Cserbenhagyott és elárult juhok.
Máté 28:19-20.
Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében,
Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek: és íme én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Ámen!
A nagy küldetés. Világos, hogy nem saját, hanem Jézus tanítványaivá tegyük az embereket, mert nem a magunk, nem is a vezető nevére merítünk be, és mert nem saját tanításokat, hanem Jézuséit tanítani szól a felhatalmazás és a küldetés.
Tanítvány a fentiek szerint az a hívő, aki üdvösségének elnyerése után meg is keresztelkedik és hallgatni kezdi Jézus szolgái szájából a Krisztus beszédét.
Elmondhatatlanul nagy tehát a prédikátorok, tanítók felelőssége.
Az ő beszédük dönti el, hogy a hitre jutottak emberek klónjai, rendszerek fogaskerekei, szisztémák, szervezetek, emberi ambíciók kiszolgáló, biodíszletei és emiatt függőségekben, bűntudat és feloldozás között manipuláltan vergődő-gyötrődő, netán képmutató és gőgös keresztények, vagy a Krisztus beszédén felnövő, Jézusért rajongó, egészséges, Krisztus-centrikus életet élők és életeket mentők lesznek-e?
Az egyházban is lezajlott egy a világi értelmiségben végbement folyamat, mely a felelősség megtagadásához, bagatellizálásához, majd sokak árulóvá válásához vezetett.
Egy francia ember írta le az írástudók (értelmiség) megalkuvásának folyamatát a 20. sz. első negyedében a két háború között. Meglepőek a párhuzamok a mai felekezetekkel és gyülekezetekkel.
Julien Benda 1927-ben jelentette meg „Az írástudók árulása” c. írását.
„Benda szerint a történelem során az írástudók, az értelmiségiek nem gyakorlati (értsd: hatalmi) célokat követtek, hanem az absztrakt „Igazat és Jót” kutatták. Ezért, bár az emberiség kétezer esztendőn át a rosszat tette, de a jót becsülte, értékelte, és ezen a szakadékon keresztül szivároghatott be a civilizáció a világba.
Ám ez a helyzet a XIX. század során megváltozott: Az értelmiségiek egyre gyakrabban állították tudásukat, tehetségüket az univerzális igazság keresése helyett, valamilyen konkrét ideológia és ezáltal hatalmi csoportok, konkrét hatalmi érdekeinek szolgálatába.
Természetesen az értelmiséginek is lehetnek politikai preferenciái, de akkor követ el árulást, amikor a cselekvés érdekeit elébe helyezi a morál, a tudás (az egyházban az evangélium) értékeinek – amikor hallgat arról, hogy mi a Jó és a direkt hasznot hozót nevezi Jónak.
Az egyházban a vezető, a prédikátor arról hallgat, hogy mi az a jó, mi az az igazság/valóság, amit Krisztus megszerzett a hívőknek.
A világi értelmiség opportunizmusa az, hogy érdekből arról beszél, hogy a jelenlegi pártok, ideológiák, hatalmi csoportok közül melyik a jobb, melyiket kell támogatni és miért, figyelmen kívül hagyva morális és humanista szempontokat.
Az egyház prédikátorai, vezetői hasonló, pitiáner, pragmatikus okokból, személyes ambícióiktól vezettetve, szervezeti, anyagi, intézményi érdekeiket a Krisztus örök megigazítása fölé emelve nem közvetítik a kegyelem evangéliumát, megpróbálva a lehetetlent:
A törvényt, a régi és az új elvárásokat, hirdetve Krisztus szolgáinak maradni.
Gal.5.4
Elszakadtatok Krisztustól, akik a törvény által akartok megigazulni, a kegyelemből kiestetek.
„Korábban, a világi hatalmasok, bár mindig hatalmi érdekeik szerint cselekedtek és ezt „realizmusnak” vagy „gyakorlatiasságnak” hívták, szóval, bár tették a rosszat, de nem tudták megideologizálni, hogy az valójában jó, mert „az írástudóktól ehhez nem kaptak muníciót.
Ezért maradhatott fenn minden erőszak és jogtalanság ellenére a civilizáció.”
Ez van jelen az egyházban is. A pőre érdek értékké, a földi, politikai, befolyásbeli, hatalmi, személyes és anyagi profit szellemi gyümölccsé szublimálása igemagyarázás által.
Az egyházat napjainkra elborította a sok tanítás és látás. Teológiák, gyakorlati tanácsok 3 pontok 5 pontok 7, 12 pontok szövevénye, rendszere, szabályok, elvárások, teljesítési kényszer.
Miért? Van olyan szintje e jelenségnek, ahol az evangéliumról való tudatlanság okozza az ószövetségi szinten való megrekedést a gyakorlati hívő életben.
Van viszont olyan szint is a törvénykezésben, amelynél az uralom fenntartása a cél. Felnőtteken nehéz uralkodni.
