Evangélium,  Gyógyulás,  Gyülekezet, közösség,  Hitéleti írások

Bárány nyáj és pásztor nélkül, porlepte pénzérme és idegenbe szakadt gyermek.


Látom, hogy a figyelem e hetekben másfelé irányul. Szükséges, érthető és jogos dolog szerintem is kibeszélni, elmondani a sérelmeket, leleplezni a jogtalanságokat és az igazságtalan, irgalom nélküli, szenvedést okozó bánásmódot, ezek okozóiról beszélni, bizonyítani, hogy amit tettek az rossz.
Része ez a helyreállásnak.
A gyógyulást azonban Jézus adja az Ő Szelleme és az evangélium által.
Ez okból én tovább „tolom” az evangéliumot. A kegyelem evangéliumát, mert szerintem ez a valódi.
Bevallom teljesen együgyű lettem. Ez az egy ügyem van.
 
Lukács 15. fejezetében olvassuk, hogy megvetettek, bűnözők törekedtek közel jutni Jézushoz, azzal a céllal, hogy hallgassák őt.
De volt egy másik csoport is, a farizeusok, akik emiatt háborogtak, morogtak, zúgolódtak, kritizálták Jézust és kritizálták a mozgalmat, amelyik közel akart kerülni hozzá, hogy végre Ő, Jézus tanítsa őket ne pedig más.
E morgolódó embereknek a fő érvük az volt, hogy nem lehet Istentől Jézus és mozgalma, mert magához fogadja ezeket a bűnösöket, közösségben van velük. Ki nem mondva egy vád volt e tagadás mögött:
„Hiszen, így szentesíti bűnös életmódjukat!”- gondolták rosszindulatúan.
Az a meggyőződés élt bennük, hogy a bűnt a törvény, az ítélet, a félelem tartja távol az embertől, a hívőktől és az ítélet, a félelem légköre szükséges a tisztasághoz. Különösen olyan bűnökkel szemben, amelyek lényege, hogy az ő tekintélyüket, szervezetük, hatalmuk isteni eredetét vitatják.
Hozzájuk, a törvény és Isten népe őreihez (nem pásztorok) szól Jézus három példázatban.

Az első, az elveszett juh példázata, melyben a pásztor otthagyja a 99 engedelmeset a pusztában, elmegy az egyetlenért, azért ami lehet, hogy már sérült, vagy „kerge birka”, de a pásztor a nyájhoz tartozónak látja az elkóboroltat, vagy elűzöttet.  Szüksége van rá, hiányzik, neki kell az a kis bolond bárány.
Olyan botrányos dolgot mond a Megváltó a példázat végén, hogy jobban örülnek a Mennyben egy megtalált bűnösnek, aki meggondolja magát, és visszatér Istenhez, mint 99 igaznak. Ezt törvénykező közegben képtelenség elhinni, ezzel nem lehet azonosulni. Ilyen közösségben e példázatok is csak a valóságtól messze lebegő, szent parabolák maradnak, nem tükrözik a tanítók számára Isten viszonyulását az emberhez, a mindennapokban semmiképp.
Sok botrányosat mondott Jézus, de ez lehetne mindegyik foglalata.
A másik példázat egy asszonyról szól, aki 10 drachmájából egyet elveszít.
Az az egy is az övé, vágyik rá és kész áldozatot hozni, hogy megtalálja.
A harmadik példázat egy apáról és két fiúról szól.
Az egyiknek apja odaadja a ráeső örökrészét annak kérésére.  Nem azt mondta az apa, hogy „nem fogadtad meg a tanácsomat, itt a lóvé, eredj, amerre látsz, de hozzám többet ne gyere segítségért!” Odaadta amit kért.
A fiú elment, az apa otthon vágyakozott, hogy újra fiával lehessen.
 
Mi a közös ezekben a példázatokban?
Az első az, hogy ha el is veszik valaki, vagy valami, az ugyanúgy a tulajdonoshoz, illetve a rokonsághoz, a szülőkhöz tartozik, mintha el nem veszett volna.
A második közös dolog, hogy az elveszett ember illetve dolog értéke ugyanaz marad elveszve is.
A juhocska megmaradt báránynak, nem vált kutyává, vagy disznóvá.
A szekrény alá gurult pénz ugyanannyit ért, mint az erszényben csörgő társai
A fiú részegesen, paráználkodva is az apjának a fia maradt, nem változott a postás, vagy a szomszéd gyerekévé.
A harmadik közös, hogy óriási öröm volt az elveszett javak megtalálásakor. Különleges dolog, hogy Isten és az ember is, jobban örül, amikor megtalál
egy elvesztett, fontos dolgot, vagy találkozik egy elveszettnek hitt rokonnal, szeretett ismerőssel, mintha új dolgot venne, új barátságot kötne.
Mintha az elveszett, de megtalált javaknak a tulajdonos szemében nagyobb értéke volna, mint az ugyanolyan meglevőknek, vagy az újaknak.
Közös ezenkívül az ünneplés ténye, hogy együtt örültek barátokkal, ismerősökkel.
A báránynak, a megtalált pénznek, és a hazatért fiúnak. Mert az igazi öröm olyan öröm, amit muszáj megosztani és ez így van a Mennyben is.
Az ötödik közös dolog hogy a megtalált nagyobb becsbe, tisztességbe kerül átmenetileg, mint az, aki, ami el nem veszett.
A 99 otthagyott igaz, tiszta juhocska közül egy se ülhetett és utazhatott a pásztor vállain nem bégethetett 10 centiről a fülébe, arról nem is beszélve, hogy amikor megtalálta, talán még meg is ölelte azt az egyet.
Az asszony megtalált pénzt biztos megtörölgette, kifényesítette, odatette az asztal közepére, amikor együtt ünnepeltek. A többi drakhma maradt az erszényben.
Az apa a hazatérő fiú nyakába borult, megpuszilgatta, új ruhát, új gyűrűt adott neki, amire talán soha nem kerül sor, ha nem megy el.
Ráadásul a másik fia ezenközben az ő gazdaságában izzadt és dolgozott.
Közös továbbá az a mozzanat is, hogy a tulajdonosnak, illetve szülőnek áldozatot kellett hozni az elveszettért. A pásztornak keresni, járkálni kellett a pusztában, izzadva, elfáradva, aztán a buta birkát cipelnie is kellett.
Az asszonynak, mivel este történt a dolog, mécsest gyújtani, nagytakarítást végezni és tudjuk, hogy a mécses az nem reflektor.
Az apának oda kellett adni az örökséget megvadult fiának, aztán imádkozott érte bizonyosan, aggódott, lelki fájdalmakat viselt el, míg hazatért a gyerek.
A következő, ami közös, hogy semmit nem tudott tenni az elveszett azért, hogy őt megtalálják.
A bárány azt se tudta hol van, csak bégetett, talán a pénz is csak elgurult és ott hevert valamelyik sarokban.
A fiúnak se voltak túl nemes, valódi bűnbánatos, önmarcangoló, moralizáló gondolatai. Nem volt bűnbánat, csak realitás-érzék:
„Itt nagyon rossz. Apánál az utolsónak is jobb ennél. Valószínűleg nem lehetek több otthon a béresnél, de akkor is ehetek végre.”  
Hazafelé néhány mondatot talált ki, hogy ki ne rúgja ki őt az apja.
Igazából éhes volt és logikusan végiggondolta, hogy az apjánál a szolga is jól lakik, ő pedig itt éhezik. Osztott, szorzott és úgy gondolta, az előre gyártott szöveggel, („átgondolt kommunikációs stratégiával” J), annyit el fog érni, hogy legalább a béresek közé visszafogadja az apja, és végre jóllakik.
Egy dolog volt, ami pozitív maradt, hogy apjának látta édesapját.
Nem nevezte „öregnek”, „vén csontnak”, „faternak”.
Ebből következik még egy közös dolog, a példázatokban, hogy a tulajdonoson múlt a megtalálás a birka, a pénz esetében és a visszafogadás, helyreállítás a tékozló fiú esetében pedig az apán.

Ezek példabeszédek, nem történelmi események. Történelmi események vonatkozásában még történészhallgató koromban nagyon belém vésték, hogy az a kérdés „mi lett volna ha?”, értelmetlen a történettudomány tekintetében.
Jézus azonban pont azért mondott példázatot, hogy gondolkozzunk rajta, így ebben az esetben egyáltalán nem értelmetlen a régi, érdem és teljesítmény-központú gondolkodásmód talaján feltenni a kérdést:
“Mi lett volna ha…?”
Nagyon is hasznos. Közelebb visz Isten szívének, indulatának megismeréséhez. Hiszen a jó pásztor alakja, a pénzét takarítva kereső asszony és az apa mind Istenről szólnak. A kegyelem Istenéről.
Mi lett volna, ha azt mondja a pásztor: “Elég nekem ez a 99 jól tejelő, egészséges, engedelmes birka. Csak pusztuljon az a kerge. Magának köszönheti. Én aztán nem fogok izzadni, hogy megkeressem.”
A nő is mondhatta volna: Itt van ez a kilenc drachma. (kb. 9 napi bér)
Nem csinálok én semmit. Majd egyszer előkerül az az egy, ha meg nem, lesz másik.”
Az apa is mondhatta volna: „Nem vagy többet a fiam!” Kitagadhatta volna, a gyereket, mint néhány kegyetlen szívű, vallásos, bigott, hívő szülő teszi az erkölcsileg megbotlott, vagy vétkező fiatal gyerekeivel.
Ehelyett az apa epekedett, vágyott eltűnt, elkóborolt fia után. Többet gondolt rá, mint az otthon maradottra és így volt ezzel a pásztor is és a pénzt kereső nő is.
Mi lett volna, ha úgy gondolkodnak az elveszettről, mint néhány hívő és keresztény szolgáló? Ha nem hasonlít a példázat főszereplőinek szíve, indulata, Isten szívének irányultságához?
A pásztor levágta volna a bárányt mérgében egy jó pörköltnek.
Ehelyett hazavitte, izzadt alatta és még örömünnepet is tartott, úgy örült a kis lúzer birkájának..
A nő is mondhattad volna: „Ott egye meg a fene azt a pénzt.” Kevesebbje lett volna és elmarad a parti.
Mondhatta volna az apa is: „Magadnak kerested a bajt, nem vagy többet a fiam. Béres, alkalmazott lehetsz maximum. Ülj az utolsó sorba, szellemi szolgálatot nem végezhetsz többet. Örülj, ha megtűrünk.”
Mi lett volna, ha a fiú jól gazdálkodik, nyereségre tesz szert, ha takarékos? Elmaradt volna hazatalálás öröme boldogsága, az örömünnep, merthogy eszébe sem jutott volna hazamenni.

Róm 11.32 Mert az Isten mindeneket engedetlenség alá rekesztett, hogy mindeneken könyörüljön.  


A tékozló fiúk azok, akik lehet, hogy disznó-pásztorkodnak, sőt moslékot is esznek néha, de ott él a lelkükben, a szívükben az apai ház emléke.
Tudják, hogy van annál jobb, van szebb, mint amiben élnek, és vágynak erre akkor is ha képtelenek jelenleg az életmód-váltásra.
Végül mi lett volna, ha a kapuban nem az édesapa várja, hanem a bátyja? Valószínűleg nem engedi be, mint némely gyülekezetbe az elkóborolt visszatérni vágyó bűnösöket, hanem még jól meg is veri, vagy legorombítja. De hála Istennek az apa várta.

Végül mi lett volna, ha a zord bátyus megenyhül és azt mondja az apjának: „Apám elmegyek én megkeresem az öcsémet, mert látom mennyire hiányzik neked és nekem is hiányzik.”
Ugyanis Jézus ezt tette. Otthagyta a mennyei dicsőséget, pompát, a luxust, azt a feladatot, amit rajta kívül senki más nem tud elvégezni. Ugyanis az Ő foglalkozása “galaktikus rendszergazda” aki hatalmas szavával fenntartja a világmindenséget.


Zsid 1 2-3 Akit tett mindennek örökösévé, aki által a világot is teremtette, Aki az ő dicsőségének visszatükröződése, és az ő valóságának képmása, aki hatalma szavával fenntartja a mindenséget, aki minket bűneinktől megtisztítván, üle a Felségnek jobbjára a magasságban
 

Mondhatta volna, mint a szamaritánus példázatában a pap és a lévita: „Nincs időm másra, olyan fontos az én munkám, feladatom, nem segíthetek az elveszetteken.”
Mondhatta volna: „Apám a Nagy Medve valamelyik galaxisába még belecsúszna a Göncölszekér, vagy a Tejút ráfolyik az Ikrekre, még összeütközik a Föld a Holddal. Én nem hagyhatom itt a pozíciómat.”
Még igaza is lett volna. De Ő nem ezt tette.
Vagy átvette tőle az Apa az irányítást, amíg a Krisztus kiküldetésben volt kerge birkákat, pénzt és tékozló gyerekeket keresve, vagy elmondta 33-40 évre előre a szabályokat, kiküldte hatalmas szavát a világmindenségbe, hogy minden rendben legyen.
Aztán belebújt egy zsidó kamaszlány méhébe, hogy ember legyen, hogy meghaljon helyettünk, hogy megváltson, hogy visszavigyen minket tékozló fiúkat, hadd örüljön az Apa, hadd örüljön együtt Ő is, hadd örüljön külön-külön mindegyikünknek a Menny!
„Hogy ez az én fiam elveszett, de megtaláltatott, halott volt, de végre él!”

Ezért biztos lehetsz abban, hogy ha elkóborolt, elűzött juh vagy, ha sarokba gurult és porlepte pénzdarabnak érzed magad, esetleg a rossz döntések miatt szörnyű állapotban került fia, vagy lánya Apának, szóval, ha elveszett vagy, úton van feléd a jó pásztor, egy gondos testvérnő, kezében szellemi partvisát forgatva, sőt lehet, hogy a szívedben már hallod is a Pásztor hangját:
“Térjél vissza Apához! Nem béresnek, hanem meggyógyulni, helyreállni, hogy a sebek elmúljanak és olyan legyen a lelked, mint a megöntözött kert.” Ha visszajössz, még magának Istennek is boldogságot okozol, örömöt szerzel.
Bárhová gurultál, nem vagy elfelejtve.


Kiegészítés „A tékozló fiú” történetéhez.

A Biblia némely szereplőjében megvillan a mindenható Isten „édesapasága.”
A Lk. 15 példázatában a teljesen tönkrement, anyagilag, fizikailag, erkölcsileg, lelkileg lepusztult fiú hazatérésének örült az apa.
A fiának örült. Hogy újra együtt, közösségben lehetnek.
Mindegy volt számára az állapota az öröm és a közösség szempontjából.
Az 1. Mózes 45.-ben, amikor József kincsekkel, gazdagsággal megrakott karavánt küld az őt elveszettnek hívő Jákobhoz és a testvérei elmondják, hogy a fia él, aztán a dicsőségét és Egyiptomban kapott hatalmát is elzengik, Jákob csak ennyit mond:


28. Elég nekem, hogy József az én fiam még él: lemegyek hát, hogy meglássam őt minekelőtte meghalok.A lényeg, hogy él, nyitott a közösség lehetősége.

Az apai, a szülői szív számára az elfogadás, a szeretet nézőpontjából nincs jelentősége a teljesítménynek.
Jákob nem örült jobban a miniszterelnökké avanzsált zseni fiának, mint a példázatbeli apa a hazatérő “homeless”-fiúnak.
A gyermekük volt számukra a lényeg, nem a teljesítménye.A lényeg, az öröm oka, csak annyi, hogy akit szeret az él, lehet vele találkozni, együtt lenni, nem szakították ki az apa a szülő életéből szeretete tárgyát.
Az isteni szeretetben az számít, hogy élünk, hogy vagyunk, hogy neki vagyunk.
Ez a szeretet ennek a ténynek örül.
Megátalkodott gyerek, és hívő legyen a talpán, akit ez a szeretet nem tesz jobbá, tisztábbá az együttlétek során!
A teljesítmény- pozíció- szervezet- cél- és feladat-centrikusan gondolkodó és mindent ehhez képest értékelő Joáb ezt nem értette.
Felháborodott, amikor Dávid majdnem belepusztult lázadó, és tulajdon apja ellen támadó fia, Absolon halálába. (2. Sám. 19) 
Pedig Joáb, Dávid oldalán, Isten harcait is harcolta.
A teljesítményt, a feladatot, a kitűzött célt abszolutizáló, értékmérővé emelő hozzáállás megkeményít, érzéketlenné tesz függetlenül attól, hogy jó vagy rossz a cél. A szolgálat abszolutizált céljai is.
Elvész a lényeg.
Az Istennek a szeretete és az emberek szeretete.
Ha nem veszünk Istentől szeretet, nem engedjük, hogy „szeressen az Isten”, még ha az Ő szolgálata miatt is, akkor nem értjük az evangélium célját.
Ez ugyanis, nem az új emberiség, a béke, az igazság, a „Menny és Föld egybeszerkesztése”.
Ezek csak a keretek, a színpad, az új Éden.A lényeg, azonban, amiért Jézus Krisztus az életét adta, hogy együtt legyünk a Mennyei Apával.
Együtt is, de te is személyesen és külön, meg én is személyesen, és külön. A lényeg, a cél, a séták „hűvös alkonyatkor” kettesben újra, Apával.
Ezt már itt is ízlelgethetjük, akár minden nap.

Szólj hozzá

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.