Táncolj, Dezső, táncolj!

Az egyre durvább koppanások hangjára riadtan bújt anyjához a három kisgyerek. Az agyonmosott fürdőköpenyt viselő, negyven körüli asszony szemében harag és rémület vibrált, ahogy a bejárati ajtót nézte.

„Még betörik. Persze a Feri pont ilyenkor nincs itthon!” – gondolta, majd vállat vonva az ajtóhoz lépett.

– Nyitom már, nyitom! – kiabálta, majd suttogva a gyerekeket utasította: – Menjetek gyorsan be a szobába!

Tudta jól, kik a dörömbölők, így meg sem lepődött, amikor a nyitott ajtón két kigyúrt, kopasz fejű, nagydarab fiatalember próbált egyszerre benyomakodni a keskeny függőfolyosóról. Az ajtónyílás szűknek bizonyult kettejük számára. A bőrdzsekis színlelt udvariassággal hátralépett és mesterkélt hangon betessékelte pólóinges társát.

– Parancsolj, Dezsőkém, parancsolj!

A lakásba lépve felöltötték a jól begyakorolt kérlelhetetlen, megfélemlítő arckifejezést és az ehhez dukáló pattogó, parancsnoki hangot. Dezső nyitott.

– A cég türelme elfogyott, asszonyom. Fizetnek, vagy ugrik a lakás. Fizetnek?!

Hangerejétől, hanghordozásától a szobába menekült gyerekek hangos sírásra fakadtak. Hányszor hallották az elmúlt időkben apjuk, anyjuk szájából: „Ha kilakoltatnak, csövesek leszünk. A gyerekek meg intézetbe kerülnek.”

Nem akartak intézetbe kerülni. Azt gondolták, hogy a két bácsi talán már értük jött, hogy elvigye őket az intézetbe. Ezért kezdtek kétségbeesetten bömbölni. Ők még nem értették, mi ez az egész. Nem tudták, hogy szüleik a vásárlási hitelek hazai megjelenésekor költekezni kezdtek. A saját és gyermekeik jövőjét költötték el. Lett plazmatévé, amerikai hűtő, alig bírták behozni a keskeny, rozsdás korlátú függőfolyosón. A szomszédok csak ámultak. A kutyapiszoktól büdös utcán klímás autó állt. Kifizetve egyik sem volt, de úgy tűnt, nem lesz gond. Az apa gyorsan emelkedett a multinacionális vállalat ranglétráján egészen addig, amíg lejárt a cég adómentessége. Ekkor az összes alkalmazott lapátra került, a multi pedig keletebbre költözött. Munka nem volt többé. Csak az adósság, később a félelem, a veszekedés, a kétségbeesés. Az apa nem volt képes lemondani a „jó élet” díszleteiről. A fedezet a lakás volt. Hogy a részleteket fizethesse, kölcsönöket vett fel. Bankoktól, később magánszemélyektől. A fedezet a lakás volt. Az anya csak néhány hete tudta meg, hogy férje döntéseivel szisztematikusan aláásta családjuk életét. Az adósság végül egy csomagban a behajtó cég tulajdonába került. A két izomlegény ennek a cégnek az alkalmazottja volt. Dezső, a pólós volt köztük a rangidős. Szúrós szemekkel meredt a fürdőköpenye kötőjét babráló asszonyra:

– Utoljára vagyunk itt így. Ha legközelebb jövünk, költözniük kell. Megértette? Fizetnek, vagy nem?

Az asszony tehetetlenségében, dühében sírni kezdett.

– A férjem… nincs itthon… nem tudom… fizetünk persze… – hüppögött, aztán hirtelen, indulatosan felcsattant a hangja:

– Hát hogy lehet ez? Hát emberek maguk? Utcára tennének három gyerekkel?

Dezsőék nem először láttak ilyet. Rutinosan, érzelemmentesen koppant a válasz:

– A cuccot hazahozták. A kölcsönt felvették, elköltötték. Előbb kellett volna gondolkodni. Most már késő nyöszörögni.

Az asszony tudta, hogy igaza van a kopasz férfinak. Mégis annyira igazságtalannak érezte, ami vele történik. Kétségbeesetten felzokogott, összegörnyedt és úgy maradt; rázkódó háttal, guggolva.

Ebben a pillanatban nyílt az ajtó. Az apa érkezett haza. Szemén, tartásán látszott, hogy ivott. Alkoholhoz nem szokott természete az eléje táruló látványtól éktelen haragra gerjedt. Minden átmenet nélkül Dezsőre rontott:

– Te szemét! – üvöltötte, és öklével a kopasz tarkóra sújtott. Dezsőt teljesen váratlanul érte a támadás. Fájdalmában felordított, megpördült és már ütött is. Szinte csak csuklóból. A gyomorszájon talált magas, vékony férfi hangtalanul összecsuklott, de mielőtt elterülhetett volna Dezső ökle hatalmasat csattant az állán. Feje a kövezeten koppant. Szájából ömlött a vér.

Dezső, bár még dühös volt, kezdett összezavarodni. Megijedt tettétől. A gyerekek a szobaajtóban állva kórusban hisztérikusan ordítottak, az asszony most már férje mellett guggolva zokogott, fürdőköntöse sarkával törölgetve a férfi arcáról a vért. Dezső odaszólt a másiknak:

– Hozz gyorsan vizet!

A műanyag lavórt a földre tette és egy törölközőt nyomott az asszony kezébe. Az apa hamarosan magához tért. Felkuporodott egy hokedlire és tenyerét állára téve riadt szemekkel bámult a két fiatalemberre. Dezső ekkor már újra magabiztos volt. Szúrósan nézett a férfira:

– Kellett ez magának? Ha a rendőrséget belekeveri, magával szúr ki. Meg a családjával. Megértette?

Néma bólintás volt a válasz. Dezső folytatta:

– Tíz napja van. Egy hét múlva jön a végzés. Aztán mi jövünk. Világos? Az apa újra bólintott. A két széles hátú köszönés nélkül távozott. A liftben társa Dezső vállára tette a kezét. Bizalmaskodva szólt:

– Haver, én a helyedben lehet, hogy kinyírtam volna a tagot. Egy ember csak egyszer üthet meg engem.

Helyeslésre várakozón nézett kollégájára. Dezső megfontolt mozdulattal vette le válláról a kolléga kezét. Hangjában oktató tónus volt észlelhető, ahogy tagoltan mondta:

– Nekem te ne vitézkedj! Ezek is emberek. Bepalizták őket. Megvezették csórikat a reklámok. Most meg mehetnek az utcára. Naná, hogy kikattannak. Oda kell, hogy adják a pénzüket, vagy a lakásukat. Mi ezért vagyunk. Nem aprítani őket. Én már bánom, hogy úgy bepöccentem. A másik szemébe nézett, úgy kérdezte:

– Te élvezed a durvulást? Beizgulsz tőle?

A másik zavartan kapta el a tekintetét:

– Á, nem, dehogy!

A cégen belül köztudottak voltak Dezső humanista allűrjei. Azonban ő volt a legerősebb és legvadabb megjelenésű behajtó. Munkáját pontosan és szokatlan intelligenciával végezte. Főnökei szemében legvonzóbb tulajdonsága mégis az volt, hogy ő nem akart főnök lenni. Ahogy szokta mondani: „neki nem pálya a topmenedzserség”. Így hát harmadik éve járta az adósok lakását, törzshelyeit. Egy ős öreg „cápa BMV”-vel közlekedett, alig piált, se anyagot, se szteroidot nem használt. Néhány táplálék-kiegészítővel és napi edzéssel tartotta munkájához elengedhetetlen kondiját. Pár éve hosszabban járt egy csinos mixerlánnyal, aki azonban dobta őt. Egy fullextrás, luxus terepjáróért. ABS, digit-klíma, telefon, tévé, bárszekrény. Azzal döngetett le az Adriára azon a júliusi napon. Dezső esküdni mert volna, hogy még a nevét sem tudta megjegyezni az olasz srácnak, akié a verda volt. Azóta három év telt el.

Dezső mióta az eszét tudta, nem félt az emberektől. Többé-kevésbé az utcán nőtt fel, de nem lett bűnöző. Tanulni utált, a zenét viszont nagyon szerette. Fülhallgatóval a fején járt az utcákon, gyúrt az edzőteremben. Zenei ízlése erősen különbözött kortársaiétól: kutatta a legrégibb Pink Floyd, King Crimson, Yes felvételeket, szívesen hallgatott klasszikusokat is. Makacssága mellett talán ez is hozzájárult, hogy nem tudott betagozódni az őt körülvevő digitalizálódó konzumvilágba. Behajtó is csak azért lett, mert nem tanult, viszont verekedni tudott és megjelenése is tiszteletet parancsoló volt.

