Háború Európában 2022

Nagy, égszínű és sóvár szemekkel bámult bele a világba. Iván teljesen átlagos fiatal srác volt.
Sport, csajok, zene, egy-két sorozat, haverok, főiskola.
A fegyverekhez nagyon vonzódott. Jól lőtt. Meg küzdősportok. Tudta, erős férfi lesz.
Mint a Vezér, vagy a Bokszoló.

De semmi különös.

Később lakás, család, gyerekek, kocsi. Ahogy szokás, ahogy látta.

Akkor jött a háború. Neki semmi baja nem volt a másik néppel. Majdnem egy a nyelvük is.
Kinézetre sem különböznek tőlük. Most meg ellenségek.
Apja azonban tele volt haraggal, gyűlölettel a szomszédok iránt.
Mit tudta Iván kiütött először! Ki támadott, ki az, aki védekezik?
Csak szemlélte miként forog a sértés és a bosszú körtánca. Bosszúállás a bosszúállón, ami újabb sértés. Aztán újra.
Forog a véres körhinta. Kisszállás, megbocsájtás nincs.
A jóképű fiatalember szőke haja alatt az egész, réges-régi ellenségeskedés zavarosan bugyogott csak.
Azonban, ahogy teltek a hónapok, őt is elkapta az indulat gépszíja. Jöttek a hírek. Dolgozott a média.

Felháborodás, harag, indulat fogta el, majd a bosszúvágy is kisarjadt a lelkében.

Önként jelentkezett a seregbe.

Apja életében először mondta neki: „Büszke vagyok rád fiam! A vérem vagy!”

Hát, mi tagadás, jól esett Ivánnak. Pár hét kiképzés volt mindössze. Hatalmas buli. Macsó, harsány haverok, nagyhangú demó-akciók. Borostás, izzadtan férfias, fegyverolajszagú kaland volt az egész nekik, huszonéves srácoknak.
„Megmutatja ő is!” – gondolta Iván. A hazáért, meg önmagáért.

Aztán, egyszer csak kint találta magát a tűzvonalban.

Az ellenség egy farmon, gazdasági épületekben sáncolta el magát.

Feladat: Elűzni, vagy megsemmisíteni őket, fegyvereiket, muníciójukat megszerezni.
Iván harsogó, zöld fűben kúszott előre. AK-ját már kézben tartotta, így méterről-méterre, újra meg újra a talajra tette, ahogy haladt előre.

Az épület és közte sűrű bokrok. Elvadult, gondozatlan díszcserje. Háború van.
Ahogy haladt, azt vette észre, hogy nem is messziről egy vascső meredt rá.

Ellenség! A másik katona már ki is hajolt a bokor mögül. Térdelt. Ivánra célzott.
Ő is rögtön feltérdelt. Már látta a másik arcát is. Tudta, vége.
Rémült, kék szemekkel nézett ellensége rémült, kék szemébe.

Vártak. Valamire. Az AK-k csövei a másik mellének irányozva. Szőke hajukat borzolta a szél. Édesanyjuk, a két édesanya, mintha csak megbeszélték volna, fiaik kis panelszobáiban falán ezekben a percekben törölték tollseprűikkel a finom port fiuk nagy poszteréről.
Hasonló volt a kép szoba. A poszterek meg ugyanazok. Viszont a szobák több száz kilométerre voltak egymástól.

Azt sem tudta a két srác, immár egymás ellenségei, hogy hajnalban, a bevetés előtt ugyanarra a zúzós számra spannolták fel magukat.

„Ember!”- kiáltotta a másik Iván nyelvén. De már meg is húzták a ravaszt.
Iván ütést érzett a mellkasán. Odakapott. Fájdalom. Vér. A saját vére. Elájult.

Amikor magához tért, horkolást hallott. Aztán ráébredt, ő az aki szorcsog-hörög, ahogy lélegzik. Lesöpörte melléről az alvadt vért. Nagyon gyenge volt, de már nem volt rémült.

Úgy fedte be lelkét a mélységes kiábrándulás, ahogyan holnap testét fogja a föld.

Egész lényét átjárta a csalódás. Egy képbe kapaszkodott.
A lány. Nyúlós, sötétkék, flanel szoknyában. Fut, nevet.

Ivánka. Az anyag csípőjére, fenekére simul, vastag lábait szaporán kapdossa.
Kergetőznek. Kacagnak.

A lány karcsú derekú, mégis inkább tömzsi lányka. Iván sosem látott még szebbet.
Boldogan kergeti.

Pár hónap és gyűrűt vesz.

Most elcsalták, ellopták tőle.

A kapzsi hazugság, a lélektelen érdek, a perverz büszkeség és a gyilkos makacsság. Világosan tudta már.

Ezeknek volt szüksége fiatal életére. Hogy most itt haljon meg, vérbe fagyva.

Ő pedig önkéntes lett ebben. Hogy ellopják tőle. Nem a hazát, és nem is az éveket.
Ivánkát. A kacagást, a tömzsi lábakat.

Az apja lopta el, a vezetők lopták el, a média lopta el.

Nagyon becsapták.

Mint egy cunami, úgy öntötte el a keserűség. Azok árulták el, akikben megbízott.
A fegyverropogás közben erősödött.

Iván már nem lélegzett.