Bűntudattal, az elvárások emelésével, (a jónál mindig van jobb, a soknál mindig van több), vagy folyamatos hangoztatásával azonban félelemben, bizonytalanságban lehet tartani embereket.
„Hiszen az örök életemről van szó!”
A kényszerrel gyermekkorban tartott hívő nem meri elhinni, hogy az örök életét csak a hite elveszítésével veszíthetné el hiszen „az igaz a hite által él”.
Emberek, tekintélyes prédikátorok, szervezetek függőségében él, nem a Krisztustól függ. Csak teológia, csak szó a Krisztussal való személyes kapcsolat. Imában működhet, de teljességében már közvetítőkön keresztül kapcsolódik a Mennyhez.
Teljesen őszintén, magától értetődően haragszik meg, ha szervezetét, vezetőjét kritika éri. Úgy érzi, az élete forog veszélyben, az ember, a szervezet által uralt és megélt, megszokott élete.
Ha az Úr és közé beékelődött közvetítőket megingatják, haragra gerjed, megrémül.
A tényeket félre söpri az illúzió megőrzése érdekében.
Mert fájdalmas meglátni a saját infantilizmusunkat.
Kínlódásokkal teli folyamat felnőni, ha meg sosem becsült, nem szeretett, agyonszabályozott, és kerítéseink között biztonságot remélő gyerekek voltunk.
Nem volt soha dédelgetett gyermekkorunk. Tejes cumi és simogatás helyett lapátot nyomtak a kezünkbe. Visszanézve, mintha fáraókat, nem a szeretet Istenét szolgáltuk volna.
Az egyház helyett, úgy tűnik, piramist, emlékművet építettünk.
Fájdalmas felismerés ez. Hiszen van Evangélium! Van Szelleme az Igazságnak bennünk!
A tény viszont az, hogy az evangéliummal, Krisztus tökéletes művével kapcsolatban minden megalkuvást, árulást már alá lehet támasztani az ige és a tanításdömping ügyes ollózásával, csoportosításával, rányomva a megalkuvás ezen termékére a „bölcsesség” „kiegyensúlyozás” „taktikai kényszer” hitelesítő pecsétjét és meg is eszik a hívők.
Jakab írt egy ilyen „premodern” gyülekezetnek ahol rengeteg volt a tanító, közben minden a pénz körül (is) forgott. A levél egy zsidó-keresztény gyülekezetnek és azoknak a zsidóknak is szól, akik meghallgatták.
Az első fejezetből látszik, hogy a kísértések, próbák, nehézségek megjelenése a hívők életében zavart generált. Talán oka volt, (ezek visszakövetkeztetett feltételezések) hogy a hívők, mint egyszerre zsidók és Jézus Krisztusban hívők is, úgy érezték „mert megérdemlem!”
Mármint az áldást.
Morálisan, képzettségben, anyagilag valószínűleg sokkal stabilabbak voltak, mint pogány-keresztény testvéreik. Több ismeretük, tanításuk, látásuk volt Istenről, és stabilabban is álltak a súlyos erkölcsi bűnökkel szemben, mint nemzetekbeli testvéreik.
A Törvény üzleti szemlélete újra befészkelte magát gondolkodásukba, a világ értékrendjéhez idomította vágyaikat, döntéseiket. Keverni kezdték a világi értékeket a bibliaiakkal:
A siker, a társadalmi emelkedés, a hírnév, a pénz, a hatalom, a befolyás testesítette meg számukra az ÁLDÁS fogalmát. (A Bibliában nincs egyértelmű azonosság az áldás és az említettek között.)
A gondtalanabb életet, harmonikusabb kapcsolatokat, rentábilis és élvezetesebb életvezetést, konfliktusmentességet a BÉKESSÉGGEL.
A jólétet, gazdagságot, Isten gondviselésével.
Végül hogy jól forgolódtak közösségeikben, jó véleménye volt az embereknek róluk a gyülekezetben, hogy rendesek, megbízhatóak voltak, és megfeleltek a közösség elvárásainak, szóval hogy a homlokukon ott viselték „Tiszta udvar, rendes ház” címkét, azt a szentséggel keverték össze.
Hasonló folyamat indult el, mint amelyet a babiloni fogság után létrejövő írástudói és farizeusi réteg esetében ismerünk. Pozitív kezdet után nemzedékek alatt eljutottak oda, hogy motorjai lettek az evangélium és tulajdon Messiásuk lejáratásának, üldözésének, majd elítélésének.
Amiket pedig Jézus és az evangélium ellenében védelmeztek, azok a hatalmuk, befolyásuk, kiváltságaik, anyagi érdekeik voltak. (Ma sincs másképp.)
Kr.u. 70-ben minden vagyon, nagyság, tisztelet, hatalom, is elveszett számukra. (Titus lerombolja a templomot, Jeruzsálemet. Vége a zsidó hazának is.)
