Úrvacsora

Úrvacsora 5

Jn. 6. 47.
Bizony, bizony mondom néktek: Aki énbennem hisz, örök élete van annak. 48. Én vagyok az életnek kenyere.
49. A ti atyáitok a mannát ették a pusztában, és meghaltak.
50. Ez az a kenyér, amely a mennyből szállott alá, hogy ki-ki egyék belőle és meg ne haljon.
51. Én vagyok amaz élő kenyér, amely a mennyből szállott alá; ha valaki eszik e kenyérből, él örökké. És az a kenyér pedig, amelyet én adok, az én testem, amelyet én adok a világ életéért.
52. Tusakodának azért a zsidók egymás között, mondván: Mimódon adhatja ez nékünk a testét, hogy (azt) együk?
53. Monda azért nekik Jézus: Bizony, bizony mondom néktek: Ha nem eszitek az ember Fiának testét és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek.
54. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon.
55. Mert az én testem bizony étel és az én vérem bizony ital.
56. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az énbennem lakozik és én is abban.
57. Amiként elküldött engem amaz élő Atya, és én az Atya által élek: akként az is, aki engem eszik, él én általam.
58. Ez az a kenyér, amely a mennyből szállott alá; nem úgy, amint a ti atyáitok evék a mannát és meghalának: aki ezt a kenyeret eszi, él örökké. 59. Ezeket mondá a zsinagógában, amikor tanít vala Kapernaumban.
60. Sokan azért, akik hallák [ezeket] az ő tanítványai közül, mondának: Kemény beszéd ez; ki hallgathatja őt?
61. Tudván pedig Jézus ő magában, hogy e miatt zúgolódnak az ő tanítványai, monda nekik: Titeket ez megbotránkoztat?
62. Hát ha meglátjátok az embernek Fiát felszállani oda, ahol előbb vala?!
63. A lélek az, ami megelevenít, a test nem használ semmit: a beszédek, amelyeket én szólok néktek, lélek és élet.
64. De vannak némelyek közöttetek, akik nem hisznek. Mert eleitől fogva tudta Jézus, kik azok, akik nem hisznek, és ki az, aki elárulja őt.
65. És monda: Azért mondtam néktek, hogy senki sem jöhet én hozzám, hanemha az én Atyámtól van megadva neki.
66. Ettől fogva sokan visszavonulának az ő tanítványai közül és nem járnak vala többé ő vele.
67. Monda azért Jézus a tizenkettőnek: Vajon ti is el akartok-e menni?
68. Felele neki Simon Péter: Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van te nálad.
69. És mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.

A 47-48-as es versszak botrányos egyszerűséggel deklarálja, hogy ő, Jézus Krisztus az élet, ő az isteni élet kenyere. Majd egy ellentét: a zsidók ősei mannát ettek a sivatagban és fizikailag meghaltak, ám aki Jézus testét eszi, a mennyei kenyeret az nem hal meg! Milyen halállal haltak meg a zsidók ősei a pusztában? Fizikai halállal! Miért lenne akkor az 50. versszak jelentése kizárólag a szellemi halálra vonatkozó? Végtelen távlat nyílik e felismerésen át, szinte félelmetes lehetőség! Meggyőződésem, hogy az úrvacsorában a test gyógyulásának, folyamatos megújulásának, a halál kordában tartásának az eszközét osztotta meg a szeretett gyermekeivel, velünk, a mi Istenünk! Lehetségessé vált, hogy keresztényként is betelve az élettel, megbeszélve az elköltözésünk dolgát Jézussal, akkor menjünk el a földi életünkből, betegség, fájdalom, kiszolgáltatottság nélkül, amikor Isten akarata és a miénk együttesen így dönt. ( Ezékiás király megbeszélte az Úrral, hogy még maradna, és kapott is 15 év ráadást. És. 38. fej.) Megrendítő a Jn. 6 kijelentése! Felemelő is, mert igazán felnőttként akar kezelni bennünket a mi Urunk. Fenntartva, hogy van az Úrtól személyre szabott sors, általánosságban nem lenne szabad, hogy az elköltözés derült égből a villámként érje a hívőket, vagy hosszú kínlódás előzze meg. A kivételesről, egyediről azonban jó előre szól az Úr, felkészíti a hívőt, (pl.a mártíromság esetében) sőt figyelembe veszi a véleményét is. A közösség része, hogy meg lehet beszélni az Istennel ezeket a dolgokat is. Szerintem lehetséges, hogy közös megegyezéssel, amikor már fájdalmasan vágyunk Őt látni, és nagyon meguntuk a földi életet, akkor tudjunk átlépni az Isten országába valóságosabban. Ennek is kulcs-eszköze az úrvacsora. Nem a földi testünk halhatatlanná válásáról beszélek, hiszen a testben, (szarx), ott a bűn az újjászületés után is, és ez csak a halálával tűnhet el. A test halála a hit által igazzá vált emberek életében akkor következhet be, amikor beteljesedtek a földi élettel, talán már kevés is nekik, unják is és megbeszélik az Úrral, hogy jöjjön akkor a valódi teljesség. Ez kívánatos életút és Isten akarata is. Ebben kulcs-eszköz az Úrvacsora. A mártíromság is lehet opció, de sosem kényszer. Az 51. versben Jézus tovább szűkíti a kört. Ő az élő kenyér, aki eszik ebből, örökké él. Majd pontosítja: A teste az a kenyér, amit a világ, a kozmosz életért odaad. A világ kifejezés az Újszövetségben, ellentétben a mi tradícióinkkal, nem erkölcsi tartalmú kifejezés, nem egy negatív valóság leírására szolgál. Nem a „fúj bűnös világ”. A világ, a kozmosz, Isten teremtése, a teremtett világ, (melyre a ktíszisz szót használja a Róma 8-ban az ige), összekeveredve a romlással, leláncolva a bűn láncaival és megterhelve, elnyomva az elmúlás, a rothadás, szétesés súlyától, amely alatt nyög, sóhajt Isten teremtett világa. Róma 8. 19-23. A világot Isten meg akarja szabadítani, ki akarja mozdítani a gonoszságban való veszteglésből, leláncoltságból, mert, ahogy a legismertebb újszövetségi ige is állítja: „úgy szerette Isten a kozmoszt, a világot hogy a Fiát odaadta érte.” Isten szereti a világot. Jézusban életet adott a világnak, ám ez az élet még nem érte el ez az élet a létezés egészét, a teremtett világot, még nem oldotta fel a rothadandóság, a pusztulás, az entrópia igája alól, de minket, és a kozmosz azon anyagi építőelemeit, amelyekből a testünk, a hívők teste felépül, már szabadnak akarja látni Isten a pusztulás, a szétesés nyomorúságaitól. A szabadságból, amelyet a teremtett világ számára elhozott Jézus megváltása, elsőként a hívőket akarja részesíteni. A hívők testét és lelkét és azért várja a teremtett világ a lelepleződésünket, az Isten fiainak megjelenését, azt, hogy rajtunk nyilvánvalóvá váljon az az élet, amit Jézus a testében hozott le, mert akkor a teremtett világ megváltása is közel van már. Ez a szabadság, felszabadítás az úrvacsora által, az Ő testének evése által tud rááradni a mi testünkre. Ezt várja Isten teremtett világa, mert ha rajtunk elkezd látszani a romolhatatlanság és Jézus élete, akkor az ő szabadulása is elközelgett. Az úrvacsora, Jézus Krisztus testének bizalommal történő vétele, evése, képes a testünk rendszerei, alkotóelemei között is felfüggeszteni, lassítani, visszatartani, visszaszorítani a romlás, a pusztulás öregedés folyamatait. Ez a titok az úrvacsorában adatot át, azaz az úrvacsora az újszövetségben is a halál kordában tartásának az eszköze Isten népe számára. Sőt, sokkal inkább az, mint amennyire Egyiptomban a páska-bárány húsa vére volt, holott látjuk, az is mekkora hatást fejtett ki. Nem csak mi tehát, hanem a teremtett világ is várja, hogy ezt az igazságot újra megértse, alkalmazza az egyház. Talán az utolsó nemzedék meg fogja ezt érteni, ahogy a megértette bizalom által Ábrahám és Sára és visszafordultak a pusztulás folyamatai a testükben. A Melkisedek által felszolgált „úrvacsorát” követően született meg Ábrahámban az igazzá tevő hit, majd emberi ötletek, próbálkozások után mintegy 15 év múlva Izsák. Sára és Ábrahám teste megújult ez idő alatt. Az úrvacsora ebből a szempontból eszkatológiai jelentőségű igazság. Nem mellékes az sem, hogy a bűn, a halál a rothadandóság, az entrópia a teremtett világba étkezéssel hatolt be. Teljesen jogos és érthető ezek után, hogy az élet, a gyógyulás, a helyreállás szintén az evés közvetítésével hatol be a teremtett világba, legelsőként a hívők testébe és lelkébe. Az 52-es vers egy erőteljes veszekedés, szóharc, vita képét mutatja. A júdeaiak azonnal polemizálni