Hitéleti írások

Szemműtét láncfűrésszel és fát vágni szikével.

Az evangélium Isten szeretetének csodálatos ajándéka. Mi hívők viszont rendszeresen átalakítjuk, kiszereljük belőle a motort.
Történelmileg, személyesen, és a gyülekezeteink is.
Az apostolok kora után csináltunk belőle politikai, hatalmi üzenetet, aztán volt önsajnáló lelkizés, erőtlen nyafogás, amit evangéliumnak hívtunk. Csináltunk már belőle racionális teológiát, üzleti üzenetet, sikerreceptet is.
Tényleg csoda, hogy mindezek ellenére működött és működik. Mert az Isten szereti az embert.
A kapzsiakat, a cezaromániásokat, a nyafogósakat. Amilyenek vagyunk mi emberek.
Ezért az evangélium eltekerve is közvetíti az üdvösséget.

Ma is hatalmas a szükség az emberekben gyógyulásra, lelki és testi területen egyaránt.
Mégis olyan döcögősen megy. Igen, vannak gyógyulások, igen helyreállnak életek, lelkek, de olyan jó lenne hatékonyabbnak lenni valóságosan segíteni!
Hiszen az eszköz, ami a kezünkben van az evangélium!
Értéke, ára, magának a Megváltónak az élete!
A benne levő jóindulat, kegyelem, szeretet, mindenre elég.
Mégsem ürítettünk ki Covid-osztályokat hitünk által.
A természetfeletti nem működik úgy, ahogyan az első nemzedékben. Ennek egyik oka talán a nyomasztó tekintélyelvűség, ami nemcsak a történelmi egyházak öröksége, hanem a karizmatikus és pünkösdi mozgalom szélsőségeinek is “köszönhető”.

Nagy ministryk, nagy gyülekezetek, hálózatok jöttek létre és ezeket nagyon gyakran, kimondva, vagy fülbe súgva erősítve, egy emberhez, egy “nagy kenetű” szolgálóhoz kötöttünk.
„Ó! Ha ott lehetnék a közelében! – gondoltuk.
„Ha személyesen ő imádkozna értem, rokonomért, barátomért, biztos lenne a gyógyulás!
De én egymagam hiába imádkozom. Nincs elég kenetem, hitem. Talán jobb is ha nem teszek bizonyságot, mert nem vagyok olyan tiszta, olyan szellemi, mint a nagy szolgáló!
Legjobb, legtöbb, amit tehetek, ha besimulok az árnyékába, hiszen olyan tökéletlen vagyok hozzá képest.”
A lelkekben valahogyan így deformálódott a gyermeki hit, bizalom és szenvedély az Úr iránt, amit az Ő megismerésekor kaptunk ajándékba.
Aztán jöttek a tanítások a tekintélyről, befedezésről, lázadásról, önfejűségről és miközben igyekeztünk megfelelni, engedelmeskedni, kiszerelte valaki belőlünk a „gyújtószerkezetet”.
Az evangélium belőlünk nem robbant bele a világba. Jólneveltek, idomítottak lettünk és még büszkék is erre.
Már embereknek engedelmeskedtünk, embereket követtünk és nagyon gyakran nem mertük megtenni, amire az Úr, a Kegyelem Szelleme vezetett. Ezt józanságnak, bölcsességnek, realizmusnak neveztük. Szívünkben csak öregedtünk, valójában mit se tettünk.
Nem vállaltuk a balhékat, kihűltünk, tanítottunk az evangélium botrányáról, miközben ezer módon megalkudtunk és kompromisszumokat kötöttünk a komfort-zónánk őrzése, kitágítása érdekében.

A hatalmas szolgálók közül néhányan el is hitték magukról, hogy ők tulajdonképpen emberfeletti emberek, és jogosnak érezték a hívőktől kapott, kiprédikált gazdagságot, privilégiumokat.
Lassan egy önmaguk építette, ambícióik, vágyaik által feldíszletezett virtuális világba kerültek.
A betegek meg nem gyógyultak meg. Mert, ismételtük tanítóink után;
„Hitetlenek vagy bűnösök, vagy mindkettő, vagy átok alatt vannak, vagy engedetlenek és lázadók”.

Persze hálát adhatunk és hálásak is vagyunk Wigglesworth-ért, Branhamért, Kathryn Kuhlmanért,
Haginért, és sorolhatnám, mert vannak Jézustól személyekben adott ajándékok, de a Krisztus soha nem osztatott szét részekre. Pál azt mondja magáról, hogy többet ért el, többet munkálkodott, mint a többi apostol együtt. (1 Kor 15.10.)
Nem a „kenetéről” beszél, nem magát állítja fénybe. Azt mondja, „nem én, hanem az Istennek a kegyelme”.
Élete végén nem gigantikus gazdagság, nem politikusok barátsága, nem földi elismertség és hatalom vette körül. Börtönben volt, a gyülekezetek egy nagy része el is fordult tőle, végül kivégezték. Szolgálatát, fontosságát nem látható értékek, kincsek bizonyították, igazolták. Ma sokan kudarcnak, hiteltelennek minősítenék Pál szolgálatát. Sikerességét, küldetését nem a világ értékrendszere igazolta.

Valahogy ez tűnt el, ez veszett ki közülünk. Meglátni, hogy az Istennek ugyanaz a kegyelme van minden hívőn. Küldetésünktől, feladatainktól függetlenül. Ugyanúgy van jogunk és képességünk, lehetőségünk meggyógyulni, újra tervezni, szabadnak lenni és követni Jézus személyes vezetését, ahogyan a legnagyobb pásztoroknak, evangélistáknak, tanítóknak. Kapcsolatunk az Úrral személyes.
Van jogunk, küldetésünk elvinni az evangélium erejét is az embereknek. Hogy meggyógyuljanak.

