„Befedezés” tekintély által és a „lázadók.”(A szolgálati ajándékokról.)

                                      

A szolgálati ajándékoknak nevezett hívőkről az Ef.4. beszél.  A 11-15 versek.

11  És ő adott némelyeket apostolokul, némelyeket prófétákul, némelyeket evangélistákul, némelyeket pedig pásztorokul és tanítókul,   12  hogy felkészítse a szenteket a szolgálat munkájára, a Krisztus testének építésére,   13  míg mindnyájan eljutunk a hitnek és az Isten Fia megismerésének az egységére, az érett férfiúságra, a Krisztus teljessége szerinti nagykorúságra,   14  hogy többé ne legyünk kiskorúak, akiket ide-oda dobál és hajt bármiféle tanítás szele az emberek megtévesztése és a tévelygés ravaszsága és csalárdsága által.   15  Ellenkezőleg: az igazságot követve szeretetben, mindenestül növekedjünk abban, aki a fej, a Krisztusban.

Bennük Jézus Krisztus tanítói, pásztori, prófétai stb. képességei nyilvánulnak meg.
Amikor ezeket adja, önmagából ad. Mégpedig az ő teljesebb jelenléte érdekében.
Ezekben az ajándékokban tehát először is Jézusra kell/kellene ráismernünk.
Az ajándékok célja a felkészítés, tökéletesítés, azért, hogy a hívők alkalmassá váljanak szolgálatra és építeni Krisztus testét. További céljuk, amiért kapta őket az egyház, hogy harmóniába kerüljön bennünk az Istenben való bizalom, a hit és a megismerés és az ismeret.

A szolgálati ajándékok néven ismert karizmák célja feladata tehát nem a tekintély gyakorlása, nem a „befedezés”, hanem a Krisztus intenzívebb közvetítése. Persze, ha jól végzik a dolgukat lesz elismertségük is, de a gyülekezeteket és a hívőket nem a szolgálati ajándékok tartják meg, hanem Jézus Krisztus.
Ő az, aki kezében tartja a hét csillagot, a gyülekezeteket és a hívőket.
Ő jár a hét arany mécsestartó között őrködve azok fényén. Ő tud fénylőbbé tenni és ki is mozdítani mécsestartókat. (Jelenések. 1.2.fej.)
Az Ő kegyelme működik, rajtunk, bennünk, általunk, nem valamiféle embereken lévő „kenet”.
Ha az ajándékok jól működnek, akkor a gyülekezetekben a hívők elkezdenek felnőtté válni, egyre jobban hasonlítani Jézus Krisztusra. Innen látjuk, hogy van-e köztünk szolgálatra felkészítő ajándék, és azt is, hogy helyes motívumokkal működik-e? Önmagát, illetve a létrehozott szervezetet, intézményeket szolgálja-e, vagy az Urat?
Ha ennél a pontnál eszébe jut a kedves olvasónak, hogy „na az az ember biztos nem tiszta motívumokkal szolgál”, akkor kérem vegye figyelembe a következőket;
Az emberi csalárdságról és eltérítő ravaszságról a Biblia az Ef. 4.ben is úgy beszél, mint ami része az ember testi természetének.
Így a miénknek is. Az enyémnek is és az önének is.
Továbbá a legtöbb hívő (köztük én is), nem kerültünk olyan helyzetbe, pozícióba, hogy emberek sorsa és hatalmas pénzek felett dönthetünk rendszeresen. Olyan helyzetbe, melyben megalkuvások, kompromisszumok által kiszolgálhatnánk a szintén testi természetünk részét képező kapzsiságot és mohóságot.
Ilyenkor érdemes beleképzelni magunkat annak a vezetőnek a helyébe, aki elcsúszott ezeken a területeken és megkérdezni magunktól: „Én mit tettem volna?”
A magam részéről köszönöm Istennek, hogy nem kerültem ilyen kísértésbe pénz, hatalom, befolyás tekintetében.

Ugyanakkor a Biblia alapján joga van egy hívőnek megvizsgálni a dolgokat, és megítélni a cselekedeteket. A vezetők esetében is.
Joga van kilépni egy szolgáló vezetése alól. Joga van gyülekezetet változtatni.
Ítéletet, végső ítéletet mondani egy emberről vagy szidalmazni őt, viszont nincsen jogunk.
Akkor sincs, ha a másik fél, esetleg maga a vezető, kategorikus ítéletet mond rólunk.
Akkor sincs, ha azt mondja hogy tönkre megyünk, vagy a pokolba kerülünk.
A személyek feletti ítélkezés örök jogon az Istené.
Az Isten pedig az ember üdvösségét munkálja.
Az ólomsúllyal ránk és gondolkodásunkra nehezedő protestáns „büntető Isten”- felfogás
és az ítélettel fenyegető Biblia-értelmezés ellenére az Isten a felmentést keresi az emberek esetében, nem a büntetés lehetőségét.
Maximálisan figyelembe veszi az enyhítő körülményeket és minden egyéb pozitívumot mielőtt ítéletet hozna. Az evangéliumba vetett hit pedig mentesít az elmarasztaló ítélet lehetősége alól is.
A Máté 25.-ben egy emberségből Jézushoz tartozónak adott pohár víz utat jelent embereknek az új világba.
Tudom mekkora botrány ez az elménk számára.
Mégis így van.

A hívők a bennük lévő Felkent miatt, a Szentlélek bizonyságára és Isten igéje alapján képessé válnak arra, hogy helyesen eldöntsék, egy üzenet Úrtól van-e? Aztán melyik az, ami számukra személyes üzenet és melyik az, amit nyugodtan elfelejthetnek. Erre is Jézus tesz képessé, (1.Jn.2.20.)
Mert ha minden elhangzó üzenetnek hiszünk, „hiszen a színpadról hirdették, tekintélyes ember, a vezető mondta” akkor bizony olyanok leszünk, mint az a csónak, amit a hullámok és a szél ide oda dobál, és nem tud haladni a kikötője, a célja felé.
A hívő képes belül eldönteni emberi érdek emberi indulat szól-e hozzá vagy maga Jézus egy üzenet által. Persze sokszor évek is eltelnek, mire kialakul ez a bizonyosság az emberben egy üzenettel, egy szolgálattal kapcsolatban. Nem kell sietni.
Ha már kialakult ez a képesség, bátorság, és szabadság-szeretet, akkor az ember elkezdett felnőtté válni. Stabilizálódik és maga is képessé lesz többet adni a környezetének Jézusból.

Az, hogy kit hallgatunk milyen üzenetet fogadunk el, Pál apostol szerint a hívő személyes felelőssége, mert a személyes szellemünk és a Szent Szellem is jelez bennünk egy-egy üzenet elhangzásakor. (1 Thess. 5.21-22; 2.Kor.11.19-20.)
Akár vigasztalás, akár jellem-építő, vagy helyre tevő üzenet jön, ha a gyümölcse öröm, békesség, Jézus nagyobb szeretete, közelségének a vágya, akkor az valószínűleg az Úrtól van.
De mondhat valaki hízelgő, gyönyörű dolgokat is, ha elbizonytalanít, ha emberek szolgájává tesz, vagy a bűntudat félelem befolyása alá helyez, akkor az nem az Úrtól van. Még ha Isten hatalmas embere mondta is, aki egyébként többnyire mennyei beszédeket szokott szólni.
Ha egy szolgálati ajándéknak mondott ember, vagy valóban szolgálati ajándék vezetése és üzenetei a környezetét, a gyülekezetet folyamatosan kiskorúságban tartja, infantilizálja, akkor fenti ige (Ef.4.) szerint rosszul működik, vagy nem is szolgálati ajándékról van szó.

Azok az emberek, akikben a Krisztus pásztori, tanítói, apostoli stb. képessége működik, felnőtté nevelik a környezetüket, a gyülekezetet. Nem tartják kisgyermekkorban őket, mert nem akarnak rajtuk uralkodni, hanem azt szeretnék, hogy felnőttként a hívők maguk is vigyék tovább és hirdessék hitelesen Krisztus örömhírét.

Akkor is ez a céljuk, ha tudják, hogy az élet természetes rendje arra tanít, hogy amikor felnőnek a gyerekek, kilépnek a családból. Új családokat alapítanak, elköltöznek, nekik is gyermekeik születnek és apa, anya már nem szólhat bele a döntéseikbe. Csak ha ők kérnek tanácsot, de megszűnt a kézi-vezérlés.
Nincs ez másképp az egyházban sem, ahol vannak Krisztustól adott ajándékok. Ott felnőnek a gyerekek, felnőnek a hívők és elkezdenek a saját vezetésükben, saját útjukon járni, amerre az Úr vezeti őket.
Gyakran el is hagyják ezek a felnőttek azt a gyülekezetet, azt a családot ahol felnőtté váltak.
Vagy esetleg azért hagyják el, mert megértették, hogy abban a közösségben soha nem lesznek képesek felnőttként viselkedni, éretté válni.
Ahogy egy normális, szerető szülő nem mondja ellenségnek, lázadónak gyermekét, aki elköltözik tőle, úgy nem volna szabad az Úr vezetésében saját útjukra lépő hívőket, hívő csoportokat büntetéssel fenyegetni, gyűlölni, lázadónak, eretneknek mondani, csak azért mert felnőttként, szabadabban akarják szeretni és szolgálni azt az Urat.
Azt a Jézust, aki ura a jól, vagy rosszul működő szolgálati ajándékoknak is.
Ha mégis lázadással vádolják az ilyen felnőni vágyó, eltávozó hívőt s a tönkre menetelét várják, akkor arról tesznek bizonyságot, hogy uralkodni akarnak, és használni akarják az embereket, nem a Krisztushoz közel vinni.
De várakozásuk meg fog hiúsulni.
Jézus szereti és támogatja azt a bátorságot, amely a tradíció és az emberek elvárásai, szokásai ellenére meri a mennyei kincset választani és vállalni a kereszt botrányát.
Bár a felnőtt-lét szabadsága gyakran félelmetes a szabadságba vágyónak is.
Persze, ha valóban a mennyei kincsről van szó, nem emberi sértődésről, neheztelésekről vagy érdekekről. Ha a mennyei kincs miatt és az Ő vezetésében lépünk ki kapcsolatokból, akkor támogat az Úr.
Jézus új közelsége jön.
A valóban mennyei kincset gyűjteni vágyó emberek, mielőtt kilépnének egy gyülekezetből, barátok, szeretett emberek társaságából, őszintén keresik az Urat, nem indulatból döntenek és gyakran hosszú éveken át vívódnak.
A döntés kegyelmi pillanatban születik meg és amennyiben az Úrtól van, új ajtókat, tereket nyit a mennyei kincset választó ember számára. A veszteségek azonban, a régi barátok, társak, testvérek hiánya, vagy elutasítása, gyanakvása azonban ugyanúgy fáj.
De már nem fél az ember.
Elkezdett felnőni, teljesebbé válni benne az Isten szeretete és ez a szeretet kiűzi a félelmet.