Evangélium

Az elveszett evangélium

Van egy történet a Bibliában, melyben egy fiatal és jó király parancsára gyűjtést indítanak a Templom helyreállítására, kijavítására. A pénz összegyűlik, a munkát elkezdik, amikor váratlan dolog történik. Találnak a Templomban egy tekercset. Hilkia főpap, Sáfán írástudó forgatják, szagolgatják, de nem tudják: mi az? Amikor viszont a 26 éves Jósiás királynak felolvasnak belőle a fiatal uralkodó lelke belobban, szenvedélye az Úr iránt felizzik, egyszerre esik pánikba, hogy „Mit is csináltunk mi, Isten népe, Istenért az Ige nélkül?” És egyben gáttörő aktivitás is szabadul fel a lelkében. (2 Kir 22-23 és 2Krón 34).  A Tórát találták meg. Talán emberöltők teltek el nélküle. Nagy kérdés: Mit csináltak, hogyan gondolkodtak nélküle? Hogyan mehetett az áldozat, az Istentisztelet, a szolgálat? Hogyan tölthette be tisztségét a főpap stb?
A megdöbbentő az, hogy minden ment, folyt az Istentisztelet a Templomban, látszólag zavartalanul. Új oltárok álltak az udvaron, egy bálvány a Templomban, de az Úr Háza volt továbbra is, így nevezték. A szolgálók meg voltak győződve, hogy Istent szolgálják, a júdeaiak többsége pedig arról, hogy helyesen tisztelik Istent. Egyszóval a vallási üzemegység zavartalanul működött, az Ige szórványai, a szokások, a tradíciók, az aktuális kompromisszumok, célok alapján. Hogy erről mi az Isten véleménye, az fel sem merült: „Biztos tetszik Neki”- vélekedtek. ( A kegyelem működik annak ismerete nélkül is.) Nagy tanulság, hogy a tradíció, a rutin hamar kialakul és ezzel együtt annak kontroll nélküli szolgálata, ellenőrzés nélküli elfogadása, így az Igétől és a Szellem vezetésétől való eltávolodás is vele.
Hasonló, jósiási élményben volt részünk, amikor újra megtaláltuk az eredeti, a valóságos evangéliumot. Hitetlenül forgattuk, szagolgattuk, nézegettük, de a bensőnk ujjongott. Vizsgálni kezdtük az elménkben lévő, tanult Isten-képet összevetve, azzal, amit az evangélium elénk tár. Rádöbbentünk, hogy az evangélium a kegyelem evangéliuma a már hívők számára is. Ez az Isten ereje az üdvözítésre! Máig sem értem miben hittem, mit hirdettem, hogy hirdettem/hirdethettem éveken át! De most megtaláltuk! Hozzánk vágták! Az igazit, az eredetit! Sokunkban azonnal felszabadult a tettvágy némi naivitással felöntve:
„Erről fogunk beszélni, ezt énekeljük, erről az evangéliumról írunk, és majd gyülekezetek jönnek létre, új dalok születnek, életünk minden területén virágzás, növekedés indul be és sokan értik meg milyen korszakos dolog, hogy megismerhettük, megértettük és hogy megismerhetik, megérthetik az eredeti evangéliumot!
Nos, el is kezdődött:

  • Létre jöttek gyülekezetek – de nem növekednek, sőt…
  • Beszéltünk a kegyelem evangéliumáról sok ember előtt – de most mintha eldugták volna előlünk a mikrofonokat.
  • Dalok, fordítások születtek, énekeltük is őket – de most lelökdösnek a pódiumokról.
  • Emberek csillogó szemmel hallgatták az evangéliumot, hirdették is, ujjongtak – most fátyolosodó szemmel hirdetik a régit, a törvénnyel, szabályokkal, „meg ne fogd, ne is illesd”-el kevertet, hallgatják azt, próbálnak örülni, megfelelni a tradícióknak és az evangéliumnak egyszerre. Élmunkásai, csúcstermelői lenni a vallásos üzemegységnek, de az ebéd-szünetben meg ránk kacsintva súgják: „a kegyelem evangéliuma az igazi”…

József Attila írja:

„ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.”  (Eszmélet)

Fura, bolond helyzet. Mint Pál a börtönben, a megkövezése után, vagy Máltán miközben kígyó csüng alkarján. Isten ítélete? Az Ellenség akciója? Összezavarodhatunk ebben. Kétségek jöhetnek, magány és frusztráltság. Tévedtünk? Becsaptak?
De a Tóra a TÓRA! Isten beszéde!
Az Evangélium EVANGÉLIUM! Isten végső, végletes, és ha nem volna olyan felemelő, akkor szinte kínos feltárulkozása, hogy mit jelent számára az ember és mit jelentünk mi, a gyermekei.
Nem tehetünk mást, mint hogy elhisszük, éljük és hirdetjük úgy, ahogy megtaláltuk, ha hallgatják, ha nem, ha megsimogatnak érte, és ha meg is vernek érte.

Vannak próbák. (dokimó). Ezek célja 1. Megvizsgálás, felszínre hozás (a próbába kerülő előtt tárul fel saját igazi valósága) 2. a hit, a bizalom elmélyítése Isten iránt és 3. a megbízhatóság, jellem, karakter létrehozása.
A Róma 5.4. szerint a próba eredménye mindig reménység. a 2. Kor. 8.2.–ből tudjuk, hogy a próba (nemcsak a kísértés) nyomásokat, nyomorúságot, szorongást indukál az élet egyes területein  és a pszichében: Hogy a nyomorúság sok próbái közt [is] bőséges az ő örömük és igen nagy szegénységük jószívűségük gazdagságává növekedett.
A próba tehát nem céltalan, nem végzet, nem megingatni akar a felismert igazságban, hanem alkalmassá tenni annak a szolgálatára.
A próba célja soha nem annak vizsgálata kibírod-e vagy belehalsz? Elveszted-e a maradék hitedet, vagy marad valami? Isten nem spártai őrmester, hanem Atyánk.
Amikor azonban kifejezetten emberek közvetítésével jön gúny, csúfolás, kirekesztés, ostorozás, büntetés, szenvedés, az nem próba, hanem kísértés (peiraszmosz) és forrása nem az Isten, mert a célja a személyiség megroppantása, kár okozása abban.
Az igazi próbát nem emberek kezdeményezik, nem ők teremtenek olyan helyzetet, hogy az alany szorongjon, nyomorgás, félelem környékezze.
Az 1. Tim. 3.10.   És ezek is először megpróbáltassanak, azután szolgáljanak, ha feddhetetlenek, a vezetőjelöltek megvizsgálására vonatkozik, nem a pásztor, vagy más vezetők által kreált, létrehozott, irányított és levezényelt nyomorgatásra. Ez utóbbi kísértés, és nem Istentől van. Eredménye sem karakterváltozás, hit–növekedés, az Ige szolgálatára való képessé válás lesz, hanem csak a szenvedést létrehozó emberek akaratának, céljának való alávetettség; a személyiség megtörése.
Mózes, Pál, József stb esetében a próba céljai más-más arányban domináltak: kinél a bizalom kimunkálása, másnál karakterváltozás, tanulás, vagy hit–növelés dominált. Közös volt, hogy az Ige, az Evangélium szolgálatára készítette fel őket Isten.
Szerintem ezért történnek velünk is mostanában hasonló dolgok. Készülődünk, készítenek minket. Nem leszünk valószínűleg Mózesek, Pálok, de a saját utunkra készítenek fel. Agyagozik a Nagy Fazekas.
Ahogy a hitünk atyját, Ábrahámot formálta, gyúrta az Úr. Sokszor elmondta neki, lesz fiad, a magod megfogan. Ez a mi vágyunk is. A mag, amivel Isten tölt tele minket, amit úgy szeretnénk már hirdetni, szórni, énekelni: a mag megfoganjon. Működjön az eredeti Evangélium. Az emberek a jobbik részt válasszák, mint Mária, amit el nem vehetnek tőlük. A közösséget Jézussal. A Márta fazekait, kanalait, seprűit elvehetik tőle, de Máriától Jézust soha senki. A szolgálatunkat és annak eszközeit átmenetileg elvehetik, de közösségünkhöz Krisztussal, nem nyúlhat senki.

Időnként nekünk is szól Isten: – „Nagy nemzet leszel.”. Mi Ábrahámmal együtt gondoljuk: „elég lenne, ha a családom lenne teljesen harmonikus, egészséges, sikeres – csak látnám már!”
Isten szól: „Megáldatnak a te magodban a Föld nemzetei”. Összenézünk Ábrahámmal és mammogjuk: „Elég lenne, ha látnám a magot megfoganni, ha békén hagynának, ha pár embernek áldás lehetnék…  „Neked adom ezt is … azt is.”-mondja.
Ábrahám ránk kacsint, és kórusban gondoljuk: „Elég lenne, egy stabil csoport, ahol dicsérhetnénk Téged, egy-két újszülött, akiben nő, fejlődik az eredeti mag, elég valami nem eget rengető, de stabil jövedelem – csak látnám már, de van, hogy ennyit sem látunk még …
És így gondolkozunk,  és kétségek futnak át rajtunk.
És ilyenkor újra és újra szól az Úr.
Gyere ki a sátorból, az életed intézményi, világnézeti sátrából, megszokott díszleteiből és nézz fel az égre! Lépj ki a komfortzónádból, lépj ki a csónakból! Lásd, mekkora vagyok én! Lásd és higgy és bízz bennem!
Ha kilépünk, meglátjuk. Ahogy Ábrahám. Meglátjuk, hogy a csillagos ég nagyobb, mint a sátor, melyben élünk és érvényesülni akarunk. Meglátjuk, hogy a sátor törvényét a hit törvénye felfüggeszti és járunk a vízen. Mert a hit nem a sátorban van, nem is a tradícióink díszletei között, nem is a biztonságos csónakban. Ott kívül találjuk meg. Kívül a komfortzónánkon. És elhisszük Istennek. Bízunk Benne.

Aztán meg is látjuk: meglesz a kicsi és meglesz a nagy. Meglesz Izsák és meg az új emberiség. Meglesz a havi X és meg a havi több X. Meglesz a kis csoport és meg (a régi sátor képeivel tudnám csak leírni) a mittudoménmicsoda. Isten tudja. De meglesz. Amint a próbák nagy embereinél:
Mózes többet kapott, rajta keresztül a Krisztus jobban megdicsőült, mint képzelte.
József nemcsak a családját, de a világot is megmentette.
Pálon keresztül többet végzett el Krisztus, mint azt a damaszkuszi út után Pál gondolta.
Ehhez kellettek a próbák. Hogy kijöjjünk az öröknek hitt díszleteink közül a sátorból, a csónakból. Belül, a komfortzónánkban nem működik a hit. Lehetünk sikeresek a sátorban, de ez a siker csak illúzió. Sok hívő indul neki az első érintéstől lelkesen, tehetségesen, az Úr szolgálatának, ismertté, tiszteltté válva később, de aztán átkonvertálja az ajándékot, tehetséget, kenetet gazdagsággá, hatalommá, befolyássá, intézményekké – észre sem véve, hogy már nem a Szentlélek hajtja, hanem a becsvágya. Ám a keserű szembesülés nem marad el.

Tökéletesen fogalmazza ezt meg Kosztolányi:

„Boldog, szomorú dal
Van már kenyerem, borom is van,
van gyermekem és feleségem.
Szívem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
suttogva hajolnak utamra,
és benn a dió, mogyoró, mák
terhétől öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is,
telefonom, úti bőröndöm,
van jó-szivű jót-akaróm is,
s nem kell kegyekért könyörögnöm.
Nem többet az egykori köd-kép,
részegje a ködnek, a könnynek,
ha néha magam köszönök még,
már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
tárcám van igaz színezüstből,
tollam, ceruzám vigan illan,
szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
langy téa beteg idegeimnek,
ha járok a bús Budapesten,
nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
könnyekbe borít nem egy orcát,
és énekes ifjú fiának
vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
gyötrődve, halálba hanyatlón,
úgy ásom a kincset a mélyen,
a kincset, a régit, a padlón,
mint lázbeteg, aki föleszmél,
álmát hüvelyezve, zavartan,
kezem kotorászva keresgél,
hogy jaj, valaha mit akartam.
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
a kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban,
s már nem vagyok otthon az égben.”

Az evangélium, a kegyelem evangéliuma, a Krisztus beszéde elveszett üzenet volt századokig az egyház többsége számára. Addig hallottunk a helyreállításról, javítgattunk gyakran a saját eszünk szerint, míg egyszer csak belebotlottunk az elveszett Evangéliumba.
Berúghatjuk az ágy alá és folytathatjuk szolgálatunkat nélküle, hogy a sátorban, a jelenlegi rendszerben elismertek, nagyok legyünk. De ki is léphetünk hónunk alatt az Evangéliummal a sátor, a csónak teréből és felnézhetünk Ábrahámmal az égre. Akkor hallani fogjuk:
                                                           „Így lesz a te magod!” Ámen.

Szólj hozzá

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük