ifjú fákat.
Álmuk semmiségbe fulladt.
Láttam nagyit, unokákat,
babát, hőst és nagypapákat.

Lombom rejtett szerelmeket,
Könnyed és félszeg nevetést.
Csillagfényű rejtelmeket.

Élek, mert halott is vagyok.
Mozdulatlan lépek tovább.
Lombom csonka. A fény ragyog.

Árnyékomban pihenj el hát.
Nézd az eget: Adok, adok.
Vén tölgy vagyok, örök barát.
Tavaszt váró örök barát,
Reménnyé vált örök barát.”