Nem csak a nagy emberekben látom ezért a gyógyulások visszaszorulásának ezt a lehetséges okát, hanem önmagunkban is. Mert elfogadtuk, hogy szervezetek, rendszerek, emberek érdekeit szolgáljuk, ezek vezessenek bennünket Isten Szelleme helyett.
Tapsoltunk embereknek és foglyok voltunk, annak ellenére, hogy megkaptuk az örök életet és Krisztus bennünk lakott.
Aztán életünk egyre több területén fogadtuk el, hogy beleszóljanak emberek, megmondják mit tegyünk. Akár az egyházból kiabált bele Jézustól adott vezetésünkbe, sorsunkba egy „nagytekintélyű” szolgáló, akár a világból az aktuális véleményvezér.
Aztán lassan elfelejtettük, hogy tulajdonképpen mindnyájan Istennek speciális szerszámai vagyunk, edényei, és kit erre, kit arra rendelt az Úr.
Némelyikünk vigasztalni tud, átölelni másokat, vannak akik tanulni és tanítani tudnak könnyedén, vannak szervezésre kormányzásra adott testvéreink, vannak akik nem tudnak prédikálni, de  meggyógyulnak emberek a környezetükben.
Igen, vannak Istennek kalapácsai, fűrészei, szegecsei a ház építéséhez, és vannak orvosai, fájdalomcsillapítós dobozai, elsősegély-készletei, még bankárai is. Mindez emberekben, hívőkben.

A 20. században a tanítványság-, aztán a karizmatikus-mozgalom egy részében az ajándékok égbe emelése, misztifikálása nyomán elkezdtük elfogadni azt is, ha egy láncfűrész hívatottnak érzi magát, hogy szemműtétet végezzen, elfogadtuk, hogy a finom szikét kiküldik a kanadai fenyvesbe fát vágni.
És ebben a hasonlatban nincs túlzás.
Vannak az egyházban zseniális szervezők, kormányzók, akik ha nem volnának keresztények, a világban is cégeket, birodalmakat hoznának létre, gazdagok lennének, sikeresen működtetnék a szervezeteiket.
És ez jó.
De az már nem, ha kitúrják maguk mellől az empátiára, együttérzésre, vigasztalásra képes és rendelt embereket, akiket őszintén, tényleg érdekel a másik problémája, akit tud órákig hallgatni egy panaszkodó embert és vigasztalni őt.
Mert az ilyen emberben valamiféle pásztori szív lakik kisebb, vagy nagyobb mértékben.
Így váltak (újjá)született szervezők, cég-igazgatók, vagy hadseregtábornokok, katonatisztek, pásztorokká, lelkészekké.
Egy tábornokkal, egy bátor, rátermett irányítóval csatába menni jó. Nagyobb a győzelem esélye.
Na, de együtt élni vele? Az nagyon nehéz.
Vajon nincs szükség az egyházban szervezőkre, határozott, célokat kitűző és a hajót oda elvezető kormányosokra? Dehogynem. Ám az ilyen típusú embert a profitszerzés, a hasznosság, a cél élérése hajtja. A lemaradozókat, sebesülteket pásztori szívű hívőknek kell összeszedni.
A baj ott kezdődik, ha a kormányzó a saját motívumait számon kéri, és kérheti a hívőkön.
Hogy ők is a célokra, a rentabilitásra törekedjenek. Ekkor a rendszer, az intézmény, a szervezet az embernél fontosabbá válik. Annál az embernél, akiért Isten Fia az életét adta.
Torzul az értékrend, elértéktelednek a szívekben a mennyei kincsek.
Így szűkül össze, töpörödik az empátia, az irgalmasság a hívőkben. Cégszerűen kezd működni a gyülekezet. Akár kicsi, akár nagy.
Ebben a mi korszakunkban jobban érvényesülnek a gátlásokkal nem küszködő, ambiciózus, nem túl empatikus emberek az egyházban is.

Nem azt állítom, hogy a vezetők általánosságban gátlástalanok az egyházban. Nem, hiszen jelen van Krisztus is. Sok emberszerető pásztori szívű vezető van. Ők hálásak a szervezőkért, kormányosokért.
Mert ebben a világban kell élnie a gyülekezetnek.
De Jézus nem avatkozik be úton útfélen a dolgainkba és ha elfogadjuk a nagy szervezőt, a láncfűrészt, mint orvost, szemész-specialistát is, és hogy a finom szikéket, fájdalomcsillapítókat, orvosokat fát vágni küldik, az már nagy baj kezdete.
Ez esetben lehet, hogy lesznek még nagy szervezeteink, befolyásunk, gazdagságunk, de belül mégis a legtöbb hívő szenved. Nem kap vigasztalást, nem kap gyógyulást. Mert nincs szabadság, mert a fájdalomcsillapító nem jut el a fájó testrészhez, is a vigasztaló a vigasztalásra szorulóhoz.
Akkor marad az áldozatok hibáztatása, és a tuti megoldások ismételgetése.
„Csináld jobban! Csinál többet! Csináld erősebben!”.  A szellemi fitnesz-program.

A kegyelem evangéliumának az újbóli felismerése, a kegyelem közvetítette szabadsághoz való visszatérés fog bennünket kigyógyítani ebből.
El fogja hozni újra azt a korszakot, amelyben az emberiség kiáltó szükségét az egyház, a Krisztus teste sokkal nagyobb mértékben lesz képes betölteni, mint azt a napjainkban látjuk.



Szólj hozzá

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük