Bűn, bűntudat, kárhoztatás,  Evangélium,  Hitéleti írások

Vitatkozás. Jó, vagy rossz? „Már megint igazam van!” (Besenyő Pista bácsi)

Amikor az ember magában gondolkodik, megoldást keres egy konkrét helyzetre, egy elméleti dilemmára, vagy az ige megértésére, akkor vitatkozik önmagában.
Érvek ütköznek, használjuk a logikát, gondolkodunk és többnyire őszintén törekszünk arra hogy valóságosan megértsük a szituáció aktuális, vagy elvontabb igazságát.
Legalábbis annyit, ami a helyzetünkre akkor vonatkozik.
Csak arra kell vigyázni, különösen újjászületett hívőként, hogy a vitába bele tudjon szólni a szívünk és az Isten Szelleme.
A megértéshez agymunka is kell, de a megoldás mégis többnyire nem racionális, hanem inspiratív módon tör fel bennünk.


Amikor egymással vitatkozunk mi emberek…, hát akkor lehetnek bajok.
Van terméketlen vita. Ennek a célja nem az igazság megismerése, emberi kapcsolatokban a megoldás, a kompromisszum megtalálása, hanem a győzelem.
Győzzek a vitában, megsemmisítsem, nevetségessé tegyem a vitapartner érveit, néha őt magát is. Ha nem érvekkel, akkor tekintéllyel, erővel, daccal, makacssággal, kevélységgel.
Ilyenkor infantilizálódik a polémia:
– Nem!
– De igen!
– De nem!
– De akkor is igen!
– De miért igen?
– Hát csak! Mert igazam van! Neeekeem van igazam. Nem? De! Ma már 15-ször volt igazam! Most16-szor. Ez meg a 17. hogy igazam van! (Az örökbecsű Besenyő M.I.V. Pista, azaz Besenyő Mindig Igazam Van Pista bácsi után.)

Kamasz gyerekünk esetében előfordulhat, hogy nem tanácsos mélyen belemenni az érvelésbe, mert csak a harag jön elő és az a szenvedély, ami feltör belőle a saját véleménye támogatására. Dacot, makacsságot, és lázadást is kiválhat.
Hiába helyes a mi véleményünk, hiába van nekünk igazunk.
Inkább szeressük, mint hogy elnyomjuk őt, azért mert másképp gondolkodik.
Fontosabb ő, mint a helyes, vagy helytelen véleménye, véleményünk.

Az érvelés a bizonygatás, a hajlíthatatlanság kamaszkorban szinte természetes.
A gyerekeink példájából is jól ismerjük.
Már kisgyermekkorban is elő-előjön az éretlen, érzelmi-akarati érvelés:
„Nem! De! Nemnemnemnem! Dededede!”
Aztán: „Az én apukám erősebb!
Nem, az enyém sokkal erősebb!”
„Ronaldo jobb, mint Messi!
Nem a Messi sokkal jobb, mint Ronaldo!”
Aztán erősödik az akarat, fejlődik a gondolkodás, az öntudat, a beszédkészség.
Jönnek az érvek, de az ember, a kamasz, még továbbra is elsősorban csak győzni akar és azt erősíti, hogy neki (és csak neki) van igaza, vagy csak az ő körének (nekik) van igazuk!
Így, bár toleráljuk, de ez infantilis, gyermekes dolog. Jobb belőle kimaradni és a gyerekeket, a másikat szeretni, elfogadni és nem lezúzni őket érvekkel, vagy tekintéllyel. Sőt néha kifizetődő bedobni a törölközőt: „Jól van fiam/lányom, igazad van, oké.”
Utána jön egy pár nyugodt óra, nap, elmehetünk együtt valahova és szeretni fog, tudunk kommunikálni.
A kiskamasz ugyanis valamikor ráébred, hogy van akarata, vannak gondolatai, érveket is elő tud ráncigálni. Ilyenkor gyakran egy ideig meggyőzhetetlenné válik.
Nem is nagyon kell elnyomni őt, inkább Isten kegyelmére bízni, mert ha érvekkel közelítünk, akkor általában ellenáll. Győzni akar, nem az igazságot keresi még.
Szerintem ez egy normális, megkerülhetetlen állapot kamaszkorban, fiatal felnőttkorban. Lelkének izmait, harcképességét próbálgatja a fiatal. Érdemes vele türelmesnek irgalmasnak lenni, sőt hagyni, hogy győztesen távozzon.
Mert többet ér ő, önmagában és számunkra is, mint egy helyes értelmezés, akár a szülő helyes értelmezése.
Éppen kialakul az egyénisége, megkülönbözteti magát szüleitől, nem a mi toldalékunkként él tovább, hanem Istentől adott személyisége kezd előtörni. Definiálja, elhatárolja magát a többiektől. Keresi, hogy ki ő, miben egyedi a személyisége? Ennek része gyakran a sündisznóállás.
Elnyomni ezt a folyamatot veszélyes rá nézve.
Én sokat hibáztam ezen a területen szülőként, ezért tapasztalatból is írom ezeket.


Mert van szenvedély az igazság mellett is, de ez a szenvedély nem kell, hogy vitára vezessen. Legalábbis meddő, terméketlen vitára.
Mert ez a szenvedély az igazság iránt, az evangélium, Jézus Krisztus hirdetésének forrásává válhat az emberben egy idő után.
Nem érdekes ekkor már, hogy teológiai kérdésekben, vagy más dolgokban kinek van igaza.
Neki van igaza. Jézusnak. Ő maga az Igazság, a Megoldás a dilemmákban.

Akár a való, akár a vélt igazság iránti szenvedélyünk vezet bele haragba,
a másik ember vagy a másik álláspontot képviselők megvetésébe, gyűlöletébe, az már nem az igazság. Még ha elméletileg helyes is a vélemény, a harag, a gyűlölet mérge már meg is rontotta.
A gyűlölettel kevert igazság, az már nem is igazság. Az már valami más.
Mindig ez vezetett bele a legkegyetlenebb dolgokba az emberi történelemben, és a vallásos gyűlölködésnél, az Isten nevében védett, gyakorolt önigazságnál gyilkosabb, veszélyesebb dolog nincsen a földön.
Ezért kerüljük a meddő vitákat. Engedjük el az ügyet, bízzuk Istenre.

Aztán vannak intellektuális szakmák, (pl. jogászok, bölcsészek, teológusok, lelkészek, egyéb értelmiségiek) akik az érvelés művészetét olyan szinten művelik gyakran, hogy látszólag mindent és mindennek az ellenkezőjét is be tudják bizonyítani.
Ám ezek a győzelmek semmit sem tesznek hozzá az igazság világosságához.
Mert gyakran a képzetlen, érvelésben járatlan embernek van igaza, de az értelmiségi, lenyomja, kidumája őt, és úgy érzi ezért az ő álláspontja áll meg, az érvelés, a kommunikáció profizmusa miatt. Pedig dehogy!
Ez már nem csak értelmetlen, hanem az igazságot kereső-tisztelő becsületes emberekhez, gondolkodókhoz, hívőkhöz méltatlan is.
Amikor megkérdeztük a gyereket: „De miért úgy, ahogy te mondod? Miért nem úgy ahogy én állítom?”
A válasz néha ennyi: „Csak! Mert én azt mondtam, mert így gondolom, és nekeeem igazam van!”
Ha ez a „csak” 100 oldalas bizonyítássá változik, esetleg másfél órás érvdömpinggé nő, intellektuális magaslatokban szárnyal, a lényege akkor is annyi marad:
„Csak! Mert én azt mondtam!” Esetleg: „Mert a nagy Ő azt mondta!”
Az ego áll mögötte nem az igazság. A győzni akarás és nem az igazság keresése.
Nem is a feszültség, a probléma megoldásának vágya.
Ilyenek a felekezeti, és gyakran a teológiai viták. Nem Jézust keressük, hanem legalább a mieinknek be akarjuk bizonyítani, „hogy jobbak vagyunk, hogy nálunk van az igazság.”
Továbbá, hogy akik nem értenek velünk egyet tévednek, vagy egyenesen árulók, bűnben dagonyáznak, amit tesznek, hirdetnek az pedig ártalmas, veszélyes. Semmi közük sincs Jézushoz.
Ebből akár az inkvizíció is kinőhet. Ahogy ki is nőtt.


Olvassuk a Bibliában Mt. 11. 16-19
De mihez hasonlítsam ezt a nemzedéket? Hasonló a piacon ülő gyermekekhez, akik ezt kiáltják a többieknek:

Zenéltünk nektek, és nem táncoltatok; siratót mondtunk, és nem gyászoltatok.

Mert eljött János, aki nem eszik, és nem is iszik, és ezt mondják: Ördög van benne!

Eljött az Emberfia, aki eszik és iszik, és ezt mondják: Íme, falánk és részeges, vámszedők és bűnösök barátja! De cselekedetei által nyert igazolást a bölcseség.
A régebbi Károliban az utolsó mondat:
És igazoltaték a bölcsesség az ő fiaitól.
A görög szöveg jelentése az, hogy állításaikat, előítéleteiket igaznak hitelesnek tartották a farizeusok követői, mégpedig a bölcsesség gyermekei miatt. A bölcsesség gyermekei a Bibliában és a korabeli rabbik szóhasználatában az érveket, az indokokat jelentik. Amelyekkel egy-egy „bölcs” állítást, hittételt igazoltak, alátámasztottak. Az adott vallási állítást alátámasztó érvrendszert, bizonyítást. Amelyek miatt igazságnak fogadott el egy, akár igeellenes állítást is a közösség. Pl. hogy Jézus falánk, részeges, bűnösök haverja, ergo nem lehet Istentől a szolgálata, nem lehet Messiás.

Keresztelő Jánosról azt mondták a farizeusok:
„Démon van benne.” mert folyamatosan böjtölt nem adott annyira a külsejére feltehetően nem élt a felső tízezerhez hasonlóan, no és nem tartozott az ő közösségükhöz.
Tehát bizonyították, hogy ő nem Isten szolgája, nem lehet igaza.
Aztán jött Jézus, aki az emberek között nem böjtölt, a bűnösökkel irgalmas volt. Róla meg azt találta ki a felekezet, hogy falánk részeges és sötét erkölcsi-szellemi erőket hordozó társaságokat kedveli, azaz vigyázni kell vele, merthogy a bűnösök barátja. Meg ő is mert független maradni hiszen így vezette őt a Szellem.
Jézus erről mondja: hogy „siralmas énekeket énekeltünk de ti finnyáskodtatok, aztán vidám dalokat azt meg most lenézitek.

A bölcsesség gyermekeinek, az érveknek olyan rendszerét építették fel a farizeusok önmagukban és követőikben amelyek megakadályozták őket, hogy az Isten aktuális szavát közvetítő emberekkel, Isten aktuális üzenetével, a kegyelem mozdulásával azonosuljanak.
Mégis úgy érezték, hogy igazuk van, sőt valószínűleg győztek is a legtöbb vitában profizmusuk miatt.
„Bebizonyították” közösségeikben, hogy János, Jézus, később az apostolok tévtanítók, nem Isten küldte őket. Öltek is e meggyőződésük miatt, azt gondolva, hogy gyilkosságaikkal Istent szolgálják. Ilyen a vallásos önigazság.
Ezért óvatosnak kell lennünk a vitatkozással teológiai-felekezeti-gyülekezeti kérdéseket illetően. Könnyen áteshetünk a győzni akarás oldalára, úgy hogy az igazság már nem érdekel, csak az, hogy nekem-nekünk legyen igazam-igazunk.
Gondolkodásmódunkban ekkor máris beleestünk a farizeizmus csapdájába.
És néha el is jön a vita hatókörétől függően, a bugylibicskás, vagy nukleáris karaktergyilkosság.
Hogy a másik hülye, aljas, áruló, erkölcsi nulla, eretnek, hamis tanító, esetleg csak primitív, buta, mint az éjszaka.


Nekem legyen igazam! Az én álláspontom, az én értelmezésem kerüljön ki győztesen!
Ennek így nem sok értelme van. Indulatokat kavar, erőszakossá tehet és eltávolít az igazságtól.
Az ember évtizedek alatt szert tesz egy olyan képességre, hogy megérzi a meddő terméketlen vitákat és nem megy bele ezekbe.
Maximum a véleményét mondja el, és utána távozik, vagy mást csinál.
Ha tisztelve a másik véleményét, személyét, végighallgatjuk a gondolatait, mi magunk is megforgatjuk magunkban, ha nem is értünk egyet, de szeretetben, a másikat elfogadva tudunk érvelni, vizsgálódni, együtt a másikkal törekedni a probléma megoldására, akkor mindkét fél az igazsághoz közeledik a vita során.
Az igazság, a valóság pedig Jézus maga.
Utóbbi viszonyulást kívánom minden közösségnek és minden hívőnek.
Jobb, ugyanis, ha tudok szeretni, mint ha be tudom bizonyítani, hogy nekem van igazam. Jobb az is, ha engem szeretnek, és őszinte barátok vesznek körül, annál, mintha „mindig igazam van” és félnek tőlem és jó távolról, „hatótávomon kívülről” tisztelnek ugyan,
de ember, barát nem tud megmaradni a közelemben, mert olyan „képzett és okos”, – valójában arrogáns vagyok.

Szólj hozzá

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük