Egy elütött kutya és egy eljegyzés

Igazán szép pár. Még a reggeli szürkület is így látta, amennyire a reggeli szürkület látni képes, ahogy egymás mellett lépdeltek a kiserdő útján.
Persze senki nem látta, csak a kis erdő fái, meg talán madarak.
Diszkrét buliról tartottak valahová. Egy-két pohár bor, beszélgetés, nevetgélés, jól nevelt, erkölcsös fiatalok társasága. Diszkrét, finom, elit-buli volt.
Éjfél körül döntötték el, hogy szétmennek. Szakítanak.
A hatalmas ház egyik kis szobájában meg is beszélték.
Semmi veszekedés, harag, semmi fájdalom.
Unták egymást.
Egész eddigi életükben minden szép volt, diszkrét volt. És nagyon unalmas.

A gyönyörű barna lány édesapja egy nagy gyülekezet lelkészeként Istent szolgálta.
Minta család, minta élet, mintaszerű jövedelem. Ahogy az apa szokta mondogatni:
„Isten megbecsüli az ő szolgáit.”
A ruganyos, sportos fiú szülei valamilyen vállalkozást vezettek. A cég nem nagyon termelt semmit, alkalmazottai sem igazán voltak, mégis nagyon szépen jövedelmezett.
Rejtély. De senki nem kérdezett erről. Soha és semmit.
Ahogyan szokás.
A srác szülei a lány apjának gyülekezetébe jártak. Az első sorban ültek. Megbecsüléstől, tisztelettől övezve. A papa valahogy mindig elérte, hogy tisztelet és megbecsülés vegye körül. Kis és nagy közösségekben egyaránt. Tudott valamit. Talán helyezkedni.
De ez se fontos.

A fiatalok szinte észre sem vették ahogy felnőttek, hogy nekik mindig megvan az, ami másoknak nincs. Sőt, ami másoknak nincsen, abból a legeslegjobb van meg nekik.
Így volt mindez természetes. Olyan, mint a márványkád csapja. Ha kinyitod, víz jön belőle. Így komfortos. Természetes.
Szóval ilyesmi. Vagy valami hasonló.
Ilyen volt az életük, a kapcsolataik. Meg a többi dolog is.
Finom, mintaszerű, diszkrét és mindenekelőtt komfortos. Ja, és magától értetődő.
Az is, hogy ők összetartoznak. Tinédzser koruktól kezdve együtt jártak.
Majd összeházasodnak, mintaszerű családjuk lesz, mintaszerű gyerekekkel.
Ez így komfortos, természetes.
Satöbbi.

Amikor este a bulira mentek, a srác csilivili autója elé ugrott egy tacskó.
Alig volt észrevehetőbb, mint egy fekvőrendőr, amin a kocsi bal oldalával hajtunk át.
Enyhe zökkenés. Meg hogy vinnyogott a tacskó.
A lány felsikoltott:
„Állj meg! Állj meg!” – kiáltotta a fiúnak.
A fiú szintén megijedt, de jobbnak látta továbbhajtani.
Ez már nem volt komfortos.
Nem is szóltak egymáshoz többet. Sem az úton, sem a társaságban. Éjfél körül a lány odalépett a fiúhoz. Beszélni akart vele. Így hát átmentek szakítani a kis szobába.
Ez ilyen. Csak finoman.

A lány be se akart ülni már az autóba a buli végén.
„Hát jó.” – mondta a fiú. Itt lakik a kis erdőn túl a lány egyik rokona. Még örülni is fognak a reggeli látogatásnak, aztán majd ők hazaviszik a széplányt.
De a kis erdőn keresztül menet elkíséri – mondta. Mert így illő.
Most együtt lépdeltek a keskeny földúton, akácfák és bodzabokrok között.

Hirtelen valami furcsát, oda nem illőt, idegent láttak meg.
Ami nem komfortos.
Egy összetákolt sátrat, melyet bokrok, faágak tartottak.
Hevenyészve ezekhez volt a kötözve a nejlon.
A piszkos műanyagmennyezet alatt két felnőtt és három kisgyerek aludt.
Nyár volt, nem fáztak.
Erős, kellemetlen, szúrós szag áradt a sátorból. Az egész annyira diszkomfortos volt.
Mert ez Ilyen. Már csak ilyen.
Az ápolatlan férfi mellett műanyag borosüvegek hevertek, némi megmaradt olcsó borral, meg cigarettacsikkek.
Gubancos hajú nő feküdt tőle kb. három méterre köztük pedig három kisgyerek, koszos kézzel, maszatos arccal. Mindannyian felöltözve.
A két fiatal megkövülten torpant meg.
A látvány nyomorúságának jobb horga állon ütötte őket.

A hajléktalan nő álma olyan volt, mint a prédaállatoké. Az őzeké. Megérezte a fiatalok jelenlétét és felriadt.
Nyitott szemmel küszködött az álom és az ébrenlét határán, aztán egy kis maradék borral kiöblítette a száját. Visszameredt ő is a fiatalokra.
A fiú köszönt neki: „Jó reggelt!”
A nő egy cigarettát kért tőle. De, hát a fiú és barátnője soha nem dohányoztak.
Minek is?!
A lány észbe kapott, és közölte, van nála pénz, és szívesen odaadja.
A borosüvegek maradékát vizsgálgató nő inkább dühös volt, mint hálás.
Ám, ha mérgesen is, elfogadta a 30-40 ezer Ft-ot.
A fiúnál is hasonló összeg volt, ő is odaadta. A nő szeme erre elkerekedett.
De valamilyen csoda folytán akkorra a férfi is felébredt. Mohón kirántotta az asszony kezéből, aztán a zsebébe gyűrte a pénzt.
A gyerekek tovább aludtak.
A gyerekek már csak ilyenek.

A lányt aztán hazavitte a rokona. A fiú visszaballagott, és ő is haza autózott.
Délután mindketten beszéltek szüleikkel. Segítséget kértek a hajléktalan család számára.
Szüleik megígérték, hogy mindent megtesznek. Sőt meg is látogatják a nélkülöző családot.
A két fiatalnak egész nap a kis piszkos gyerekek jártak az eszükben.
Nyomorultnak lehangoltnak és döbbentnek érezték magukat.
Estefelé, annak ellenére, hogy nem beszéltek, egymástól függetlenül elindultak újra meglátogatni az erdőlakó családot. A lány vásárolt nekik. A fiú pénzt tett a zsebébe.
Pedig már nem beszéltek egymással, hiszen szakítottak.
Így megy ez.

Ellenkező irányból közeledtek az erdei nejlon-házhoz.
Már messziről hallották a kiabálást.
A fiú megütközve ismerte fel az édesapja hangját.
Ahogy közeledtek, észre is vették egymást. De nem köszöntek.
Itt már tisztán hallatszott az indulatos beszéd.
A hajléktalan anya és a gyerekek sírtak. Az apa, a férfi, dühöngött.
Hát így alakul ez.

A nejlon-ház előtt a lány anyja állt. Ordított. Mellette férje, a lelkész, és ott volt a fiú apja is.
Meg három rendőr.
A jól szituált ötvenes nő, a lelkészfeleség, szinte toporzékolt.
„Mit képzelnek, aljasság, amit tesznek! Szegénységüket, gyerekeiket, zsarolásra, pénzszerzésre használják.
Tisztességesen dolgozó családok gyermekeit manipulálják a szegénységükkel.
Lelki fájdalmakat okozva ezzel nekik. Meg a normálisaknak.
Dolgozzanak, takarékoskodjanak, éljenek erkölcsösen! Mint ők.
Példának okáért.”

A gyűrött arcú, borostás, hajléktalan férfi, a három gyerek apja, elveszítve a kontrollt elindult a lelkészpáros felé. Meg akarta valamelyiküket ütni.
Ezért két rendőr lefogta. Kezeit hátrabilincselték, majd elindultak vele az erdő szélén várakozó autójuk felé.
Ekkor a hajléktalan nő kezdett el hisztérikusan visítani. Annyira hogy a két fiatal szülei szinte menekülőre fogták és a harmadik rendőr fedezetében sietősen eltűntek. Megmondták a tutit aztán leléptek.
Hát így megy ez.

A lány és a fiú előléptek a bokrok fedezékéből.
A síró asszony görcsösen ölelte magához a három kisgyereket. Észre sem vették a két fiatalt. A lány szólni sem mert, csak letette a nagy szatyrot az élelmiszerekkel, a fiú pedig beledugta a csomagba a zsebéből előrántott tízezreseket.
Kissé arrébb mentek.
A fiú haragosan szólt a lányhoz: „Soha többé nem akarlak látni!”
„Én sem!” – lökte oda neki a lány.

Három nap múlva szinte egyszerre indultak el a másik otthona felé.
Pedig már nem beszéltek egymással. Mert szakítottak.
Ez a dolog meg ilyen.
Körülbelül félúton összetalálkoztak.
Szó nélkül átölelték egymást. A szép lány sírt, a srác könnyezett.
Majd a lány megszólalt: „Veled akarok élni.”
A fiú annyit mondott:
„Élni… Hmmm… együtt jöttünk most rá, hogy élni teljesen más, mint gondoltuk.”
„Teljesen más!”- bólintott a lány.

Még aznap eljegyezték egymást és bejelentkeztek az anyakönyvvezetőnél.
Szüleiknek egyelőre nem szóltak.

Ez meg egy ilyen történet.