Kísértés

Szétfolyt arcú vízi lények,
Tóba vetett vén fényképek
Végtelenből engem néznek
Azt irigylik, hogy én élek.

Ereim feszíti vágyuk
Lelkem tépi sok vad álmuk
Gerendával ütném hátuk
Ne legyek én soha társuk.

A sárguló régi képek a falon. Őseim. Ismeretlenek. Rám kényszerített örökség. Egy szemöldök. Ahogy a poharat emelem. A hirtelen felágaskodó harag. És a vágyak, sóvárgások, epekedések. Engem használnak. Bennem kívánnak. Sorsom ezer ős sorsának eredője.

Apa ne akarj a torkommal bort nyelni! Eddig is csak én rúgtam be! Nagybátyámnak a függetlenség kötelet kötött a nyakára. Azon függött.

Én szabad akarok lenni! Tekintetetekkel szemeimben hogy nézhetnék én szembe a halállal?

Hej, katona!

Verj szeget a gerendába!
Húson keresztül a fába!
Üsd a húson át a fába!
Törjön szét a halál járma!
Legyen por bilincse, lánca!

A sárguló régi fényképek a falon. Alakok egy mélytengeri panoptikumban. Ahogy úszom a tengerben, az áramlat felém sodorja őket. Moccanni sem tudnak. Csak a vágyuk feszíti őket. Olyan erős, olyan mohó minden kívánságuk. Ha nem volna nyomás, szétrobbannának, mint a felszínre emelt mélytengeri halacskák. Általam akarják megtenni azt, amit ők megtenni már képtelenek. Félelmetes ez a medúzaként imbolygó panoptikum. Nincs menekvés. Csak két gerenda a remény.

Hej, katona!

Korbács hasogassa hátát!
Szögesdrót a koponyáját!
Kösd hátára gerendáját!
Zúzza széjjel emberarcát!
Díszítse a halál fáját!

Kásássá dermed a víz. A létezés is megdermed. Önnön értelmén rágódik. A téli éjszakában fagyos lehelet orkánja söpör végig a mindenségen. Jégtüskék fúródnak minden élőbe. Három napos téli éjszaka. Három nap kiesett az idő ablakán. A jeges vízben kiúsztam a történelemből. Lebegek a vízen. Most semmi sem történik már. Minden csak van. A mag is csak van. Valahol a földben.

A csillagot, ha bámulod,
Vagy papírra, ha rajzolod,
Vajon meg is foghatod?
Nézd ámuldozva a Napot
Himalája magas csúcsán,
Vagy a budi hasadékán.
Lehetsz élő, lehetsz halott,
Nyári délben a Nap ragyog.

Ahol az ember már nem tud tenni semmit önmagáért, ott találja meg saját szívét. Benn, mélyen belül, elérhetetlenül. A szívben pihen a mag. Hajnalban gerjed, növekszik, megrepeszti a szívet és elárad a vér, befolyik mindenhova az élet, mert az én kezeimbe verték a szögeket. Nekem annyi. Halott vagyok.

Puffad a föld, a hideg éjszaka felhasad, mint út szélén a kéthetes kutyadög. Nincs már hideg. Nincs éjszaka. Már formálható a történelem

Belső zsebembe teszem a Napot a csillagok mellé.

Vége már az éjnek
Vége már a télnek
Vége már a végnek
Elnyelte az élet
Elnyelte az éjet
Elnyelte a véget
Vége már a télnek
Elnyelte az élet.

Az ősök halraja szétrebbent. El sem hiszem, hogy nemrég bennem izzottak a vágyak, mohó kívánságuk, hogy újra meghalhassanak – általam, bennem.

Elődeim újra emberarcúak. Amilyennek szerettem, szeretem őket. A jövőn túlról szólít egyetlen rokonom. Meglódul felé a szívem. Testem-lelkem úgy lóg rajta, mint a halálosan sebesült lovas robogó paripáján. Kétségbeesve kapaszkodik, de már tudja: a gyógyulás felé száguld.

Hej, katona!

A beteljesült béke felé!

2003. 09.