Huszonöt éves korára még PC-je sem volt. Öreg Nokia 1616-osát kollégái pingpong ütőnek csúfolták, de ő semmi pénzért le nem cserélte volna. Másfélszobás lakásában egyetlen csúcsminőségű szerkezet volt: a Music center.

Ide tért haza délutánonként, vagy este. A zene várta őt. Dezső életének volt egy mindenki előtt rejtett dimenziója. Dezső táncolt. Ha túl volt a napi feladatokon, csomagoltatott magának valahol egy két-három személyes kínait, vagy két óriáspizzát, és robogott haza. Otthon sietve bekapott pár emberes falatot és már nyúlt is a CD-ért vagy szalagért. Még napközben kigondolta, hogy mit fog hallgatni. Ahogy felcsendült a zene, Dezső bezuhant a nagy, kényelmes fotelba, szemeit behunyta és átadta magát a zenének. A mozdulást várta, a belső jelet. Sokszor órák teltek el, több lemezt is cserélt, de idővel mindig megjött. A belső mozdulás. Lassan, az alhasa tájékán indult el, emelkedett, mint a nyitott csap alatt a kád vízszintje. Édes feszültséget érzett, amely egyre jobban fokozódott, tagjait bizsergés, érzelmeit heves izgalom járta át, aztán egyszer csak megtörtént. A túltöltött kádból kifolyó a vízhez hasonlóan, Dezső benseje lökésszerűen megmozdult. Teste követni kezdte a belső történést. Felemelkedett a fotelból és táncolni kezdett. Hajladozott, felugrott, a földön hempergett, néha csak a végtagjait rezegtette, forgott. Mozgása teljesen elütött minden hagyományos táncformától. Más, mint a balett-táncos férfiak feminin folyékonysága, mozgása darabos és félelmetesen dinamikus volt. Időnként feltűntek a társastáncból vagy a pantomimből ismerős mozdulatok, de az egész mégis annyira egyedi és eredeti volt, amilyen más és eredeti egy frissen kinyílt rózsa pirossága, mondjuk, a cserepes háztetők pirosságához képest.

Gyakran órákig, kimerülésig táncolt. Nem gondolt semmire. A zene beléáradt, belőle pedig kiáradt a tánc. Úgy érezte tökéletesen szabad, valami belülről mozgatja őt, valami, amit csak a zene tudott megmozdítani benne, s amely értékesebb volt számára atletikus testénél, gondolatainál, érzelmeinél. A „Belső Zeném” – így nevezte ezt az ismeretlen alkotórészét.

Előfordult, hogy másnap hajnaltájt a szőnyegen ébredt fel. Ilyenkor letussolt, aztán reggelire megette a tegnapi vacsora maradékát. Nyolc óra körül vagy bement az irodába, vagy csak telefonon lekérte az aznapi címeket, neveket.

Néhány napja osztották be mellé a bőrdzsekis srácot. Olyan ember volt, aki mindent annak érdekében tett, mondott, hogy az éppen aktuális hallgatósága szimpátiáját, helyeslését kiváltsa. Dezső magában „Muszáj jófej”-nek nevezte el kollégáját. Irritálták az ilyen típusú emberek. Állandó színészkedéseik, pózolásaik mögött mérhetetlen gyengeséget, sőt gyávaságot látott. Már kérte, hogy adjanak mást mellé, de szerintük neki kell a srácot betanítani. Dezső igyekezett vele finom lenni, de nagyzolásaitól, hízelkedéseitől rendszerint dühbe gurult. Ilyenkor kioktatóan és haragosan beszélt vele, amit a másik eleinte képtelen volt hová tenni, és még kétségbeesettebben erőlködött Dezső szimpátiájának a megszerzéséért, amivel még inkább felmérgesítette társát. Végül az új fiú szívből megutálta mentorát és látszólagos engedelmessége, fejbólintásai mögött gondosan megjegyzett minden olyan szót, cselekedetet, amelyekkel egyszer majd kompromittálhatja Dezsőt.

Azon a napon már a negyedik címen voltak túl. Egymás közt alig beszéltek, így viszonylagos nyugalom honolt köztük. Aznapi utolsó útjuk egy pincehelyiségben berendezett játékterembe vezetett. Az ötven körüli delikvens úgy járt ide pontban 12 órakor, mintha dolgozni menne. Két ízben nem találták már otthon, így egy gyors nyomozás után megtudták délutáni programját.

Fél négyre járt az idő mikor Dezsőék beléptek a sötét, kerregő, zúgó, zakatoló hangokkal, tompán villogó fényekkel teli és viszonylag nagy helyiségbe. Dezsőt valamiféle nem fizikai jellegű émelygés környékezte, kimerültnek érezte magát, így amikor a célszemély meglátva őket, a mosdókat és a kis büfé raktárát rejtő folyosó felé iramodott, fejével intett kollégájának, hogy intézze el egyedül a dolgot. Ő maga leült egy székre. Otthon szeretett volna már lenni, elmerülve a hangokban, a dallamban, a zenében. Azon kezdett morfondírozni, hogy vajon ő miért nem akart soha zenélni, miért csak hallgatta, fogyasztotta azt, amit mások megkomponáltak, eljátszottak… Talán, – ötlött fel benne – mert ő maga a hangszer, vagy egyfajta élő transzformátor, átalakító egység, akiben a zene emberi hullámzássá, mozgássá képes alakulni. Soha nem nevezte azt, amit esténként művelt, táncnak.

Megcsörrent mobilja. Főnöke hadaró hangját hallotta. Még ma meg kell látogatniuk a háromgyerekes családot is. Pénzt kell kiszedni a tagból. Két módos barátja is van. Tartozzon azoknak. A lakás nagyon tré. Szinte alig fedezi az ára az adósságot. „Legyél rámenősebb kicsit. Tudod, keményebb… Tudod, Dezsőkém…”

Nagyot sóhajtott. Az órájára nézett. Társa már negyedórája tűnt el a sötét kis folyosón. Kelletlenül feltápászkodott. Utána indult. A vizeletszagú mosdóban talált rá. Az ajtó tárva-nyitva volt, így Dezső elé már a folyosóról feltárult a látvány.

A natúr betonpadlón hason feküdt a nyiszlett adós, kollégája pedig a bejáratnak háttal, a gerince alsó részén térdelve begyakorolt mozdulattal tolta a szerencsétlen alkarját annak tarkója felé. Közben a nyöszörgő emberhez beszélt. Hangját akkora indulat és megvetés feszítette, hogy szavai szinte kígyósziszegésként hatottak:

– Nem a pénz a lényeg. Hanem, hogy egy büdös hernyó vagy. Eltaposhatlak. Meg is teszem, ha csak megnyikkansz is valakinek.

Dezső érdes hangja, mint puskalövés csattant:

– Mit csinálsz, te hülye!

A másik behajtó összerezzent, de láthatóan erőt vett magán és lassan felegyenesedett. Dezső felé fordult. Szemében győzelmi mámor csillant:

– Megütött. A szemét. Megütött. – Állát kissé megemelve kihívóan nézett kollégájára. – Én, öreg, nem lelkizek. Kemény vagyok.

Dezsőnek úgy tűnt, hogy társa kezében valami megcsillant. A megalázott ember közben a koszos mosdókagylóra támaszkodott. Feje bal oldalát vér borította. Fülének csaknem a fele hiányzott.

Dezső érezte, hogy agyára köd telepszik. Kollégája felé lépett:

– Kemény vagy? Kemény? Megmondom, mi vagy: Egy gyáva. Egy jópofázó szadista. Az vagy.

A bőrdzsekis kezében újra megcsillant a fémes tárgy, ahogy karját a másik felé lendítette. Ekkor aludt ki Dezsőben az önuralom utolsó szikrája. Két rúgás, két ütés volt csak, és a bőrdzsekis felrepedt szájjal ott feküdt a korábbi áldozata helyén. Dezső a feldúltságtól zihálva várakozott néhány pillanatig, majd a fekvő ember fölé hajolt. Mikor észlelte, hogy lélegzik a mosdóhoz lépett és vizet paskolt az arcára, majd szó nélkül faképnél hagyta a két vérző arcú embert.

Szinte rohant haza. Leroskadt a foteljébe, és már fel is hangzott új szerzeménye. Igényes magyar nyelvű gospelek szóltak a négy ládából. Lassan megnyugodott. El is szundított közben. Órájára nézett. Közel három órája forgott már a CD. Leállította. Tudta, hogy bizonyosan keresték. Elnémított telefonja hat nem fogadott hívást jelzett. Négy az iroda száma volt, kettő főnöke mobiljáé. Megadóan felsóhajtott. Kicsit rendbe szedte magát és kilépette a lakásajtón. Az utcán BMW-je mögött főnöke Mercedese állt. A volánnál nagydarab elegáns férfi bóbiskolt, a pohártartóban kávé, ölében félig már elfogyasztott chips zacskója volt. Láthatóan hosszabb várakozásra rendezkedett be. Dezső megkocogtatta a szélvédőjét, majd behuppant főnöke mellé. Annak álmos szemeiben szemrehányás villant.

– Megint zenét nyomattál, mi? Órákon át… Elképesztő fazon vagy! – mondta köszönés helyett, majd megszólítás nélkül folytatta.– Nagy bajban vagy, Dezsőkém!

A megszólított kérdő szemekkel nézet rá, úgyhogy folytatta:

– A kolléga látleletet vetetett fel a levágott fülű tagról, meg az ő sebeiről is. Rendőrségi ügy van kilátásban. Egyhangúan tanúsítják, hogy te tetted tönkre őket.

Most rajta volt a sor, hogy kérdően nézzen Dezsőre.

– A jópofáskodó egy szadista. Ő verte meg a tagot és vágott bele a fülébe. Igaz, én meg őt ruháztam meg.

– Sejtettem. Na, gondom lesz a gennyesre. A vágott fülű tagot meg majd megkeresem és elmondom neki, hogy nem kell a gyerektől félnie. De –˙tárta szét karját –, ez azért nagyon nagy gáz. A cég nem vállalhat ilyet. Te is tudod, Dezsőkém…

A megszólított összeszorított ajkakkal bólintott:

– Szóval lapát. Holnap már be se menjek…

– Nem tehetek mást… A hírünkből élünk…

– Hát persze – vonta meg vállát Dezső – Na, szevasz! – azzal kiszállt a kocsiból. A másik még utána kiáltott:

– Azért csörögj rám…

Dezső felhúzott szemöldökkel visszafordult, aztán elindult a kedvenc kínai büféje felé. Pár méter után megtorpant. Leintette a már induló Mercedest. Egykori főnöke letekerte az ablakot. Dezső a kocsi mellé lépett:

– Te, voltatok már annál a családnál? Tudod, ahol három gyerek van…

– Hogy lettünk volna. Alaposan bekavartatok. Majd estefelé kiküldök valakit. Lehet, hogy én is megyek. De miért kérdezed? – nézett vizsgálódó gyanakvással a másik arcába.

– Dezső talányos mosollyal kente el a választ:

– Hmm, hmm. Csak úgy. Csak úgy eszembe jutott.

A főnöki járgány elporzott. Dezső visszament a ház elé és beült nyugdíjas BMW-jébe. Egy nagy bevásárló áruház elé hajtott. Az üzletben szinte gondolkodás nélkül kosarába hajigált többféle édességet, különböző gyermekjátékokat, és egy üveg márkás bort. Egy virágüzletben csokrot köttetett. Valamivel később felbatyuzva állt az ismerős körfolyosón a bejárati ajtó előtt. Kopogására az anya nyitott ajtót. Amint meglátta Dezsőt, rémülten felsikkantott és be akarta csukni az ajtót, ám a férfi befelé nyomakodott. Igyekezett megnyugtatni az anyát:

– Kérem, kérem, nem hivatalosan jöttem. Csak úgy… Tessék, fogadja el ezt – azzal a virágcsokrot a zavart nő kezébe nyomta, aki ettől az események ilyen teljesen szokatlan alakulásától, ha lehet, még jobban megijedt. Dezső folytatta:

– Kérem, bocsásson meg nekem azért, amit magukkal, főleg a férjével műveltünk. Sajnálom… – szemét keresően körbefutatta a lakásban.

– Nem, a Feri még nincs itthon… – mondta az anya. Hangja vibrált a feszültségtől.

A nyitott ajtóban feltűnt a három kisgyerek félős arca. Megismerve a látogatót, sietve iszkoltak vissza. A szobába lépve a két nagy nejlon szatyor tartalmát a legközelebbi heverőre öntötte:

– Tessék, ezek a tieitek. A gyerekek szeme elnyílt a csodálkozástól. Ajándékot a szülinapjukra sem kaptak legutóbb. Az anyában a harag, félelem közé valami jó előérzet vegyült.

– De hát ez… miért? – emelte szemét Dezsőre

– Hmm, ez normálisabb így, mint amit a múltkor csináltunk

A gyerekek csak álltak a játékból és édességből halmozott két kupac előtt. Kérdőn néztek anyjukra. A legkisebb már nyújtotta párnás kezét, de nővére visszahúzta.

Az anya hosszan nézte őket. Szemei könnyel teltek meg:

– Vegyétek csak kicsikéim. Nektek hozta a bácsi Értetlenül, kissé gyanakvóan nézett Dezsőre:

– Köszönjük. Feri is mindjárt itthon lesz. Megvárja? Dezső nem válaszolt. Visszakérdezett:

– Mennyivel tartoznak? Az anyát a csodavárás izgalma kezdte betölteni:

– Megnézem… Megmutatom… Azzal a szekrényhez lépve a felső polcról egy nagy desszertes dobozt emelt le. Úgy nyúlt hozzá mintha időzített bomba lenne.

Felszólítások és számlák tucatjai között keze azonnal rátalált a legutóbbira. Dezső felé nyújtotta:

– Ennyi. Kamattal együtt. – Láthatóan félt kimondani a számot.

Dezső e hét számjegy láttán megcsóválta a fejét. Az íratot a zsebébe süllyesztette. Távozóban annyit mondott: – Még visszanézek.

Az anya megszólalni sem mert. Nehogy széjjelpukkassza a csoda egyre dagadó ünnepi léggömbjét. Belül az ünnep előszelét érezte. Végül mégis annyit nyögött ki:

– Az Isten áldja meg magát!

Dezső a bankfiókhoz hajtott. Felvette összes megtakarított pénzét. Kétszázezerrel így is rövidebb volt. Csikorgó kerekekkel száguldott haza. Tudta, amire készül, azt egy óra múlva már képtelen lenne megtenni. Két fordulóval lehordta a Music centert és a több száz kuriózumból álló CD-gyűjteményét. A törzsüzlete előtt fékezett. Ahogy előadta jövetele célját, az eladó elképedve bámult rá:

– Mit hordasz itt össze? Eladnád a cuccot. Egyben? Elméje csúcssebességgel pörgött. Nagy-nagy bizniszt szimatolt. Hiszen némelyik CD-ért a piaci ár dupláját is kifizettette Dezsővel. Volt olyan, ami három hétig pihent a pult fiókjában, míg ő kuncsaftját azzal áltatta, hogy Angliából kell hozatnia a kért lemezt. Az izmos férfi azonban mindig zúgolódás nélkül pengetett. Most meg egyben el akarja adni? Nagyon nagy bajban lehet, vonta le a konklúziót, és el is döntötte, hogy maximálisan ki fogja használni a másik szorult helyzetét. Szórakozottan, unottan kezdte „lapozgatni” az egy tömbben a pultra rakott CD-ket.

– Igazából a thrash meg a death metal megy. Ezek… Elég nehéz így nekem… – vakargatta a tarkóját, de már pontosan tudta, kiket fog felhívni, hogy még ma estig mindegyikre legyen jó vevője.

– Ne púderezz! – Dezső pontosan tudta, mi zajlik a kereskedőben. Tudta azt is, hogy többször becsapta már. De a zene valami olyan fontos volt számára, hogy méltatlannak érezte pár ezresért kötekedni:

– Mondjad, menyit ér neked? – szegezte a kérdést követelőzően a pult mögött állónak.

Az lesütött szemmel bökte ki:

– Százötven… A technikával együtt

Dezső visszagyűrte ágaskodó haragját:

– Százötven? Talán ötszázat is megér – érezte viszont, hogy muszáj megkötnie az üzletet, mert később egymillióért sem adná. Ellentmondást nem tűrően nyilatkoztatta ki:

– Kétszázötven. Most Kp-ben.

A kereskedő belül ujjongott, mégis kinyögte:

– Kettőhúsz. Ennyi van a kaszában. – Tudta, hogy győzött. Dezső rábólintott. Rögtön előkerült a számlatömb. Dezső engedélyével a boltos százezerrel többet írt rá, mint amennyit kifizetett neki. Az adó miatt.

Dezső zsebre gyűrte a pénzt. Amint becsukódott mögötte az ajtó, a kereskedő karjával a levegőbe csapva ugrott egyet örömében, majd, mint a ragadozó, a telefonra vetette magát.

Dezső a nagy körúti postán feladta cége számlájára a hétszámjegyű összeget. Két alkalmazott szemrehányóan nézett rá, miután átszámolták a pénzt:

– Be kell jelenteni az ilyen összeget huszonnégy órával előbb…

Dezső indult vissza a családhoz. Kínos, feszült csend fogadta. A konyhában üldögéltek. Férj feleség egymás mellett, volt főnöke egy néhai kollégájával egy-egy széken. A szobából kihallatszott a gyerekek önfeledt zsivaja.

Őt várták.

Szó nélkül egykori főnökéhez lépett és nyitott tenyerében elé tartotta a befizetés igazolását. Az ülő férfi se köpni, se nyelni nem tudott. Szinte dadogta:

– Na, hát… hogy ez… Hogy csináltad, Dezsőkém…

A házaspár viszont mindent értett. Az anya a fantasztikus megkönnyebbüléstől felváltva zokogni és nevetni kezdett. A férjét is egyfajta gyerekes hangulat játra át. Felugorva hátulról átölelte Dezsőt, és arcát ahhoz a tarkóhoz szorította, amelyiket néhány napja éppen ő ütött meg. A volt behajtó kibújt az ölelésből és meglapogatta az apa hátát, akiből folyamatosan ömlött a szó:

– Köszönöm! Isten áldja meg! Köszönöm!

Dezső néhai főnöke ebből mindent megértett. Mutatóujját halántékához nyomva szemével Dezső felé intve jelezte alkalmazottjának annak mentális állapotáról alkotott véleményét. Gyorsan felállt. Szemében félelem volt, ahogy Dezsőre nézett:

– Na, szevasz, Dezsőkém! Itt végeztünk. Minden jót! Szinte kifutottak a lakásból.

Dezső egyedül szeretett volna maradni, ezért ő is elbúcsúzott, és az örömtől mámoros házaspár minden igyekezete ellenére kinyomult a lakásajtón.

Fantasztikusan könnyűnek érezte magát. Ahogy ballagott a lépcsőn lefelé, zene szólalt meg bensejében. A gospel. Elcsodálkozott. Fejében tisztán hallotta a dallamot, a hangszereket, az éneket. Nem volt kedve autózni. Úgy döntött, hazasétál. Szürkült. Az utcalámpák tétova fénye alatt Dezső úgy érezte, hogy a zene belső fényforrást is fakasztott fel a szívében. Azt hitte, átkozni fogja magát, hogy eladta a kincsét. De nem. Boldog volt. Kiért a körútra. A kirakatok előtt elhaladva egyre nőtt, dagadt benne a belső zene. Mintha egy hangot hallott volna: „Táncolj, csak, Dezső, táncolj!”

Táncolni kezdett. Izmos alakja minden konvenciónak fittyet hányva mozgott az esti utcán. Látta, érzékelte a körötte növekvő csődületet, de esze ágában sem volt abbahagyni a táncot. Szívében dübörgött a gospel. Végtelen szabadságot érzett. Talán 10 percig is tartott, mire elhalkult, majd elhallgatott a belső dal. Megállt. Mosolyogva nézett az öt körülvevő emberekre. Húsz év körüli rendőrfiú lépett hozzá. Láthatóan tartott a nagydarab furcsa férfitől.

– Uram, mit csinál? Valami problémája van? Dezső nem tehetett mást, rá is mosolyogva nézett

– Nem öcsi, nem. No problem. Csak most kezdtem el élni! – mondta, és a szétnyíló embergyűrűn át hazafelé indult. Mentében felemelte a fejét az előtünedező csillagokra. Hangosan, szívből felnevetett. Úgy tűnt számára, hogy a csillagok visszanevetnek rá.

2006. 04.