Rómeó és Júlia
Gábor épp legnagyobb gyermekét tanította biciklizni a kertvárosi házuk előtti járdán. A két kisebbik is ott volt. A babát Gábor felesége, Nelli tartotta karjaiban, a három éves kislány pedig kisírt szemekkel totyogott apukája mellett, amíg bátyja bele nem lendült a kerekezésbe, ekkor ugyanis apja eliramodott a kerékpár hátuljába rögzített seprűnyelet tartva.
A kislány is nagyon szeretett volna biciklizni, de senki nem ültette a nyeregbe.
A saroknál nagy, dobozos teherautó kanyarodott be, és a Gáboréktól háromháznyira eső kapu elé hajtott.
– Költöznek megint – szólt Nelli a férjéhez, majd kíváncsian nézte a teherautót. Vajon kik lesznek, kik fognak lakni az utcájukban?
Gábor csak bólintott. Persze, hogy költöznek, hiszen most épültek ezek a családi házak. Biztos fiatal házasok gyerekkel. Magukat is fiatal házasoknak tekintette, bár ő már negyvenfelé járt, felesége is elmúlt harminc, de egészségesek, tevékenyek voltak mindketten. Szerették egymást, a gyerekek pedig, akár három napsugaracska ragyogták és vonták be vidámsággal mindennapjaikat. Gábor különlegesen szép férfi volt. Őszülő haja, kisportolt, fiatalos termete nem egyszer provokálta ledérebb kolléganőit, mindig sikertelenül. Gábornak és Nellinek elvei voltak. Konzervatív erkölcsi elveik.
A bicikli a teherautó felé gurult, amelyről széles hátú szállítómunkások már hordták is befelé a bútorokat. Apa és fia megálltak a nyitott kertkapunál. A kisfiú érdeklődve nézte a hatalmas fotelokat könnyedén cipelő „erős bácsikat”.
Elegáns kocsi parkolt be a teherautó mögé. Ötven körüli, szikár, szigorú tekintetű férfi szállt ki a volán mögül. Az új tulajdonos. Gábor esküdni mert volna, hogy jogász. Nem tévedett. A hátsó ajtó szinte kirobbant és három gyermek ugrott elő. Izgatottan csiviteltek, és már nyomultak is be a kertkapun. A legkisebb egyidős lehetett a bicikliző fiúcskával. Gábor mosolyogva nézte őket. „Új ház, kertes ház! Nagy dolog is az manapság” – gondolta, közben tekintete a legutolsóként kilépő asszonyra esett.
Azonnal felismerte. Júlia volt az. Gábor úgy érezte, a szíve kiugrik a helyéből, olyan vadul, görcsösen kezdett verni. Az asszony is nyomban ráismert. Pillanatra mintha zavarba jött volna, aztán biccentett a biciklihez rögzített seprűnyélbe kapaszkodó férfi felé, és királynői tartással bement a kertkapun. Az a fajta intelligens szépség volt, akiért még száz éve írók, költők, művelt férfiak bolondultak meg, párbajoztak, vagy lőtték főbe magukat. Olyan, erős kisugárzású nő volt, aki házasságát műalkotásnak tekintette és mindent megtett azért, hogy a szeretett férfi boldog és kiteljesedett lehessen az oldalán. Az egyetemen fiú évfolyamtársai úgy is hívták: „főnyeremény”. Júlia, a „főnyeremény”. Mint minden igényes nő, ő is következetes, szigorú irányelvek szerinti életvezetést folytatott, és meggyőződését módszeresen csepegtette családjába is.
Gábor feldúltan sietett haza. A gyerekbiciklit vállára kapta. Kisfia megszeppenve és értetlenkedve szaporázta lépteit mellette. A férfi szinte beviharzott a házba. Feleségének csak annyit vetett oda:
– Nem jól vagyok, hirtelen rosszul lettem. Az asszony ijedten nézett rá. Férje a tizenöt év alatt, talán ha egyszer volt beteg. Utána sietett. Gábor már dolgozószobájában feküdt a kanapén. Nelli mellé ült. Kezét a férfi kezére tette:
– Hívjak orvost? Hozzak valamit? Gábor dúlt vonásokkal nézett rá. Hangja szinte könyörgő volt:
– Nem, nem. Köszönöm, Nelli! Kérlek, hagyj egyedül. Csak hagyj egyedül…
Az asszony, bár nem értette, de sértettség nélkül kiment a szobából. Az ajtót finoman tette be.
Gábor csak feküdt. Összevissza kavargott a benseje. Érzések, gondolatok, emlékképek, szavak, helyzetek a múltból. Erőlködött, hogy lecsendesítse a lelkét, hogy újra ura legyen önmagának. Nehéz volt…
Júliát az egyetemen ismerte meg. Két évfolyammal járt alatta. A lány, ahogy megjelent az elsősök között, óriási feltűnést keltett. Szép volt, de annál több is. Ígéret volt benne. Az első félévben szinte ostromgyűrű zárta körül. Még komoly, ötödéves hallgatók is próbálkoztak. Nem jött be a vagányság, sem a merengő romantika, a lányról lepergett a megcsillogtatott befolyás, pénz…
Először a könyvtárban találkoztak. Gábor a könyv fölött görnyedt, de szeme sarkából látta, hogy Júlia reménytelenül nyújtózik a felső polc felé. Felállt. Levette a kötetet. A lány hálásan köszönte meg, majd szemben vele az asztalhoz telepedett. Forgatta, lapozta a vastag könyvet. Látszott, hogy valamit nem talál. Segélykérően nézett Gáborra:
– Bocs, hogy zavarlak. Ugye, te harmadéves vagy? Igen? Akkor te biztos tudod…
Gábor segített neki. Irodalomjegyzéket állított össze a lány első szemináriumi dolgozatához. Órákig dolgoztak együtt. Ez még sokszor megismétlődött a tanév során. Gábor egyre jobban és egyre reménytelenebbül beleszeretett a szép és kedves lányba. De annyira erős volt a jelleme. Szinte félt tőle néha. Következetességétől, erkölcsösségétől. A fiú akkoriban hajlott a bohémságra… Gábor már végzős volt, de a könyvtári munkánál, megbeszéléseknél tovább nem jutott Júliával. Pedig mennyire vágyott megölelni a lányt, elmondani, hogy nagyon szereti. Egy délután összefutottak a cukrászdában. A lány fagyit vett. Gábor valamiért nagyon feldobott és laza hangulatban volt. Vett ő is egy három és egy hat gombócosat. A nagyobbat odaadta a lánynak, aki kezeiben egy-egy tölcsérrel nevetni kezdett:
– Most mit csináljak? – kérdezte kedvesen Gábortól.
– Menjünk le egy kicsit a Duna-partra. Ott nem baj, ha csöpög a fagyi – ahogy kimondta a mondatot elhűlt saját merészségén. Várta a rutinszerű visszautasítást. A lány válaszától szinte megdöbbent:
– Jó. Két lyukas órám van. Menjünk.
Ettől a pillanattól mintha rossz varázslat szállt volna Gáborra. Kukán ballagott a lány mellett. Júlia édesen fecsegett… „Mennyire szép is, mennyire édes”… nézett rá félénken Gábor, de hang szinte alig jött ki a száján. Annyira lehetetlennek tűnt. Ő és ez az angyal… Holott magában már azt tervezgette, hogy egyszer elé áll, és feleségül kéri. Most az egész olyan abszurdnak, szemtelennek tűnt előtte. Mintha Júlia lenne a királylány, ő meg egy ronda varangy… A fagyik közben elfogytak. Álltak a legalsó lépcsőn és nézték a vizet. Ekkor a kezük hirtelen összeért. Gáborra szűkölő zavar, szégyen tört rá. Odébb lépett.
– Menjünk vissza – nyögte.
– Jó. Menjünk – válaszolta Júlia.
Mikor beléptek az egyetem kapuján, Júlia megköszönte a fagyit, és búcsúzóul azt mondta:
Kislány korom óta naplót írok. Te is szerepelsz benne. Gábor kettesével vette a lépcsőket és a második emeleten jutott értelméig a lány közlése: „szerepelsz a naplómban”… Attól fogva naponta készült megkérni Júliát. De halogatta… Egyre halogatta.… A tanév véget ért. Aztán a többi is. Gábor friss diplomásként elhelyezkedett. Nelli is ott dolgozott. A lány szemében rajongás fénylett valahányszor Gáborra nézett.
November körül Gábor befelé tartott az egyetemre. A kapu előtt elegáns autó állt. Júlia egy csontos, szikár tanársegéd oldalán lépett ki az épületből. A férfi kinyitotta előtte a kocsi ajtaját, majd ő is beült és elhajtottak. Gábort nem vették észre.
Egy év múlva feleségül vette Nellit. Nagyon szerette az asszonyt. Gyönyörű gyerekeik születtek. Szépen éltek együtt. És most újra feltűnt Júlia… tizenöt év után újra.
Egész hétvégén szótlan, nyomott kedélyű volt. Az egyedüllétet kereste családja körében is. Hétfőn nem ment be dolgozni. Beteget jelentett. Érezte, képtelen lenne koncentrálni. Nelli indulásával egy időben érkezett a bébiszitter. Gábor sok pénzt adott neki, és megkérte, hogy délig játsszanak a parkban. Ő maga az ablakot leste. Látta, amikor Júlia férje elhajt az elegáns autóval. A hátsó ülésen ott ültek a gyermekeik. Gábor azonnal elindult otthonról. Júliáék otthona felé tartott. A kertkaput nyitva találta. A lakásajtó is résnyire tárva volt. Bizonyára valamelyik gyermek figyelmetlensége miatt. Maga sem tudta miért, de nem csöngetett, nem kopogott. Beosont a nappaliba. Az emeletről Júlia hangja hallatszott. Monoton, folyamatos beszéd. Mintha imádkozna, vagy felolvasna valamit. A nappali közepén hatalmas étkezőasztal állt. Rajta két finom bőrborítású könyv. Belelapozott. Júlia naplója volt az. Izgatottan keresni kezdte a kilencvenes évek elejét… Igen… Ez az… Több héten keresztül minden nap… az ő neve…
„Úgy érzem – olvasta a gyönyörű kézírást – ő az igazi… Szeretem Gábort… Az egész életemben tudnám szeretni. A másik lapon:
„Nem értem… úgy érzem, nem vagyok közömbös neki… mégis semmi személyesség… pedig, ha megkérne, igent mondanék. Apa se ellenezné.
Lapozott:
„Istenem, csak nem antiszemita Gábor… talán ezért küzd az érzései ellen.
Ekkor megcsikordult a falépcső. Júlia állt a tetején. Merően nézte Gábort. A férfi furcsa módon nem jött zavarba. Könnyes szemekkel pillantott az asszonyra. A szép nőt is zokogás rázta meg. Lejött a lépcsőn. Egy méterre megállt a férfitól. Könnyeiken keresztül nézték egymást. Hosszan, fájdalmasan.
A férfi lelkét hasogató kín járta át, mégis teljes bizonyossággal tudta, mit kell tennie. Ő törte meg a csöndet:
– Bocsáss meg, Júlia… Bocsáss meg. Most már késő. A szerelem nem minden… a hűség fontosabb.
A nő megtört hangon felelt:
– Ó, ha tudnád, ha tudtam volna. De úgy van, ahogy mondod. És így is fog maradni örökre.
– Örökre – válaszolta a férfi. Lelke teljesen megkönnyebbült. Döntöttek. Végérvényesen.
Júlia váratlanul teljesen hétköznapi témáról kezdett beszélni:
– A férjem él-hal a brokkoliért. Ma a kedvencét készítem el neki. De mondd csak, hol lehet itt friss brokkolit venni? Nem mirelitet. Frisset.
Gábor elmosolyodott.
– Dél körül küldök át egy kilónyit. Van a hűtőnkben. Venni a környéken nem lehet. Majd a bébiszitter áthozza. Szia, Júlia – köszönt el.
– Isten áldjon! – hallotta a háta mögül. Gondosan becsukta a ház és a kert ajtaját. Otthon kocsiba ült. Elhajtott. Vett egy hatalmas csokor gerberát. Nelli kedvenc virága… Meg egy hosszú arany fülbe valót… Felesége hosszan nézte múltkor a kirakatban… pezsgőt is vett… Gyertyákat is… Otthon ételt készített. Gyertyafénynél fognak vacsorázni…
„Kedves Nelli, drága Nelli… szerelmem Nelli” – ízlelgette felesége nevét. Mintha újból szerelmes kamasz lenne. Elmosolyodott. Ma hosszú napja lesz a bébiszitternek… Legfeljebb a gyerekekkel alszik. Jól megfizeti majd… lelke dalolt. Mintha újjászületett volna.
2005. 11.