Valamiféle fényben szerettek volna Jakab címzettjei érdemeik miatt élni. Olyanban, amelyben nincs árnyék. Olyan hitről beszéltek, tanítottak, amely nem a kételyek közötti vergődésben születik.
Olyan kegyelemről tanítottak, amely méltó jutalma bűntelen és odaszánt életüknek.
Kegyelemről, amely nem a nyilvánvalóvá lett bűn, hiány, gyengeség, fájdalom, sebek mocsarából nő ki.
Ilyen kegyelem viszont nincs.
Gyógyszerül pedig az őszinteséget, egyszerűséget ajánlja Jakab: 5.13-20
„Aki szenved, az könyörögjön, ne vetítsen, ne felelősöket keressen. Aki örül, az dicsérje az Urat, ne futkosson elmondani fűnek-fának, hogy megáldotta őt Isten, és ne titkolgassák a bűneiket kínlódásaikat, mondják el a bizalmukat elnyert tesóknak.” Ez a bűnvallás.
Nem a bűnbocsánat feltétele. Az a bizalom, a hit Jézusban, nem valami szakrális, szent cselekedet.
Az őszinteség és a szeretet gesztusát ajánlja Jakab.
Élhetővé és emberivé válik így a közösség az istentiszteleteken kívül is. Elmondom valakinek, hogy botladozom egy területen, nem azért, hogy visszaszerezzem az üdvösségem, hanem, hogy segítsen hinni az ügy megoldódásáért, meg mert őszinte akarok lenni, világosságban élni.
A vezetők közül is azokat lehet szeretni, akik emberek képesek maradni, (mert egyébként azok is), beismerik tökéletlenségeiket, gyengeségeiket.
A Tökéletesség Szent Héroszaitól csak félni tud a nyáj, a kívül valók meg kinevetik őket.
Benda 1927-ben előre megmondta, hogy ezen árulás következménye az lesz, hogy a világ minden eddiginél nagyobb háború elé néz. Ez bejött. Benda ott és akkor vélhetőleg azokat az értelmiségieket nevezte árulónak, mint például Hitler házi filozófusa, Alfred Rosenberg, vagy Mussolinié, Giovanni Gentile, vagy az értelmiségi-zsarnok archetípusa: Lenin.
Amikor pedig a háború nem csak a konkrét hatalmi érdekek jegyében zajlik, és szükséges rossznak neveztetik, hanem a házi filozófus még jól meg is moralizálja, hogy a bekövetkezendő mészárlás jó és nemes dolog, a civilizáció azon a ponton véget ér, vagy legalábbis, felfüggesztésre kerül.
Ezért van, hogy sok hívő már nem is gigantikus csodákat, jeleket vár a gyülekezetében, hanem csak néhány emberi szót, odafigyelést, törődést, mert az ember szeretete megbecsülése az állandósuló harci helyzetek és ideológiák hirdetése közben megvetendő, puha „úri huncutságnak” tűnik.
Fegyvercsörgető, kapcaszagú világ ez, melyben a klasszikus és a bibliai humanizmus csak felesleges lírázás.
Az egyházban sem folyhat tovább így.
Jézus megnyitja a szíveket, megérinti, magához öleli, felemeli a bűnből, halálból az embereket, akik ezért megtelnek hálával szeretettel Iránta.
Úgy néznek az ilyen érintettek a prédikátorokra vezetőkre, mint gyermekek a szülőkre. Teljes bizalommal.
De ez a bizalom a Krisztus érintése miatt jött létre, nem a prédikátor kvalitásai nyomán.
Mekkora bizalom ez Jézustól is a prédikátorok felé, hogy rájuk bízza a megtérteket!
Nem élhetünk és hiszem, hogy mások sem élhetnek vissza következmények nélkül a hívőkben a Krisztus érintéséből megszületett bizalommal.
Mert ez történik, amikor a kegyelem újjászül egy embert, akit aztán a prédikátorok a Krisztus kegyelmétől elhajtanak beszédükkel a kiérdemlés, a törvény, de gyakran ezeknél is sokkal kicsinyesebb, terveik, céljaik felé és a Krisztus szombatja, békessége, illata helyett jön a kényszeres munka, „dúlosz”-mártírság, a frusztráltság és űzöttség, no meg a test szaga, az izzadtság bűze.
Ez hasonló árulás, mint amiről Benda írt, és a következményei is hasonlók. Például a modern diktatúrák.
Meggyőződésem, (és ez nem nyelvi klisé, tényleg így van) nem engedi tovább Jézus ezt.
Kapuk nyílnak az Ő tanításai, az evangélium elsöprőegyszerűsége, magától értetődő önfeledt öröme felé a hívők előtt
(forrásom volt: https://neokon.blog.hu/2007/06/30/julien_benda_es_az_irastudok_arulasa
valamint Bolyki László Kegyelem és kalmárszellem c. könyve)