Azon a reggelen minden napilap szalagcíme ugyanazt kürtölte a világba: „Érthetetlen tragédia a pártrendezvényen” vagy „Tömeges halálesetek a nagygyűlésen! Terrorakció?” A cikkből kiderült, hogy tegnap este az Ide a Hatalmat Párt (IHP) választási nagygyűlésén megdöbbentő, szörnyű esemény történt. A jó hangulatban, sok száz ember részvételével megkezdett összejövetel az országgyűlési képviselőjelöltek bemutatása után tragédiába fulladt. Még a lista felénél sem tartott a bemondó, amikor a tapsorkán rémült kiáltozásba, majd menekülésbe váltott át. Az események utólagos rekonstrukciója alapján a következő történt. A szpíker minden egyes felolvasott név után hatásszünetet tartott, miközben üdvözült mosolygásával biztosította a hallgatóságot a jelölt kvalitásáról, illetve nyugtázta a feldübörgő tapsot.

Egy vidéki város körzeteinél járt éppen, amikor az első sorokban helyet foglaló IHP-vezetőség több tagja egyszerre összeesett, és székeik előtt vergődni kezdtek, majd megmerevedtek. Segíteni egyikükön sem lehetett. A kitörő pánik is akadályozta az azonnali segítségnyújtást. Tizennégyen veszítették életüket, valamennyien a párt vezetéséből, köztük az IHP első embere, miniszterelnök-lelöltje is. Az utólagos orvosi vizsgálat megállapította, hogy az áldozatok szívét intenzív hőhatás érte, mintha több száz Celsius-fokra hevítették volna, amelynek következtében a szív leállt, majd elszenesedett. Külsérelmi nyomok és egyéb belső sérülések nem voltak találhatóak az áldozatok testén…

Hasonló, hajmeresztő halálesetek a közelmúltban már több ízben előfordultak, például az IHP ellenpártjának két vezetője esetében, ezért a rendőrség nagy erőkkel kezdte meg a nyomozást… Az IHP választási esélyei most szertefoszlottak…

Hatrád László elégedetten dőlt hátra hintaszékében. Mellette egy asztalkán a reggeli lapok. A tévéhíreket is végignézte már. Kiválóan érezte magát. Hangulata feldobott volt. Nem is csoda. Hatalmasat aludt, kora reggel leúszott pár száz métert feszített víztükrű medencéjében, azután a reggeli: gyümölcsök, saláták, pirítós és az a szigorúan 20 deka véres hurka, amit annyira szeret… Pompás hangulatban volt.

– A lapok… Elvihetem őket, uram?-kérdezte a felszolgáló.

– Fercsikém! Viheti, viheti. Hát, hallotta, mi történt tegnap?

– Szörnyű, uram, szörnyű eset… Ön jól van? Sikerült minden baj nélkül kijutnia a nagygyűlésről?

– Baj, baj, Fercsikém. A bajt nem nekem találták ki – mondta pökhendien, és félfordulatot téve hintaszékében, lábait az asztalra huppantotta.

– Indul azért a választáson, uram?

– Nem indulok, Fercsikém… Képzelje csak ezek a huncutok nem jelöltek… Egy tanár nevét olvasták fel az enyém helyett…

– Igazán sajnálom, uram – válaszolt az inasféle és legszívesebben menekült volna már a főnöki szemek hatósugarából.

– Ne engem sajnáljon. Nem én szorulok rá… Őket sajnálja… Rossz lehet, ha az ember szíve helyén brikett van… gúnyolódott, majd hangosan felnevetett, miközben a másik riadtan kapkodta össze az újságokat és lúdbőrző háttal elsietett.

Dallamos pittyegés hallatszott. Hatrád beleszólt a telefonba:

– Itt Hatrád, aki nagyon hat rád – viccelődött.

A vonal túlsó feléről izgatott, megrendült hang hallatszott:

– Béla vagyok. Te, Laci, mi történt! Meghalt a másik jelölt. Ugyanúgy, mint a tegnapiak. Irtó nagy a baj. Elvállalnád… Tudod, mindig is nagy dilemma volt, hogy te vagy ő…

– Meggondolom, Béluska. Már gondolom is, utána meg megyek – mondta, azzal az asztalra dobta a telefont.

Akkorát lendített a széken, hogy szinte hanyatt esett. Hosszan himbálódzott előre-hátra.
Elégedett volt, mint egy dugig lakott kismalac. Teljes volt a diadala.

„A szemetek… Behívják a pártba… ígérgetnek, szívességeket kérnek… aztán meg kihagyják a jelölésből… Hát megkapták.” Nagy-nagy elégtételt érzett. Az a különleges képessége egyre átütőbben, egyre célirányosabban működik. Ez a magyar politikai közeg szinte katalizátorként hatott egykor ijesztőnek, mára nagyon hasznosnak tartott képességére.

Hatrád László, ha valakit meggyűlölt, képes volt egy pillanat alatt megölni. Elég volt a nevét elsuttognia. Adottsága egyre gátlástalanabbá tette, bár eleinte küzdött ellene, most már igyekezett legoptimálisabban felhasználni saját érdekében. A tömeggyilkosság nem látszott praktikusnak. A tegnapi is pusztán indulatból történt, de ha már így alakult, egy cseppet sem bánta. Részvét, együttérzés, hála, áldozat: egy idegen világ nem létező valóságai voltak számára. A jelentésüket sem ismerte, csak körülbelül. Érdek, haszon, előny, hozam, profit, hozadék, és győzelem, mindenekfelett győzelem – ezeket a szavakat szerette és értékelte, de csakis egyes szám, első személyben: érdekem, hasznom, győzelmem és így tovább…

Az iskolai tornászcsapat tagjaként figyelt fel először különleges képességére. Soha nem tudott veszíteni. Fizikai rosszullét jött rá a vereségtől, még ha csak társasjátékban, sakkban vagy kártyában múlták is felül, tornában azonban igen tehetséges volt. A csapat kapitányaként és a nyújtó verhetetlen bajnokaként ismerték. Egy versenyen komoly riválisuk egyetlen csapat volt. A tét pedig egy európai út. Nyújtógyakorlata kiválóan sikerült, de lepontozták a bírák, és a rivális fiú is hibátlanul pörgött a szeren. Hatrád érezte, veszíteni fog. Lelkét keserű, kegyetlen bánat és mintegy, ezt az érzést összefogva, csontkemény gyűlölet töltötte el. Nem is tudva, mit csinál, szitokszavakként maga elé köpte az egyik pontozóbíró és a tornászfiú nevét. Abban a pillanatban ellenfele egy rossz mozdulatot tett és hangos puffanással, zsákként zuhant a földre. A megdöbbent nézők még fel sem ocsúdtak, amikor valaki a pontozók közül kezét a szívére szorítva felsikoltott, majd összeesett. Mindkettejüket rohammentővel szállították el. A nyújtógyakorlatot Hatrád László, az európai utat iskolája nyerte. A győztes csapat kapitánya ekkor még megijedt önmagától, ám ahogy teltek az évek, lelkiismeretének életjelei úgy gyengültek, míg végül a lelkiismeret-furdalás teljesen meg is szűnt belső világában.

Az egyetemen a campus legcsinosabb nőjének barátját, Hatrád riválisát érte tragédia. Szakadékba zuhant, kiégett autóban csak egy elszenesedett holttest maradt… Hatrád ötödévesen feleségül vette a szépséget.

Szinte kapóra jött neki édesapja váratlan halála. Anyját már serdülőkorában eltemették. Most ő volt a teljes vagyon örököse, és így minden készen állt, hogy országos tervei megvalósuljanak.
Hatalmat akart és még több pénzt. A politikát célozta meg. Harcol és győz. Bármi áron. Ez mindenkori programja. Néhány hónap külföld, tanácskozások, kampányszakértők, aztán jöhet a győzelem.

Egykor gyönyörű felesége, csak árnyéka volt önmagának. Hetek teltek el úgy, hogy nem szóltak egymáshoz. Több abortusza után az asszony lelkét belepte a depresszió, mint valami gyorsan növő kéregzuzmó a fagyos sziklákat. Most az utazása hírére, mintha kicsit megelevenedett volna. Abban reménykedett, hogy talán egyedül megy férje, és ő otthon maradhat. Döntéseket évek óta képtelen volt meghozni. Hatrád agyában azonban más elképzelések fortyogtak. Neje nem illett a képbe. Repülőjegyét az indulás előtt két héttel rendelte meg. Egyetlen jegyet. Kollégája, aki fültanúja volt a telefonbeszélgetésnek, némileg csodálkozott is a dolgon…

Az asszonyka szíve az utazás előtti nap reggelén állt meg. Akik nem ismerték Hatrádot közelebbről, álmélkodtak lelkierején, hogy a tragédia ellenére vállalta az utazást…

Hatrád László lelkierejének titka az volt, hogy nem volt neki. Mármint hétköznapi, emberi módon működő lelke. Pszichéje egy örökké éhes krokodil és egy csúcsminőségű számítógép kereszteződéseként üzemelt, azzal a különbséggel, hogy, ha Hatrád képes lett volna tojásokat rakni, a krokodillal ellentétben ő fel is falta volna őket…

Három hónappal hazaérkezése után kifogástalan öltönyében sportosan megjelent az IHP egyik fórumán. Megjelenése, stílusa által sugallt gazdasági helyzete, az érdeklődés középpontjába állították. A nagyszámú hallgatóság figyelme megoszlott a fórumon elnöklő IHP-vezetőségi tag és közötte. Amikor aztán hallgatói kérdések ürügyén megszólalt, először feszült csend, majd elismerő morajlás, végül patetikus éljenzés fogadta. Kérdésnek álcázott beszédében elővette a szülői házban tanult teátrális fordulatokat, fellengzős, nagy cikornyákat hazáról, Magyarországról, és mindezt egy szenvelgő, fájdalmas-elégikus ködbe bugyolálta. Az utolsó mondatoknál, amelyekben az IHP-vezetést nélkülöző Magyarországról festett apokaliptikus képet, kibuggyantak a könnyei is…

Az elnök zavartan feszengett az emelvényen, de érezve, hogy a szónok teljesen zsebre vágta az egybegyűlteket, nem szakította félbe Hatrádot, aki beszéde lezárásaként nem hétköznapi összeget ajánlott fel a nemzet, vagyis az IHP céljaira. A felajánlás miatt a rendezvény végén az elnök is fogadni kényszerült Hatrádot. A sok mindent megélt, dörzsölt politikus elképedt azon, hogy a teremben a sok szenvedélyes mélymagyar között, egy csillogó logikájú, sallangmentes beszédű, menedzserkvalitásokat ragyogtató üzletemberrel beszélget. Tudta, hogy kincset talált az IHP számára… Zárszóként, nem bírva a bizonytalanságot, meg is kérdezte Hatrádtól:

– Lacikám, tulajdonképpen melyik vagy te? Egy reformkorból itt maradt, nemzetéért égő költő, vagy ez a profi bizniszmen?

Hatrád vonásai nem várt módon elkomolyodtak. Hangja hideg, metsző volt:

– Én az vagyok, amit akarok. Mindig az, amit akarok.

Hatrád ettől kezdve csúcssebességgel kezdett emelkedni az IHP-ben. Befogadták, megbecsülték.

A jelölteket bemutató IHP-nagygyűlést megelőző napon az elnök személyes utasítására azonban mégsem őt jelölte az adott körzetben a párt. Talán túl gyors volt az emelkedése… Talán belejátszott némi féltékenység… Akárhogy is, ez az elnöki utasítás vezetett a pártot is szinte „lefejező” tragikus nagygyűléshez…

Hatrád László még mindig a medencéje mellett ülve két aprót köhintett, majd hangosat tüsszentett. „Csak nem hűltem meg?” – gondolta. Szólni akart a mindenesnek, de aztán jókedvében meggondolta magát. Megcsinálja azt a forró teát ő maga. Gyorsan belebújt a jogging-felsőbe, meztelen lábára puha zoknit húzott és átment a csillogó, csupa-króm konyhába.
Először egy pohár vizet tett a mikróba, de aztán úgy döntött, hogy legalább egy kancsó teát készít, amit megizmosít némi rummal és a délelőttöt a tévé előtt teázgatva, ágyban tölti. Aggódott, nehogy berekedjen. Egy kétliteres, nyeles krómedényt majdnem színig töltött és a modern tűzhelyre tette.

Amíg a víz felforrt, letelepedett a bárpultszerű tálaló elé. Tehát immár képviselőjelölt. Kétsége sincs afelől, hogy megválasztják. Elég két nyilvános rendezvény a városban, ahol beszélni fog. A vezérkar sem áll már az útjába. Egy év se kell, és ő lesz az IHP elnöke. Jön majd, és megmenti a pártot… az országot. Felvihogott. Aztán tovább. Európa. Az UNIO. A lehetőségek korlátlanok, mint az emberek manipulálhatósága. Ez az. Minél korlátoltabbak az emberek, annál korlátlanabbak a lehetőségek a tehetséges, vezetésre született elit számára. Miniszterelnök lesz. Hosszú élete végéig.

A víz már rotyogott. Miközben négy filterrel a kezében elindult a tűzhely felé, elhatározta, hogy utóbbi gondolatát feljegyzi titkos, csak beavatottak számára készülő írásában.

A tűzhelyhez érve hirtelen megcsúszott. Talán egy láthatatlan olajfolt, talán a selyem simaságú pamut zokni, talán a járólapok vétke volt. Megcsúszott és egyensúlyát vesztve a földre zuhant, miközben megkapaszkodást kereső kezével magára rántotta a forró vizet. Arca jobbfelére zúdult az edény lobogó tartalma. A fájdalomtól felüvöltött. Szinte eszét vesztette. Felpattant, és kezeit rázva, ordítva ide-oda futkosott a konyhában. A berohanó idős férfi tehetetlenül nézte főnöke tombolását. Végül összeesett a fájdalomtól félőrült férfi.

A mentősök rögtön nagy adag fájdalomcsillapítót adtak be neki. Hatrád a mentőautóban valamennyire lehiggadt. Némán nézett a kísérőre. Majd egy tükröt kért.

– Nem hinném, hogy jót tenne…– próbált kitérni a kérés elől az ápoló.

– Adjon egy tükröt. Ne tanítson engem! Maga ne tanítson! – nézett rá. Eltorzult, puffadt, vöröses arcából kegyetlenség sugárzott.

Az ápoló megvonta a vállát és odanyújtott neki egy kisméretű orvosi tükröt.

Hatrád rezzenéstelenül meredt önnön összeégett arcába. Hónapok még a gyógyulásig – gondolta –, aztán plasztikai műtét. A választásokon nem vehet részt. Kudarc… vereség… dörömbölt agyában a cinikus igazság.

Iszonyatos gyűlöletet érzett önmaga iránt

– Te barom – mondta a tükörképének. – Te barom. Ó, hogy gyűlöllek téged, Hatrád László! – sziszegte. A teste görcsbe rándult, és megmerevedett.

A boncolóorvos később csodálkozva jegyezte meg:

– Az arcára ömlött a forró víz, mégis a szíve égett széndarabbá… ki érti ezt? – mondta kollégájának fejcsóválva.