Plázára ítélve

Azon az éjszakán mintha a fák sikoltoztak volna a viharos szél könyörtelen ereje alatt. Zaklatottan hánykolódtam, félig ébren, félig öntudatlan-kábán. A bútorok kísértetiesen nyikorogtak, az ablakpárkányon kuporgó macska éjféltájban felugatott, bár lehet, hogy mégis egy kutya volt az. Baljóslatú, babonás, tehetetlen riadalom ült a házon. Reggel fáradtan, rossz előérzettel keltem ki az ágyból. „Minek is ragaszkodtam hozzá, hogy velük menjek?” – szaggatta belsőmet a kérdés. De hát ha már egyszer eldöntöttem, nem curükkolhatok gyáván, férfiatlanul vissza…

A lányok már a konyhában voltak. Izgatottan csicseregtek a reggeli felett. Kedvesen köszöntöttek, kávéval kínáltak… Úgy éreztem magam, mint az a pénztárca, amelyet mielőtt kifordítanak szeretettel simogatnak egy darabig. A kávétól tisztulni kezdett elmémről az éjszakai rettegés köde, és homályos értelmű szavak jutottak el megkínzott tudatomig:

-Az a nadrág a „Kend be ló” boltban! Láttad?

-Á, az a pár cipő a király az „Ü Mánik”-ban!

-Sokat kell nézelődni, nehogy gagyit vegyünk!

-Sokat bizony. – jött a megfellebbezhetetlen kinyilatkozás, és ebben a pillanatban pengeként hasított belém a könyörtelen felismerés. Plázába fogok menni a három lányommal. Hogy vásároljunk nekik ezt-azt. Mert megígértem, hogy mehetnek, de én is ott leszek. – mondtam én szerencsétlen – ellensúlynak. És tessék, itt van az a nap.

A Föld pedig cinikusan forog tovább, a Nap süt, a szél is elállt. Megborzongtam. Ó mennyire féltem és gyűlöltem a plázát! Mely diabolikus lélek dohos mélyén fogant meg a gondolat, hogy lányos apák elvesztésére ilyen kegyetlen csapdarendszert állítsanak fel, amilyen a pláza! A pláza ahonnan hosszú órák múlva, megszaggatott idegekkel delíriumos kábulatban és karaván-teveként megpakolva szabadul csak a férfi! Barátaim között hideglelős suttogással borzalmas hírek terjedtek. Volt egy apa, aki kétórai plázázás után szolidan kukorékolva indiánszökdeléssel távozott – a kirakatüvegen keresztül…. Egy másik, hogy kissé megpihenhessen, kirakatbábúnak álcázta magát, azonban a vad pláza-cicák leleplezték és a mindenhonnan zakatoló disco zenére rángatózva, fülszaggatóan vihogtak körülötte, azt magyarázva, hogy „milyen cuki is ez a dizájn és mennyire bejön nekik és édi-bédi tücsöknyuszus nambevan a dedi!”  Ez a szegény ember most megtört aggastyánként bolyong a belváros utcáin, ősz haját babrálva, és a pékboltba sem mer bemenni. Olyan apáról is szól a fáma, aki a pláza pincéjébe menekült és kétségbeesésében ott rejtőzött el. Egy ideig SMS-ben tartotta a kapcsolatot a külvilággal. Mint Monte Christo grófja ő is alagutat kezdett ásni, mivel a üzleteken keresztüli visszatérést túl veszélyesnek ítélte. Utolsó üzenetekor már a parlament alatt járt. Van egy barátom, aki szerint a pokol nem más, mint egy pláza, amelyen nincs kijárat.

Utána fogok nézni a Szentírásban. Cseppet sem valószínűtlen. Teológiailag.

Tehát ez várt rám ma. Mert gyorsabban járt a szám, mint az agyam. A nyelvem gáncsolt el. Jó hát legyen. Felsóhajtottam. Öltözni kezdtem. Hirtelen, kegyetlen, cinikus gondolat ötlött fel bennem. „Miért én egyedül? Jöjjön csak a két nagyfiam is! Ez az! Jöjjenek csak!”

Arcomon inhumánus vigyorral kopogtattam egyikük ajtaján.

-Gyere a Plázába! Gyere csak fiacskám!

Zavart köhécselés volt a válasz. Aztán kiderült, hogy fiam gyengélkedik. Sőt különleges tünetei vannak. Orra a bal füle helyére csúszott át, jobb lába kétméteresre nőtt és piros szőr borítja, így most a szekrény tetején nyugtatja, hátha rendbe jön, egyszóval nem kelhet fel, és nem jöhet.

Elégedetten rúgtam meg az ajtót. ”Hiába, na, az én nevelésem. Ügyes. Na.”

A másik fiam ajtaja szigorú üzleti ajánlatot tett. Ha megkapja ezt, meg ezt, eljön.

„Meg hát. Naná, hogy megkapja.”

Aznap reggel a szokásosnál jóval hosszabban imádkoztam, lelkemet, életemet a Teremtőnek ajánlva, védelemért esedezve.

Indultunk. A lányok a pénztárcám állapota felől érdeklődtek: Kövér, avagy sovány? Királyi gőggel vetettem közéjük a hátsó ülésre. „Nézzétek csak, milyen bőkezű atyátok.” Fülemet hegyezve figyeltem az utat. „Na mit szóltok kis csitrik?” bizony szóltak.

-Hát jó, legfeljebb a teleszkópos mobil korrektort majd máskor vesszük meg…

Megkövülve hallgattam. „Mindenre van erőm… mindenre…” – ismételgettem magamban.

Az autó kerekei részvétlenül gördültek alattunk… Közlekedési dugó sem volt. Elkerülhetetlenül megérkeztünk. Elnyelt a pláza mohó üveg-szája. Idegzsibbasztó zene. Transzállapotban shoppingoló fiatalok és hölgyek… Üveges tekintetű, maguk elé motyogó, csomagokat cipelő családfők. Plázacicák a boltokban. Egyikük dorombol; „Baromi gizda… olyan vagy benne, mint diCapuccino a mondmár a hajós filmbe, mondmár, amin kibőgtem a szemem, én tuti megvenném…”

Másikuk felgörbített háttal fúj rád, mobilon csacsog, ezért bal füléből kivette a walkman fülhallgatóját, szájában csattog a rágógumi, lakkozott körmű kezét nézegeti:

„Szórakozzon csak mással… azt hiszi, elájulok, mert ki van gyúrva. Te, nagyon durva volt. Elájulok aszittem… – majd ránk förmed

: – Nem kell mindent kivenni ám a polcról! Mér nem szólnak, azért vagyok itt… – majd újra a mobilba: „Te elájulok, hogy milyen emberek vannak…”

 Sietősen kiáramlunk az üzeltből. Csillogás. Képernyők villognak, reklámok, „don’t break my heart…” – szól a zene. Kábulok, törődöm.

Akaraterőmet végsőkig megfeszítve, mint sivatagi hőségben menetelő légiós a tizenhetedik órában, ködösülő értelemmel, gépiesen követem lányaimat.

Bezzeg a fiam… az az alávaló… Megkapta, amit akart, s azon nyomban gyomorfalszaggató éhség támadta meg. Muszáj volt felmennie a pláza felső szintjére a büfékhez. Most bezzeg ül, önelégülten olvassa a sportot, és magában röhög rajtam. Hah, elvetemült fiú!

A lányok teljesen immunisak a pláza-gázra. Nemhogy kábulnának, egyre növekvő lelkesedéssel cikáznak egyik shoptól a másikig.

Kirakat. Szemrevételezés. Felkiáltás:

-Tök király! Milyen olcsó! Apám!

Szerényen megjegyzem, hogy igen, még itt vagyok, de aztán pillantásukból világos lesz előttem, hogy a felkiáltás nem nekem szólt. Szerepem itt csak a még fel nem talált, pénztárcával keresztezett bevásárlókocsi funkciójára korlátozódik… Fél óra múlva a szökésen töröm a fejem… Másfél óra múlva pénztárcámat átadom a lányoknak, és remegő térdekkel botladozom a kijárat felé. Be az autóba… Ülni… Csend… De jó lesz!

Fiam a motorháztetőn csücsül. Fagyizik. Vigyorog rám, de ahogy közelebb megyek részvét csillan a szemében…

-Durva mi, apa? – szólít meg. Visszanyelem a választ. Újra rám néz:

-Te, apa miből vannak a lányok? – kérdezi és nem is sejti, hogy a nemek metafizikai distanciájának kérdéskörét pedzegeti. Rezignáltan felelek: -Az egyik bordánkból fiam. Abból, ami szereti a plázát. Az a néhány, ami bennünk maradt egytől egyig utálja. Jaj, de nagyon utálja!