Istenem, hol vagy ilyenkor?

1 Királyok 19: A próféta még a grandiózus természetfeletti események hatása alatt állt, melyeknek ő maga volt a karmestere.
Győzelmi mámor és borzadás kavarodott benne.
A nép egy szívvel újra azt kiáltotta „Az Úr az Isten!”
Aztán a hamis próféták vére vörösre színezte a Kison patak vizét…
Ugyanakkor vége lett a hároméves aszálynak is, esett, ahogy a próféta megmondta.
Fáradt és kimerült volt, de nem érezte.
Ám hamarosan megérkeztek a Baál-imádó királynő követei:
„Illés! Jézabel úrnő üzeni hogy meg fogsz halni! Kicsinálunk, kinyírunk!”

Illésre minden testi és lelki fáradtság egyszerre zuhant rá.
A királynő bosszút lihegő üzenete átszúrta a lelkét. Megértette a jezréeli emberek arcán tükröződő elégedetlenséget, sunyiságot. Bár nem akarta eddig tudomásul venni.
A szemekben szervilizmus, rettegés, megalkuvás tudatta vele hogy:
„Félünk tőled is! De nem nálad van a kormányrúd! Minek kellett ez a teátrális kármel-hegyi dolog? Tudjuk, hogy hazudik, de mégis Jézabel a királynőnk. Ő dönt. Tőle függünk.”
Már tudta hogy a Kármelnél nem volt őszinte a nép megtérése.
Továbbra is elhiszik a hatalom propagandáját. Akarnak hinni benne.
Belül összeomlott a próféta:
„Nem áll mellém senki. Nem akarják látni a valóságot. Mint a kisujjam, olyan egyedül vagyok.”

Elmenekült, majd egy rekettyebokor alatt imádkozott ahhoz, akit szolgált, de aki most annyira távolinak, passzívnak tűnt számára. Kicsit neheztelt is Istenére:
„Megcsináltam amit mondtál. Hmmm…Most te mégis hagysz menni a levesbe. „
Aztán keserűségében annyit mondott az Úrnak;

„Á! Tudom hogy rossz vagyok. Nem vagyok különb őseimnél.
Akkor légyszíves engedj meghalni, vagy te nyírj ki…”

Azzal lefeküdt ott a bokor alatt és aludt, aludt mint egy igazi depressziós.
Érkezett hozzá egy angyal. Kétszer is. Hozott neki két hamburgert a mennyei Mekiből. Menüben üdítővel. Ment is tőle a próféta 40 napon át egészen a Hóreb-hegyig.
De csak a lába ment. A lelke továbbra is ott hevert a bokor alatt. Beleragadva a depi ingoványába.
A hegyhez érve bebújt az egyik üregbe. Újra aludt. A próféta az önsajnálattal kihímzett szomorúság, enerváltság, feladás minden jelét felmutatta.

Ahogyan mi is annyiszor.
Olyan fake-valóságot, jövőt látunk együtt Illés szemeivel, amit maga a gonosz vetít elénk.
A tükör pedig, amelybe ilyenkor nézünk, torzképet mutat rólunk.
Neheztelve, szomorúan bámulunk az égre, de nem látjuk Istenünk jóságát hűségét.
Ő, az Úr, azonban szól hozzánk a barlangunkban is, melybe elrejtőzni bebújtunk Előle, mások és önmagunk elől.
„Mi dolgod itt Illés?”
És akkor talán mi is elmondjuk siralmainkat;
„Mindenki gonosz. Csalódtam Uram. Én próbáltalak szolgálni…de hát… Egyedül vagyok. Igazságtalan ez az egész…és tudod a legnagyobb baj, jaj, hogy meg kell halnom… Mert ki fog nyírni a hatalom, az öregség, a betegség, a magány, a szegénység…”
Arra gondolunk, miközben kiöntjük szívünket az Úr előtt, hogy most már tényleg ideje, hogy tegyen valamit Isten értünk.
Az ő magányos, hűséges szolgáljáért. De valami nagyon-nagyot ám!

Ő pedig csak annyit mond: „Találkozzunk!”

Mi, együtt Illéssel várjuk a nagyot, a grandiózusat.
Hogy gigantikus csodával meggyógyít, vagy hogy gazdaggá és sztárrá tesz és mindenki látni fogja milyen nagyszerűek is vagyunk… Híresek hatalmasok…Isten szolgái…
De ő csak annyit szól: „Találkozzunk.”
Mi viszont Illéssel együtt újra várjuk a nagyot a grandiózusat.
Jön is az erő, a jelek, a csodák vonata; sziklaszaggató szél, utána hegyhentergető rengés, aztán tájakat tépő tűzfolyam, de üres a szerelvény; nem utazik benne Isten.
A teátrális, grandiózus megnyilvánulásokban nincs ott az Ő személyes jelenléte.
Mert nem akart bizonyítani semmit.
Ő Illést akarja, Ő minket akar felemelni, megvigasztalni, helyreállítani.
Illésel együtt egy szelíd halk suttogó hangot hallunk.
Most érkezett meg Ő maga a randevúra.
A nevünket mondja: „Illés” „Marika” „Klári” „Tomi”…Valahogy így:

“Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon,
De háborus éjjel.

És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.”

(Ady: Az Úr érkezése)

Ez Ő. A szívhez, szerettei szívéhez privátban, személyesen szól.
Ez a halk és szelíd hang elég is. Belül a fagy engedni kezd.
Azért még elmondjuk hogy “Jaj meg kell halni, meg kell halni!”.
De a szívünkre a lelkünkre már ömlik a békesség az Ő nekünk szóló szeretete.
Megnyugszunk. Elkezdünk reálisan látni.

A próféta lelke már annyira ki volt merülve, el volt fáradva, hogy az Úr nem sokkal később magához emelte.
Egy mennyei üdülőhelyen pihente ki szolgálata csalódásait, kimerültségét.
Története azért végződik tüzes szekérrel hogy mi is tudjuk:
Már nem kell meghalni!!!
Ha nagyon elfáradtunk, netalán, ha makacsul olyan veszély felé tartunk, ami megcsonkítana, tönkretenne vagy, ha befejeztük feladatunkat, Ő átemel magához.

Illés története egy jelkép is. Az emberiséget példázza.
A próféta nevének jelentése „Isten az Úr”.
Mindannyian ezért vagyunk. Láttatni, hirdetni, bemutatni hogy Isten az Úr.
Ám ez nem feladat. Nincs számonkérés. Te vagy magad az, hogy “Isten az Úr”.
Isten fotója, Isten gyermeke. Ha érted, hiszed, nem kell tovább bizonyítgatnod.
Látni fogják, hallani fogják.
De sorsunkban ott a veszély, a fenyegető rém, a korszak uralkodójának számtalan követe által beléd súlykolt üzenete, mint Babits versében:

“Este van már, sietnek az esték
álnokul mint a tolvaj öregség
mely lábhegyen közeledik, halkan,
míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!
Nem tudjuk már magunkat megcsalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!”
(Ősz és tavasz között)

Mindez olyan félelmetes és igazságtalan is; mert akkor minek is születtünk…?
Igen, minden csalódottság, gyász, elhagyás, fájdalom. frusztráltság mélyén ő leselkedik.
A rém. hogy “meg kell halni”.
Ezért várjuk együttesen és külön-külön, hogy Isten valami nagy-nagy dolgot, valami teátrálisat tegyen értünk, általunk, mellettünk.
Hogy lássák. Hogy lássuk. Híres hatalmas emberré tegyen. Keresztény, vagy egyéb sztárrá… Gazdaggá, jellé és csodává. Hogy ámuljanak és ámuljunk mi is önmagunkon…
De hát, nem erre van szükségünk. Illésen sem segítettek a grandiózus megnyílvánulások…
Az ember boldogsága abban van, hogy szeretik és ő is szeret.

Az Isten halk, szelíd hangon felsírt egykor abban a betlehemi istállóban.
Aztán felnőtt és az emberekhez hatalommal, kedvesen, szelíden beszélt.
Egész sorsa, minden földi és mennyei szava, lélegzete, mozdulata hozzád szól, ahogy Illéshez a Hóreben.
A törvényét írja a szívedbe. Nem a 613-at, hanem mindezek betöltését, foglalatát;
„Szeretlek.”
Ebből tudunk mi is szeretni, ebből tudjuk bemutatni Őt.
Amikor a földön járt, megismertette, hogy az ember küldetése ez:
Láttatni az egész univerzummal, hogy Isten az Úr.
Most mi járunk a földön. Mi, akik bízumk benne. Ahogy az Atya Őt küldte, úgy küldött Ő bennünket. A mi küldetésünk is ez, a tiéd, az enyém az Illésé: Szemléltetni, hogy Isten az Úr. Nem feltétlenül tűzfolyamokkal, földrengésekkel, giga-csodákkal.

A nehezebbik módon: Szeretni.
Mert kaptunk, kapunk Tőle szeretetet, így adni is tudunk.
Mert íme, Jézus a bizonyíték, hogy az ember lehet igaz Isten előtt. Alkalmas arra, hogy Isten örökösévé váljon. Ezért feltámasztotta őt az Atya. Rá hasonlítasz a Krisztusban.
Az univerzum korlátlan uralkodója most egy ember.
Őbenne te is, én is uralkodunk, akik benne bízunk.
Nem atomrakétákkal, hanem a szeretet hatalmával.
A halálunkat is legyőzte ez a hatalom.
Nem kell meghalni.
A randevú a földi test levetése után folytatódik.
Még nagyszerűbb lesz élni. Élni Vele, örökké.