kezdtek Jézussal. A „polkorrekt” nyugati társadalmak vitáinál sokkal drasztikusabb módon és szavakkal. Ma az úrvacsora bibliai értelmezése legalább akkora ellenkezést, megütközést, harci indulatot vált ki mai keresztény körökben, mint Jézus mondatai akkoriban a júdeaiak között. Jézus Krisztus akkor nem kezdett el meghátrálni, megmagyarázni, értelmezni, feloldani brutális kijelentéseit. Nem magyarázgatta, hogy itt nem kannibalizmusról, meg vérivásról van szó, hogy ez átvitt értelmű. Ma a bibliai úrvacsora értelmezésért sem kell bocsánatot kérnünk, hanem felvállaljuk azt. Az Úr is ezt tette. Az 53. versszak igazi jézusi radikalizmussal, még sarkítottabban erősíti azt az igazságot, amely miatt megbotránkoztak. Negatív kontextusban mondja ki, hogy „ha nem eszitek a testemet, nem isszátok a véremet nincsen életetek, aki viszont eszi és issza, annak örök élete van és feltámasztom azt az utolsó napon”. Mert az ő teste –folytatja- ennivaló, a lelke pedig innivaló. Ezekben a versekben sincs szó szellemi, erkölcsi feltételekről Jézus testének, vérének a fogyasztásakor. Alkalmazni kell, nem kiérdemelni és az egyetlen hajtóerő az élet, a Megváltó szeretete. Nagyon érdekes jelenség hogy az 50. és a 58. versszak között többször mondja, hogy enni kell az ő testét. Az a kifejezés, amit Károli evésnek, vagy „enni” igével fordít, az a görögben két szót takar. Az egyik a „phagó”, amely az étkezésre használt általános szó az újszövetségben, ám az 54.-től az 58. versig, ahol négyszer használja az „enni” kifejezést Jézus, nem a „phagó”, a görögben az evésre használt gyakori kifejezés szerepel, hanem a „trógó”, amit rágásnak, törésnek lehet fordítani. Miért változtatta meg János a szóhasználatot? Feltehetően azért, mert a Szent Szellem előre látta, ahogyan az egyházban az úrvacsora gyakorlata és a róla való gondolkodás egyre tradicionálisabbá válik. A hívők legtöbbjének gondolkodásában ma is úgy jelenik meg Jézus testével és vérével való közösség, hogy az elsősorban a hitet jelenti: „Jézus nélkül nem élhetünk, táplálkoznunk kell a prédikált igével, a Bibliával, aztán inni kell Isten Szellemét és alkalmazni Jézus vérét hit által.” Ez igaz ugyan, de az úrvacsora ennél több és mélyebb kapcsolatot képes teremteni a Megváltóval. Elszakadt a gondolkodás az úrvacsora eredeti egyszerű gyakorlatától. Ezért változik János nyelvezete, szóhasználata, mert a mai, általános értelmezés nagyon „elszellemiesített” és ebbe a felfogásba belefér még az „enni” kifejezés, de „rágni” már csak konkrét fizikai dolgot, ételt lehet. Ezt a cselekvést a „rágást” nehéz szellemi dimenzióba szublimálni. Ezért az úrvacsora áldásait, a gyógyulást, az életadást, a lélek és a test helyreállását és mindazt, amit még tárgyalni fogunk, Isten akarata szerint elsősorban, és átütő erővel ez a tőle származó szertartás, akció, hit-cselekedet közvetíti. Az 56. és 57. vers még két óriási áldást tár fel. Az 56-os azt állítja, hogy aki eszi, rágja a testét és issza a vérét, abban Jézus benne lakik, és az Jézusban lakik. Ez a kijelentés három dimenziós gondolkodásunkban megragadhatatlan. Olyasmit állít Jézus, hogy ülhetek úgy egy szobában, hogy közben a szoba meg bennem is van. Mindenesetre az, hogy a hívő Jézusban, és Jézus a hívőben lakozik az úrvacsora által, a közösségnek egy olyan intim, olyan szoros, olyan közeli formáját írja le, ami meghaladja a házastársi együttlét intimitását is. Legalább ennyire megdöbbentő az 57. vers állítása, hogy amint Jézus a földön az Atya által élt, úgy az a hívő, aki az ő testét eszi, rágja, az Ő általa él. Az életének, virágzásának, sikerének forrása, oka kikerül a látható világból, nem függ a gazdasági helyzettől, az emberek elfogadásától, hanem Jézus Krisztus lesz az úrvacsorázó életének fenntartója, kiteljesítője. Az evésre és rágásra alkalmazott mód és igeidő a görögben nem mozzanatos cselekvésre, hanem szokásra utal, azaz az úrvacsora nem nagyon ritka ünnepi gyakorlat, hanem az élet, a hívő élet része. Nincs szabályozva, hogy tekintély, pásztor, vezető kellene hozzá. A vétel gyakorisága sincs meghatározva. Jeruzsálemben házanként, naponta úrvacsoráztak. Szükség és a vezetés határozza meg az alkalmazás gyakoriságát. Betegség elleni harcban sokkal gyakrabban úrvacsorázhatunk. Még a gyógyulásnál is több van e versekben. Az élet meghosszabbodása, a korai halál elkerülése, a halál, a pusztulás, az entrópia távoltartása is ígéretként ott van e versekben. A közösségnek egy, az úrvacsora igei alkalmazása nélkül megtapasztalhatatlan, átélésére is ajtó nyílik. A Megváltóval való kapcsolat olyan intimitása, amely méltóságot ad az emberi személyiségnek, meggyógyítja a lelket. Különösen a megtaposott, vádlással, kárhoztatással, értéktelenség-érzéssel megvert, szégyennel küszködő lelket. Bizalom adatik a hívőnek az úrvacsorában való igei hit által. Istentől jövő, teljes, maradéktalan elfogadás, szeretet-közösség illetve egy olyan biztonság az 57-es vers kijelentése alapján, hogy mi és a családunk életének a forrása természetfeletti lesz. A gonosz és a világ által érinthetetlen forrásból, magából Jézus Krisztusból származik a mi és gyermekeink élete, boldogulása. Többé nem a gazdasági helyzet, nem az orvostudomány aktuális állapota, nem emberek hozzánk való jóindulata, vagy ellenszenve közömbössége, vagy empátiája, nem a körülmények, hanem Jézus Krisztus tartja fenn, gyógyítja meg, áldja meg az életünket, mindig felülírva a körülményeket, az érzékelhető, látható lehetőségeinket. Ezt is jelenti a mi elfogadottságunk, Vele való közösségünk. Jézus teljesen felvállalta életünk fenntartásának a gondját, így élhetünk nyugalomban, biztonságban és „shalom”-ban. Az 58. versszak visszatér a mannát evő zsidó ősök halála és az úrvacsorázó ember ellentétéhez. Előbbiek fizikailag meghaltak, aki viszont közösségben van Jézus testével, az él örökké. A halál kifejezés ebben a versben nyilvánvalóan fizikai halált jelent. Kérdezem, miért jelentene az úrvacsorázó hívőre vonatkozó „él örökké” kifejezés kizárólag csak szellemi életet? Nem csak azt jelenti. Ebben hiszek. Az úrvacsora Isten újszövetségi népe számára adatott, mint a fizikai halál, a betegség, a szétesés a pusztulás kordában tartásának valóságosan működő eszköze. A 60. versszakban leírja János, hogy nagyon sokan megbotránkoztak Jézus szavai miatt. Az is kiderül a fejezetből hogy a 20000 fő körüli „giga-gyülekezetből” pár ember maradt. Jézus identitástudatára jellemző, hogy nem kétségbeesett a gyülekezet csökkenése miatt, hanem még a 12 fős „presbitériumát” is megkérdezte: „ti is el akartok menni?” Kétség nem fér hozzá, hogy ha elmentek volna, akkor is folytatja a szolgálatát. Miért írom ezt? Mert Jézus és az apostolok szolgálatából világosan kiderül, hogy a szolgálatok hitelesítője, az üzenet mennyei eredetének igazolója a Bibliában nem a tömeg, nem a nagyság. Nem gondolhatjuk, hogy Jézus itt nem a Szent Szellemtől inspiráltan beszélt, vagy tévedett. Egyszerűen csak elmondta azokat a tényeket, amelyek az emberi kevélyéget, önhittséget, a szabályokon, törvényeken, szokásokon, intézményeken, a tömeg látványán felhízlalt „ego”-k büszkeségét felrobbantották. A büszkeségükben sértettek aztán ellenségnek kezdték látni a Szent Szellem üzenetét hirdetőt, az üzenetet pedig gonosznak, durvának, lázadónak, eretneknek. Úgy gondolom, az úrvacsora igei értelmezése pontosan így veri ki a biztosítékot a keresztény világban, mert tradicionálisan erre a gyakorlatra is feladatként, nem eszközként tekintenek. Érdemek felől közelítik és nem a kegyelem felől. „Kegyesen” hangzik, hogy megpróbálom magam bűnvallás vagy egyéb cselekedetek által méltóvá tenni, kiérdemelni az úrvacsorát, de e gondolkodás mögött ott van a gőg a kevélység, a törvénykezés, az Isten kegyelmének a lekicsinylése, semmibe vétele.

Szólj hozzá

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük