Én jobban tudom! (A gyermekkor gnoszticizmusa, vagy Isten ereje?)
A hívő élet követi az emberi életszakaszokat.
Újszülött, csecsemő, kisgyermekként növekszik, kamasz, ifjú, majd felnőtt lesz, végül bölcs öreg.
Az eklézsiában a szolgálati ajándékok feladata, hogy a kisgyerekeket Krisztus kegyelmével, tanításával segítsenek eljuttatni a felnőttségre, érettségre, amikor már emberi „kézivezérlés” nélkül képesek szolgálni az evangéliumot.
Pál az 1. Kor 3. 1-7-ben hitben kisgyermekekről beszél:
Veletek azonban, testvéreim, eddig nem beszélhettem úgy, mint szellemi emberekkel, hanem csak úgy, mint akik a Krisztus követésében még kisgyermekek: nem szellemi, hanem testi természetűek. 2 Úgy tanítottalak benneteket, ahogy az anya tejjel táplálja a gyermekét. Tejjel és nem felnőtteknek való étellel, hiszen azt még nem bírtátok volna el. Sőt, még most sem tudnátok befogadni, 3 hiszen még mindig a régi emberi természet uralkodik bennetek! A köztetek lévő féltékenység és a veszekedések ugyanis ezt mutatják. Úgy viselkedtek, mint a hitetlenek. 4 Amikor egyikőtök azt mondja: „Pált követem”, a másik meg így szól: „én Apollós embere vagyok”, vajon nem úgy beszéltek-e, ahogy a hitetlenek szoktak?
5 Mert ugyan kicsoda Apollós, és kicsoda Pál? Csak Isten szolgái, akik elvezettek benneteket a hitre, ahogyan az Úr erre képessé tette őket. 6 Igen, én ültettem el bennetek az Isten beszédét, Apollós öntözte a palántát, de mégis Isten az, aki felnevelte. 7 Tehát nem az a fontos, aki elülteti, sem nem aki öntözi, hanem egyedül Isten, mert ő neveli fel. (EFO)
Egy hívő, egy gyülekezet, egy mozgalom megrekedhet a gyermekkorban. Milyen jelei vannak e megrekedésnek?
Azért lényeges kérdés ez, mert ugyan aranyosak, őszinték, naivok a gyermekek, de nem alkalmasak bizonyos feladatok elvégzésére.
Éretté, felnőtté kell válni ahhoz, hogy minél teljesebben tudjuk képviselni és közvetíteni az evangéliumban adott kegyelmet.
Az idézett ige több jelet is említ, amiből látszik, hogy ezek a görögök még gyerekek voltak az Úrban. Irigység, féltékenység, versenyző, vetekedő, haragvó, gyakran dühös viták voltak köztük:
„Nekem van igazam!” „Nem is hanem nekem!”
Sztárokat követtek. Az egyik csoport sztárja Pál volt, a másiké Apollós, a harmadiké Péter, a negyediké Krisztus.
„A mi vezetőnk az igazi Isten küldötte!” „Nem is! A mi vezetőnk nagyobb és gázos mindenki, aki nem közénk tartozik!”
Folyamatos küzdelem, rivalizálás folyt köztük.
Kinek van igaza?
A disputákban, vitákban nem az igazságot keresték, hanem csak győzni akartak, lenyomni a másikat, akire jól meg is haragudtak vita közben.
Tipikusan éretlen és gyermeki viselkedés.
(Szülőként tini és kamasz gyerekeknél látunk ilyen magatartást. A tini ráébred, hogy van saját akarata, hogy képes érvelni, küzdeni az állításaiért. Nem jó szerintem ilyenkor erőből, tekintéllyel, vallási vagy bibliai igazságokkal lerombolni állításaikat, megcáfolni, nevetségessé tenni érvelésüket. Ez haragot, sértést szülhet, megronthatja a kapcsolatot.
Türelem. El tudjuk majd mondani hol tévednek, de elég, ha a tüzes kamasszal tudatjuk, hogy „Hát én másképp gondolom, de szeretlek és melletted állok.” Majd rákérdez ő idővel.
Aztán nem baj az, ha az új nemzedék nem csak beleülni akar a meglevő pozíciókba, megcsapolni az előző generáció által létrehozott anyagi kapcsolati javakat. Az a jó, ha jobban akarják csinálni, mint mi. Ha őszintébben, hitelesebben szeretnének élni, vagy szolgálni Jézust. Néha le is leplezik hibáinkat, képmutatásainkat. Nem kell felháborodnunk. Edzés ez arra nézve, hogy megtalálja saját útját, Istentől adott céljait. A gyerek, a kamasz, a fiatal felnőtt gyakran kíméletlen, kegyetlen. Majd finomodik. Nem kell őket beletörni a mi rendszereinkbe, teológiánkba. Így halad előre az Isten terve is. Keressen, kutasson. Úgyis megkérdez, kikéri a tanácsunkat, ha tudja, hogy őt véleményétől, sőt cselekedeteitől függetlenül elfogadjuk, mert a mi gyerekünk.)
További jelek a korinthosziak megrekedésére nézve, a meghasonlások széthúzások voltak amik szintén gyermeki vonások.
„Örök harag!” „Szóba se állok azzal!” „Na, ide a lábamat többé be nem teszem!”
Ilyen végletes, indulati, érzelmi döntések születtek kétezer évvel ezelőtti kedves testvéreinkben. (is) Pál nemes egyszerűséggel testieknek nevezi őket.
(Érdekes megfigyelés, hogy az Újszövetség a hívőt soha nem nevezi bűnösnek, de testinek igen. Ennek oka szerintem az, hogy hit által a hívő igaz Isten előtt. Az ember nem lehet egyszerre megigazult és bűnös is.)
A korinthoszi gyülekezetet Pál távozása után bombázni kezdte a korabeli filozófia, retorika. Nagy agyak, okos, jól beszélő emberek jelentek meg, váltak hívővé.
Hozzájuk képest és számukra is talán, az evangélium és a kegyelem üzenete túl egyszerűnek, közönségesnek kezdett tűnni.
A gnoszticizmus (tudáson és nem közösségen alapuló Istenismeret) csírái tűntek fel az egyházban.
Sokak számára nem a Krisztussal való közösség, hanem az ismeret volt a fontos.
A kegyelemmel kapcsolatban nem az volt alapvető, hogy együtt élhetek Jézussal, hanem hogy mennyit tudok a kegyelemről. A közösségnek része a tanulás, az ismeret növekedése, de a kegyelem újbóli felfedezése napjainkban azért történik, hogy a lényeg, Jézus Krisztus legyen a központ újra a hívők és a gyülekezetek életében, nem pedig a teológia, legyen bár az a kegyelem teológiája. Nem is a „látás”, nem a rendszerek, szabályok, szokások és nem is az erkölcs. Jézus legyen a centrum.A puszta gnózis, az ismeret felfuvalkodottá tesz.
Későbbiekben a gnosztikus irányzat két ágra vált széjjel.
Mindkét ág közös tőről fakad, ez pedig az a meggyőződés, hogy a test rossz és gonosz.
Ebből kiindulva az egyik aszkézist hirdetett. Gyötörni, megalázni, elsorvasztani a testet és mindenféle vágyát. Szabályok, törvények, módszerek, mindenféle gyakorlatok születtek a test vágyainak és magának a testnek kiiktatására.
A másik irányzat az üldözés árnyékában ugyanabból az alapból azt a következtetést vonta le, hogy a test ugyan gonosz, de hát kegyelem van! Nem számít, mit teszünk a testtel. Paráználkodhatunk ihatunk, lenyúlhatjuk a tesókat stb. Úgyis eltűnik a test, ám a kegyelem meg már úgyis megmentett minket. Ez a hedonista irányzat a gnoszticizmusban.
Most is látok hasonló jelenségeket az egyházban.
Századok óta gyártunk törvényeket, szabályokat, pontokba foglalt forgatókönyveket a sikeres, a szent élethez, Isten áldásainak kiérdemléséhez.
A mi időnkben viszont újra szélesebb körben fedeztük fel a kegyelmet, a kegyelem evangéliumát. Azt, hogy az ember bizalom által igazzá válik, hogy Isten az üdvösségünket munkálja, hogy nem hibákat, hanem felmentéseket keres minden ember számára most a földön is, és az eljövendő ítéletkor is.
Azt állítom, hogy akár a törvénykezés, akár a kegyelem teológiája dominál is egy emberben, vagy közösségben, ha ez puszta ismeret csak, akkor gyermekkorban tart:
Személyes sértésnek érezzük, ha valaki nem fogadja el a látásunkat, ha valaki ellentmond és ugyanúgy kiakadunk mi, a kegyelem hirdetői ezeken a nyers, ellentétes állításokon, ahogyan rajtunk kiakadnak a teljesítmény-centrikus törvénykező kereszténység képviselői.
Mert nem vagyunk még felnőttek. Ha haraggal, sértődötten reagálunk, azért tesszük, mert nem vagyunk felnőttek.
Ha azonban a kegyelemről szóló ismeretünk eléri a szívünket és megértjük, hogy ez nem egy mentális módszer arra, hogy jól érezzük magunkat, hanem egy lehetőség, hogy nagyon szorosan tudjunk együtt élni Jézus Krisztussal, hát akkor kezdünk el felnőni.
A kegyelem evangéliuma nem teológiát, nem tudást, nem bennfentes ismereteket akar adni. Egy valódibb, hitelesebb képet akar rajzolni általa a kegyelem Szelleme a szívünkbe a szerető mennyei Atyáról, és Jézusról. Ez a lényeg, nem pedig a részletező tudás.
A Biblia legfontosabb üzenete, legnagyobb kincse Jézus Krisztus személye, akiben a kegyelem evangéliuma megjelent.
Amikor a kegyelemről szóló üzenet a személyiségünk részévé válik, bekerül a szellemünkbe, a szívünkbe és már nem csak fej-ismeret, attól fogva nem a kegyelem teológiája és bizonygatása a legfontosabb dolog már az életünkben, hanem Jézus személye.
Már nemcsak a kegyelemmel foglalkozó igék és az erről szóló magyarázatok, ismeretek érdekelnek, hanem a teljes Biblia mert az rajzolja ki Jézus hiteles arcképét.
Aztán amikor már nem a tudás, meg az fontos, hogy „Nekem van igazam, még akkor is ha neked van igazad!”, akkor elkezd bennünk kivirulni a szabadság.
Mert Jézusnak van igaza.
Ő maga az igazság.
Mi az, hogy szabad ember? Ki a szabad?
Földi relációban leginkább egy király.
Van hatalma, befolyása, pénze és ezért azt tesz, amit akar.
De miért szabad az, akit a Fiú szabadít meg?
Hiszen nem lesz földi király, olajsejk vagy elnök.
Amikor a kegyelem evangéliuma átformálja a szívünket belül, magunk sem értjük, de félelem és külső elvárások, szabályok nélkül elkezdünk tisztábban élni.
Belül az akarás és a vágyak változnak meg. Egy külső szemlélő azt látja, hogy az a testvér szinte minden parancsolatot és újszövetségi tanácsot betart, azok szerint jár.
Pedig ő csak jár. Lehet, hogy nem is ismeri az összes szabályt, de vezeti a szíve, vezeti a benne lakó szellem, vezeti a szeretet, vezeti a kegyelem.
Mert elkezdte azt akarni amit Isten, amit Jézus akar.
Akar hűséges maradni. Akar nem paráználkodni. Akar nem verekedni. Akar mennyei értékekért kincsekért élni. Akar szeretni. Nem külső parancs miatt.
Ő maga akarja. Nem valaki más, akinek félelemből, vagy érdekből alárendeli az akaratát.
Benne az akarás egybeesik a Krisztus akaratával. Ugyanazt akarják.
Ez a kegyelem munkája. És ha azt teszi, amit akar akkor teljesen szabad ember. Király.
Ez a kegyelem és a szeretet kimunkálta keresztény szabadság.
Vannak életvezetési tanácsok figyelmeztetések az Újszövetségben is, mert gyermekként születünk meg, és a kisgyermeknek korlátokra van szüksége a saját védelmében.
A felnőtté váláshoz, a szabadság eléréséhez időre és jó példákra, szabad emberekre és jó szülőkre van szükség.
Nem megy rögtön. De azért megy.
Ha megismertük a kegyelmet, ne gondoljuk azt, hogy minden tanács, minden intelem, amit megfogalmaz az Újszövetség, vagy prédikátorok, a gonosztól van.
Mert mi igenis belenyúlhatunk a konnektorba, kiugorhatunk az ablakon! Mert kegyelem van, Isten megbocsájtott.
Ha ekképp gondolkodunk, bennünk a kegyelem csak gnosztikus tanítás még. Tudás.
A „beavatottak” ismerete. Vagy ahogy a Galata-levél fogalmazza: „ürügy, hídfőállás” a testi kívánságok számára.
Ahhoz, hogy Krisztushoz hasonlítsunk és hogy teljesen szabadok legyünk, szükségünk van a Biblia teljes üzenetére. Jézus személyének a teljességére így az ő jellemére, erkölcsi üzeneteire is.
Szükségünk van továbbá az Isten erejére, Szellemére és rendszeres találkozásokra Vele.
Az Isten ereje a kegyelem mozgalomban valamiféle karizmatikus huncutságnak tűnik ma sokak számára.
Mert nagyon sokan személyükhöz kötötték, privatizálták „személyes kenetnek” nevezték a kegyelemből kapott képességeikkel együttműködő kegyelmet, erőt és csodák, jelek, gyógyulások erejét.
Személyes ajándék, küldetés, képességek persze vannak, de ezekben ugyanaz a kegyelem működik mint minden más hívőben.
(Van ugyan személyes kenetünk, kenőcsünk mindnyájunknak a Szenttől.
Erről az 1. János 2. beszél, máshol nem fordul elő az Újszövetségben.
Azonban nagyon meghatározott céllal van ez bennünk mégpedig védelemül a szellemi és emberi hitetés, megcsalás ellen, és hogy megtartson abban a hitben, hogy a názáreti Jézus a Krisztus.)
Ezt, vagy szolgálatokkal együttműködő, ajándékokat kísérő kegyelmet az ószövetségi pozíciók (királyi, papi, prófétai) felkenetésével összemosni megtévesztő, bár némely esetben éppen a megtévesztés lehet az összemosás célja.
Pál vagy az apostolok soha nem hivatkoznak saját kenetükre.
Pál azt mondja többet dolgozott és ért el, mint a többi apostol együttvéve. De teszi hozzá, nem ő, vagy az ő kenete, hanem kegyelem, ami vele munkálkodott.
Személyesen továbbra is nagyon hálás vagyok a kegyelem evangéliuma körül alakuló mozgalomért hiszem, hogy az evangélium a kegyelem evangéliuma, és továbbra is hirdetni és képviselni fogom.
Meggyőződésem azonban, hogy az örvendetes ismeretek keresése mellett sokkal nagyobb hangsúlyt kell tennünk az erőre, vissza kell térnünk az Isten erejéhez, a Szent szellemmel való betöltekezéshez. Mert nem logoszban, beszédben van az Isten királysága, hanem dünamiszban, erőben. 1 Kor 4. 20.
Az ismeret, a tudás célja ugyanis a közösség Jézus Krisztussal.
Az evangélium a kegyelem evangéliuma.
Az evangélium ereje pedig nem annak aprólékos tudásából, hanem a szerzőjével való közösségből származik.