Szépirodalmi írások

Egy öreg zsidó hazatalál

Schwarz bácsi még mindig elfogódottan ücsörgött a luxusgép hófehér bőrülésén. Csak ímmel-ámmal csipegetett az előtte tornyosuló pazar ínyencségekből. A három utaskísérő makulátlan egyenruhájában feszengett előtte és reménykedve leste minden mozdulatát. Vajon kíván-e még valamit? Láthatóan epedve várták kéréseit. Az öregember összébb húzta magát. Törékeny alakja szinte elveszett a fotel bizonyára jelentős és kevély „VIP-ekre” tervezett öblében. Kifelé tekintgetett a gép ablakán. Derűs, verőfényes idő volt. Immár harmadik éve. A távolban már látszott a nap fényét is megszégyenítő ragyogás. Jeruzsálem fénykupolája. Schwarz bácsi oda tartott. Illetve vitték. Szinte „az ölükben”. Vendéglátóit az egyre intenzívebb kecskeszag sem zavarta. A szag forrása Schwarz bácsi volt. Hja, ha az ember hat évet tölt a mekegő népség között, bizony egy fürdés nem írtja ki a bőrből az állatok szagát. Mert bizony ott találtak rá, egy Új-Zéland partjaihoz közeli kis szigeten, ahol több tucat kecske társaságában éldegélt magányosan. Pedig nem volt ez mindig így!

Szülei még egy közép-európai kis ország fővárosában, Budapesten éltek. Itt született ő is, mint Schwarz Dávid. Apja megjárta Auschwitzt, és bár szinte soha nem beszélt az átélt borzalmakról, a kis Dávidba mégis átadott egy olyan „jelzőrendszert”, amely a fenyegetettséget jó előre tudatta birtokosával. Nem bizalmatlanság volt ez, sokkal inkább a dolgok mögött megbúvó folyamatok, erők érzékelésének képessége. Ez az adottság tette Dávidot már fiatalon sikeres és gazdag emberré, és ez a képesség mentette meg többször is vagyonát a csődtől, sőt később a maga és felesége életét is. Tinédzser volt még, amikor Magyarországon egyre jobban megszaporodtak a kódolt antiszemita üzenetek a közéletben, gyakorivá váltak a zsidó temetők elleni akciók, Izrael-ellenes tüntetések. A neonáci szervezetek egy idő után szövetségesre leltek egyes hazai és külföldi dzsihádista mozgalmakban. Ekkortájt már érzékelte a leselkedő veszélyt, de akkoriban volt az országban egy növekvő, befolyásos keresztény mozgalom, amely nyíltan felvállalta Izrael és a zsidóság támogatását, szeretetét. Gyülekezetek alakultak, az sokan váltak hívővé. Schwarz Dávid néha eljárt az egyik közösség budapesti központjába. Nagyon jól érezte magát köztük, de hitüket, illetve Messiásukat, Jézust nem tudta elfogadni. Úgy érezte mégis, valahogy védelmet, biztonságot ad neki, és a többi zsidónak ez a több ezres tömeg. Így továbbra is az országban maradt. Aztán egyszer csak eltűntek a hívők. Igaz, nemcsak ők, hanem szerte a világon milliók. Egyik pillanatról a másikra. A világ napokig döbbenten hallgatott. Aztán egyre több magyarázat született. „UFO”-k tették „Az egész valamely titkos összeesküvés része.” Hivatalos verzióként egy evolucionista kommentár kezdett megszilárdulni: „Egy új, az egész emberiséget érintő evolúciós ugrás történt, amelynek során az emberi nem leginkább antiszociális egyedei »kilökődtek«, hogy az immár továbblépésre képes emberiség átléphessen az új erkölcs, az új szellem korába, a béke és biztonság korszakába” – Dávid, ahogy olvasta a kincstári magyarázatot, szomorúan, kételkedve csóválta a fejét.

A csak fültől fülig terjedő magyarázatra gondolt: „Jézus Krisztus vitte el őket”. Ez látszott szerinte is a legvalószínűbbnek, hiszen az eltűntek mindnyájan keresztények voltak.

Egy hónap sem telt el ezután, és Schwarz Dávid veszélyérzete fülsiketítő „ALARM!”-ot jelzett lelkében. Intézkedett. Fiatal feleségével, vagyonával Izraelbe költözött. Épp idejében. Az átutalást bonyolító banktisztviselő szemében, ahogy ránézett, már ott izzott a megvetés és a kapzsi gyűlölet.

Izraelben ellenben úgy érezte, kitavaszodik a lelke. Az emberek hallatlan reménységgel, boldogsággal, várakozással voltak tele. Nem is csoda. A rohamléptekkel egyesülő új világ fénysebességgel csúcsra jutott vezetője, címe szerint az EU, gyakorlatilag a világ elnöke épp akkoriba írta alá a zsidó állam vezetőivel az Izrael biztonságát, sérthetetlenségét szavatoló szerződést. A zsidóság a két mecset között még a Templomot is felépíthette a Templomhegyen. Az örök párianép áhítattal csüngött a világ új vezetőjén. Úgy tűnt, sosem látott boldog kor köszönt Izraelre és a teljes emberiségre…

Schwarz Dávid újra elővette gyermekkori bibliáját. Nagy összegekkel támogatta a Templom felépítését. Üzletei újra sikeresek lettek. Talán három évig tarthatott ez az eufória.

Aztán furcsa, ijesztő dolgok kezdtek történni. Az angol nyelvű sajtóban egyre több Izraelt, a zsidóságot kritizáló, gyalázó írás jelent meg. Olyan vélemények hallatszottak, hogy az Elnöknek a Templom legbelső részében lenne a helye. Megilletné. Talán nem is csak ember… Aztán suttogások. Katonai mozgósítás, Jeruzsálem felé tartó hadoszlopok, csapatösszevonások… Kijátszhatatlan azonosító rendszer bevezetése, amely a kereskedelem az adózás alapjául is fog szolgálni… Az addig is gyakori katasztrófák, természeti csapások apokaliptikus méreteket öltöttek…

Schwarz Dávidban újra jelzett a veszélyfelismerő képesség. Úgy érezte, menekülnie kell Izraelből is. Felesége azonban kinevette őt. Az asszony szinte imádattal csüngött a világ vezetőjén.

„Tőle csak jó származhat!” – mondta megvetéssel férjének. A férfi küzdött érzéseivel. Napokig alig aludt. Ha elbódult éjszakánként, pár perc múlva páni félelemmel, saját sikolyára ébredt. Felesége gúnyosan vetette oda, hogy talán nem is ép elméjű már… De nem tehetett egyebet. Vagyona felét az asszony számlájára utalta, a másik felén pedig aranyat vett. Ahogy apja tanította. „Ha menekülsz, ne bankkártyát vigyél. Vedd fel a vagyont. Készpénzt, vagy ha nagyon nagy a baj, aranyat vigyél. Schwarz Dávid úgy érezte, nagyon nagy a baj. Ekkor már hatvanas évei közepén járt. Csak nyugodt öregkort akart, semmi mást. Barátai soha nem voltak. Maximum jó ismerősei. Képtelen volt akkora őszinteségre, amely egy közepes barátságnál is elengedhetetlen. Ha szívességre, szolgálatra volt szüksége, hát megfizette. Házasságát is a szülei ütötték nyélbe. Schwarz Dávid zárt személyiség, következésképpen magányos ember volt.

Új-Zélandra repült. A reptéren a hivatalnok gúnyosan nézegette útlevelét:

– Izraelből, mi? Nem mindenki örül itt maguknak…

Az öreg zsidó gyomra összeszorult. A tisztviselő elmondta, hogy a hosszabb időre érkezetteknek negyvennyolc órájuk van a személyi azonosító chip beültetését elvégeztetni, ellenkező esetben kitoloncolják őket.

„Egyelőre még CSAK kitoloncoljuk őket…” – tette hozzá sokat sejtetően.

Dávid a kikötő felé sietett. Diszkrét érdeklődések után egy ütött-kopott bárka tulajdonosával tárgyalt:

– Igen… távolabb a parttól… ahol lehet állatokat tartani… földet művelni.

– Naná! – fújta a füsttel a nagydarab, ravaszdi képű hajós –, meg pár ember dolgozni… mi?

Schwarz Dávid bólintott

– Igen, hiszen én már öreg vagyok…

– Naná! Van egy ilyen – kacsintott a tengerész –, már vannak is ott. Pár hívő, olyan „Jézusos” meg három magafajta. Megvetően végigmérte az idős embert.

A tengerjáró nem hazudott. Néhány órai hajózás után egy kis kolónián kötöttek ki. Parányi szigetecske volt az egész, rajta öt férfi, egy kecskenyáj, szárnyasok. Kisebbfajta gazdasági épület állt a fák között, mellette házikó, a lombok takarásában. Mindenfelé kuszán, rendezetlenül ültetett, de szép zöldségfélék… A hajós nem is köszönt. Elvette a pénzt és fordult is vissza. Alaposan megvágta a szigetre fuvarozott „gyanúsakat”. Úgy okoskodott, hogy a kis kolónia létét alkalmas időben szóvá teszi a rendfenntartó szerveknek… persze nem ingyen. Addig jobb, ha csak ő tud róluk… Elégedetten elvigyorodott. Ekkor tompa dördülés hallatszott a fenékről. A hajó meghőkölt. Talán kétszáz méterre távolodhatott el a parttól. A matróz káromkodni kezdett. A raktérbe sietett. Dőlt befelé a víz. Zátonyra futott.

„Most úszhatok vissza a szigetre a lökött társasághoz!” – mérgelődött magában. Dühében a hajólemezre csapott, de olyan szerencsétlenül, hogy valami lemezdarab mélyen felhasította a kezét. Felszisszent, de már rohant is felfelé, mert a kis hajó dőlni kezdett. „Nem lesz olcsó partra húzatni és meg is csináltatni” – gondolta, és már ugrott is nyújtott testtel a vízbe, a sziget irányában.

Egy kőhajításnyira az úszó embertől cápauszonyok tűntek fel. Köztük egy hatalmas fehéré is…

Schwarz Dávid hozzá hasonló, zárkózott, csendes emberek közé került. Befogadták. A napok rutinszerűek voltak. Mindenki tudta a dolgát. Reggeltől estig azzal törődtek. Őrá jutottak a legkönnyebb feladatok. A szárnyasok etetése, tojásokat, gyümölcsöket, zöldségeket szedni, a főzésnél segédkezni, takarítani… Aztán esténként körülülték a tévékészüléket, bekapcsolták a kis japán áramfejlesztőt, és a híreket figyelték… Schwarz bácsi nem tévedett. A világban fenyegetően rosszul alakultak a dolgok. A világ vezetője végül bement a jeruzsálemi Templomba, óriási felháborodást váltva ki ezzel a zsidóság egy részében… Halálbüntetés terhe mellett kötelezővé tették az azonosító chipek beültetését… Sokasodtak az antiszemita zavargások, megmozdulások… A Jézusban hívők ellen irtó hadjárat bontakozott ki. Hónapok, évek teltek el… És a csapások… Ezek voltak a legszörnyűbbek, mert még a szigetecske lakóit sem kímélték… Természeti katasztrófák, betegségek… A tenger vize egyik nap olyan színű lett, mint a vér… dögletes bűzt árasztott. Ekkora az öreg már egyedül maradt a kolónia lakói közül. Először a két „Jézusos” tűnt el. Három másik társát pár óra alatt szinte lekaszálta egy borzalmas betegség. Az öregember bár meg nem betegedett, alig bírta őket eltemetni. A kis generátor sem működött már. Egyedül maradt. Néhány kecske bejárt aludni a házba. Az állatok szaporodtak, tejet adtak, a zöldségek egyszer ugyan mind megégtek és elpusztultak, de valami azért mégis maradt. A krumpli és a hagyma kihajtott… Swarz Dávid ezeket szerette a legjobban. Nagy-nagy erőfeszítések közepette, valahogy eltengette életét. Mert így tanulta, zsigerei legmélyére is beivódott, ez a genetikaiból nemzedékek során morális-szellemivé magasztosult belső parancs: „Élni kell! Fennmaradni, túlélni, kötelező! Amit csak lehet megtenni a túlélésért, az adott pillanatot, óra, nap túléléséért.”

Aztán egyszer csak megváltozott minden. Többé nem húztak a piszkosszürke égen repülőgépek, az égbolt kiderült, sosem látott vakító kékké vált. A nap szemkápráztatóan ragyogott, de sugarai nem voltak többé bántóak. Az öregembernek úgy tűnt, hogy hetek vagy talán még régebb óta egyenletes a hőmérséklet. A vegetáció elképesztő burjánzásnak indult. Mintha csak valami csodatáppal öntöznék. A legkülönösebb azonban az volt, hogy nem a gyomnövények fejlődtek szinte szemmel követhetően, hanem a gyümölcsfák és a zöldségek. Megfordulni látszott a gyomok és kultúrnövények harca. Utóbbiak elnyomták, kiszorították a gazok csenevészesedő képviselőit. Schwarz Dávid két tő földiepret hozott magával annak idején. Élt-halt az eperért. A sziget növényzete azonban egy több hétig tartó iszonyatos kánikula során szinte kivétel nélkül elégett. Elsők között az eperbokrok. Most újra kihajtottak, és egy hét alatt alma nagyságú termést érleltek. Az öreg automatikusan tépte le minden este a kéthárom gyümölcsöt. Nem is nagyon csodálkozott. Lelke valahol nagyon mélyen, páncélrétegek alatt, dermedt automatizmussal, alapjáraton működött. Érzések, indulatok nélkül, a legkézzelfoghatóbb mindennapi dolgokra irányulva. A természet azonban tombolt körülötte. Mintha valamely gonosz átok alól szabadult volna. A flóra pazar gazdagsággal burjánzott. Csodálatos virágok, hatalmas ízletes gyümölcsök nőttek szerte a szigeten. Az állatokon is érthetetlen változásokat észlelt a magányos öregember. Mintha a kecskék, a tyúkok sokkal intelligensebbé váltak volna. Ahogy néztek rá. Ahogy hálásan körbefutkosták őt egy-egy jó falat után. Le se vágott belőlük jó ideje magának az öreg. Nem is hiányzott neki. Testének igényeit a csodálatos gyümölcsök, zöldségfélék tökéletesen kielégítették. A szigeten voltak rókaféle kis ragadozók. Sok bajt okoztak, mivel nem egy szárnyast vittek el a féltve őrzött kicsiny gazdaságból. Most mintha ezek is megváltoztak volna. Mikor legutóbb megpillantott egyet, meg mert volna esküdni, hogy levelet rágott. Tyúkjai közül már régóta egy sem hiányzott. Aztán a hal a parton! A homokban hánykolódott, amikor rátalált. Kisebb cápa volt az, de valahogy mégsem. Alakja, kinézete cápáé, mégis inkább a delfinre emlékeztetett. Tátogó szájában nyoma sem volt a cápáknál megszokott csontszögek szabálytalan rengetegének. Méretes pofája szögletéből hosszú algaszalag lógott ki… Szemével szinte esdeklően nézett az öregemberre. Az visszanézett, aztán cipője talpával finoman taszigálva gépiesen visszalökdöste a vízbe. A hal boldogan iramodott a mélység felé, de egyszer csak kiugrott magasra, és szaltózva a levegőben csapódott a tengerbe.

„Talán bizony megköszönte” – futott át Dávid bácsin. A legkülönösebb, legmegrázóbb mindamellett az az éjszaka volt, amikor hónapokkal ezelőtt feltűnt a jel. Nem jött álom a szemére azon az éjszakán. Soha annyi repülőgépet, helikoptert nem látott, amennyi azokban a napokban elhúzott felette. Abban az irányban repültek amerre Jeruzsálemet tudta, és belül bizonyos is volt benne hogy céljuk a szent város. Magányba dermedt lelkét fájdalom járta át. Aludni sem tudott. Kiült a házacska elé. A sötétség igazán sötétség volt. Csillagok egyáltalán nem látszottak odafent, a hold helyét csak homályos sárgás derengés jelezte, és akkor az éjszaka matt, fekete szövete a horizonton túl elkezdett megrepedni. A szakadás lassan, egyenletesen siklott az égen keresztül, miközben ék alakban szétnyílt. Kékes vörös fény tört elő a hasadásból. A fény lépésről lépésre haladva egy, az egész emberiség által ismert jelet formált meg az égen. Jézus Krisztus jelét. Az öregember is azonnal ráismert. Megkövülten bámult felfelé. Nem, soha nem akart hinni a Krisztusban. A keresztények Megváltója neki és népének annyi szenvedést, kínt okozott. Legalábbis így tudta. Sok évvel ezelőtt, abban a pesti gyülekezetben… Az emberek olyan kedvesek, szeretetreméltóak voltak… jó volt köztük lenni. A prédikációból azonban egy szót sem értett soha. Igaz nem is törekedett rá… Most azonban az ég prédikált neki. Nem lehetett félreérteni. Jézus jön vissza a Földre. Az öregembert zokogás rázta meg. Amennyire erejéből tellett felkiáltott:

„Mi ez, Örökkévaló?!” Aztán csak állt és nézett. Hirtelen egy mondat ötlött az eszébe: „Én vagyok József, a ti testvéretek!” Tudta, hogy a Bibliából van, a Tórából. Térdre rogyott és megtörten, szívszaggatóan sírni kezdett. „Bocsáss meg nekem… bocsáss meg…” – hajtogatta. Sokáig sírt. Hosszan, nagyon hosszan. Végül megnyugodott, valami nagy könnyebbséget érzett belül. Fejcsóválva mondta: „Hát te vagy, te vagy…, Uram?” A jel három nap és három éjjel volt látható. Aztán eltűnt és vele együtt eltűntek a harci repülők, helikopterek és elkezdődött a természet csodaszámba menő kivirulása. Az öregember megbékélt sorsával. Magányosan, de megengesztelődve, belső derűvel élte napjait. Közben rég hidegre kellett volna, forduljon az idő, ehelyett szinte állandó kellemes meleg volt, éjjel és nappal. Örök mediterrán. Hónapok múltak, talán évek is.

Egy nap helikopterre emlékeztető csendes légi jármű ereszkedett a tengerpart homokjára. Mosolygós, barátságos arcú emberek léptek ki belőle. Az új-zélandi delegáció. Schwarz Dávid bácsiért jöttek. Egyenesen a kis házikó felé indultak. Az öregember éppen kecskét fejt. Amikor megpillantotta látogatóit, szájában bennrekedt a szó. Azok ellenben kifogyhatatlanok voltak a széptevésben. Üdvözölték az öreg zsidó férfit, bocsánatot kértek mindenért, amit az ő őseik Schwarz Dávid ősei ellen elkövettek. Ajándékokat raktak eléje, majd alázatosan kérték, menjen velük. Hová? Jeruzsálembe, a Messiáshoz! Neki, ugyanis magyarázták tisztelettudóan és élénken, a legnagyobb öröme, ha egy-egy zsidó embert visznek hozzá a föld országaiból, hogy azok is vele éljenek Jeruzsálemben. Drága ajándékként tekint ezekre a Messiás, és persze az adott nemzet küldöttsége is áldást vihet honfitársainak. Az öregember végre megszólalt. Halkan dörmögte maga elé: „Jeruzsálem…”

Ajándékai egy szétnyitható, polcos szerkezeten sorakoztak előtte, ízlésesen, szépen elrendezve. Szeme megakadt az egyik remekbe szabott öltönyön. Mennyire hiányzott neki a tekintélyes, szép ruha! Tiszta, de agyonfoltozott ingei, nadrágjai végüket járták. Az öltöny mellett átlátszó tokban aranyóra…

Csöndben a várakozó emberekre nézett:

– Honnan tudtak rólam? Hogy itt vagyok? Hogy zsidó vagyok?

A választ adó hangjában méltósággal, büszkén mondta:

– Egyenesen Új-Zéland elnöke adta nekünk az utasítást, hogy keressük fel önt.

Az öregember összehúzott szemöldökkel tovább kérdezett:

– És ő, az elnökük honnan tudott rólam?

A küldött, ha lehet még emelkedettebben válaszolt

– Az elnök új ember. Megdicsőült ember.

– Új? Megdicsőült? – értetlenkedett Schwarz Dávid bácsi.

– Ők… Mások… A testük… A képességeik… repülnek is… bejáratosak a Messiáshoz is…

Dávid bácsi elgondolkodott. Újra az a mondat jutott eszébe a Tórából: „»József…, a ti testvéretek.« Miért is maradna?”

Megy. Persze, hogy megy.

Válasz helyett az öltönyért nyúlt. A küldöttség tagjai összeölelkeztek, kacagtak örömükben, aztán segítettek készülődni. A helikopter-féle jármű Új-Zélandra vitte őket, ahol a repülőtéren fogadóbizottság és kiadós ebéd várta Dávid bácsit. Életében először látott dinnye nagyságú almát. Szinte egy szelettől jól is lakott. Vendéglátóira nézett, ujja az almákra, körtékre mutatott:

– Hogy szedik ezeket? – kérdezte

– Bukósisakban, szigorúan bukósisakban – válaszolta az egyik vendéglátó nevetve.

Ebéd után az öregember sétálni vágyott. A küldöttség levakarhatatlanul követte. A repülőtéren túl a városban sokfelé hevertek megégett romok, amelyek a nemrég pusztító világháborúra emlékeztettek. Az új épületek azonban már most többségben voltak. Némelyik statikai csoda volt. Első ránézésre össze kellett volna dőlniük. Íveik, finomsággal harmonizáló dinamizmusuk vonzóvá, széppé tették őket. Minden épület más volt, de nem kérkedően, hanem mintegy kifejezve a benne lakók, vagy benne folyó tevékenység természetét. „Költemények kőből” – jutott az öregember eszébe. Ekkor egy csoport gyerek tűnt fel. Kacagásuk messziről csilingelt. Pórázon állatokat vezettek. Némelyik gyerek lovagolt kedvencén. A legkülönösebb azonban az volt, hogy ezek az állatok egykor félelmetes ragadozók voltak. Oroszlánok, párducok, egy hatalmas szibériai medve…

Schwarz Dávid elhűlve meredt a látványra. Egy kísérője a füléhez hajolt:

– Ezek a nyomorúság árvái. Az elnök személyes pártfogása alatt állnak…

– De, hát oroszlán? – préselte ki a kérdést Dávid bácsi.

– Persze, megváltozott a természetük. Nincsenek az új világban ragadozók. A népek között sem – mondta öniróniával – a fegyvereket mezőgazdasági gépekké, szerszámokká alakítjuk. Kellenek is az évi négy-öt betakarításhoz…

Az öregember csak ámult-bámult a sok csodálatos dolgon.

A repülőgépen – az elnök külön gépe volt az – újra rátört egy megmagyarázhatatlan keserűség.

„Kicsoda is ő?” Egy vénember. Soha nem hitt őbenne, aki most Jeruzsálemben várja őt. Meg se szólította soha.

Talán jobb lett volna maradni a szigeten.

Fémpántos bőrtáskáját ölében szorongatta. Az arany ékszerek voltak benne, amelyeket a szigetre vitt. „Talán odaajándékozhatná Neki, a Messiásnak” – töprengett szinte elveszve a roppant fehér bőrfotelben. A hatalmas televízióra nézett. Szemében érdeklődés csillanhatott, mert az egyik stewardess repeső buzgalommal be is kapcsolta. Hírműsor ment éppen. A megnyerő arcú bemondó lelkesen olvasta: „A Jeruzsálemből eredő folyam partján növő fák leveleiből mától különlegesen finom üdítőitalt, bébiételt és konzervet állítanak elő. Az eddig csak por alakban beszerezhető rendkívüli növény száz százalékban gyógyít mindenfajta betegséget, ahogy azt Ezékiel, a Messiás szolgája évezredekkel előre jelezte…

Rekordtermés a grönlandi datolyaültetvényeken… Megindult a vízüzemű autók sorozatgyártása.

A Messiás egy testvérére bukkantak Új-Zéland közelében… az idős férfi már úton van Jeruzsálem felé.”

Az öregember zavartan fordította tekintetét a repülőgép ablakai felé. Talán tíz méterre a géptől csillogó, fényes emberi alakokat látott. A törzs mellett repültek. Schwarz bácsinak úgy tűnt, az egyik még integetett is neki.

Kérte, hogy kapcsolják ki a tévét és hagyják egyedül. Poharáért nyúlt. Élvezettel kortyolgatott a zöld színű italból. Sajátságosan jó íze volt. Épp amit ő annyira szeretett. Testében egyre erősebbnek érezte magát.

„Minden más lett – gondolkodott – minden szebb, jobb… Aranykor. Eljött a földre az Aranykor.”

Biztos volt abban, hogy mindez a Messiás eljövetelének köszönhető. „Vagy inkább: »visszajövetelének« – tette hozzá magában. Belsejét ifjúi izgalom, feszültség töltötte be. „Találkozni fog Vele!” Ettől hirtelen meg is rettent. A gép ablakain a Nap fényét elhomályosító ragyogás áradt be. Jeruzsálem ragyogása. Megtudta, hogy a Messiás többnyire az Új Templomban tartózkodik így gondolatban arra készült, hogy ott fog elébe állni. Nem így történt.

A gép Tel Avivban landolt. A repteret ellepték a riporterek, tudósítók. Vakuk villantak, kiáltások hallatszottak, de nyoma sem volt a tülekedésnek, idegeskedésnek. A lépcső lenyílt a gép oldalából. Szőnyeg gurult az aljához. Schwarz Dávid zavara nőttön-nőtt. Tapsorkán közepette megjelent az ajtóban és feszengve lépegetni kezdett lefelé. Mögötte az örömittas új-zélandi delegáció.

A kifutó vége egyszer csak fényárba borult. Minden elcsendesedett. A ragyogásból egy tündöklő alak bontakozott ki. Méltóságteljesen a gép felé haladt. Az emberek megkövülten álltak. Némelyikük letérdelt. „Ő az.” „Idejött.” „A Messiás.” „Jézus” hallatszott az elfojtott suttogás.

Az öregember szinte transzban lépegetett a sugárzó lény felé. Messze maga mögött hagyta már az emberek tömegét. Talán tízméternyire lehetett, amikor képtelen volt tovább menni. Megállt. Térdre rogyott. Homlokát a betonhoz szorította.

– Én Uram és én Istenem! – suttogta.

Hirtelen finom szellő suhant át az arcán. Felemelte a fejét. Ott állt közvetlen előtte. Lábszárain a durva sebek. Keze lenyúlt, tenyerébe vette az öregember állát, és finoman emelni kezdte. Hangja szelíd, teljesen emberi volt.

– Dávid, én vagyok Jézus, a te testvéred…

Az öregember belenézett a másik arcába, a szemeibe. Szinte egy magasak voltak.

– De jó, hogy itthon vagy, gyermekem… – mondta a Messiás.

Az öregember boldogan nevetni kezdett, és miközben nevetett, nevetett, a teste is megfiatalodott…

2007. 07.

Szólj hozzá

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.