Fürdővízzel a gyereket is.                             (Valóságos sérelmek az egyházban)

                          

A keresztény közösségek gyülekezetek tele vannak hibákkal tökéletlenségekkel. Mert  mi, hívők is.
A közösségeket pedig mi alakítjuk formáljuk és formálódunk is azokban.
Ezért aztán van bőven okunk „ciccegetni”, fejet csóválni.
Hatalomvágy, uralkodás, szereplési kényszer, sztárallűrök, birodalomépítési törekvések.
Nagy szolgálati ajándékok piramisait is építjük verejtékes munkával, miközben az intézmények, a szervezetek kényszerítő ereje gyakran szegül szembe magával az evangéliummal.
Szabályok, elvárások, rend és rendszerek, tanítások, tradíciók, amelyek szinte már Jézus Krisztus feltámadásának igazságával azonos szinten élnek az emberek gondolkodásában.
Ám ennek ellenére nem bibliaiak, nem Istentől származnak, emberek a forrásai és különféle emberi célok mentén jöttek létre és működnek ma is.
Aztán erkölcsi bűnök a gyülekezetekben. Válások, mennyei kincsek helyett a világ prioritásai által vezetett sorsok, életmódok.
Programok, tervek, formák, amelyek egyre kevésbé tudják befogadni, hordozni kifejezni Krisztusnak a kegyelem evangéliuma által mindinkább feltárulkozó nagyságát, szeretetét és az általa megszerzett szabadságot.

Mindezek a tények gyülekezeteinkben sebeket, sérelmeket okoznak a hívők egy részében.
Mi magunk okozunk sebeket egymásnak.
Élesek, hegyesek a kényszereink.
Szúrnak és vágnak.
A sebesült valláskárosultak gyakran azt a következtetést vonják le mindenből, hogy bizonyára Istennek is elege van a gyülekezetekből.
Mert nekünk sokszor elegünk van belőlük.
Ezért mondják, hogy amíg ebben nem lesz változás nem is foglak csatlakozni, eljárni sehova.
Mert ugyan Krisztus a feje az eklézsiának de a gyülekezetek néha fejetlenül működnek máskor meg vízfejűek.
Mondják: „A gyülekezetek nem engedelmeskednek Krisztusnak aki pedig az életét adta az eklézsiáért és szeretné az tökéletesnek látni.” (Ef. 5. 23-27.)
„Az eklézsia az igazság oszlopa és erőssége kellene legyen, de ez nem nagyon látszik rajta.” (1Tim3.15.)
„Az eklézsiát Jézus róla adott személyes kijelentésen építi fel és a pokol kapui sem győzhetik le”. Ezt olvassuk. (Mt 16.18.)
Látni meg azt látjuk, hogy emberi és testi vágyak, nagy emberek testi ambíciói szolgálatát is ellátja.

Azonban, ha az apostoli leveleket tanulmányozzuk meg kell látnunk, hogy a gyülekezetek az eklézsiák soha nem voltak tökéletesek.
Az apostoli korban sem, Jézus földi szolgálatában sem volt az, még a 12 sem.
A földön a tökéletességnek az árnyéka akkor látszik valamelyest, amikor az Úr erős jelenléte nyugszik meg a közösségeken, és időnként a személyes testvéri kapcsolatokban megnyilvánuló őszinte segítségnyújtásban, elfogadásban, önzetlenségben. A hétköznapok rutinjában nem túl sűrűn. Pál apostol mégis óriási küldetéstudattal, szenvedélyes elszántsággal védi, ápolja, tanítja, korrigálja, vigasztalja az eklézsiát.
Hiszen megszentelt emberek, kihívott szentek alkotják, akik már részesei a mennyei, a láthatatlan eklézsiának is (1.Kor.1.2. Ef.2.fej.)


Ma láthatóan több szemléletmód is egymásnak feszül.
Egy kesernyésen intellektuális, „jól értesült”, amely tudja a jót, ismeri a szeretet bibliai működését, de tapasztalja a rosszat és sebeket szenved.
Egy idő után gyakran feloldhatatlannak érezve az ellentétet, az ezt a megközelítést gyakorló hívő magányos életmódra rendezkedik be. Érvek tömege halmozódik fel, termelődik, erősödik meg elméjükben arra nézve, hogy miért helyes és szükségszerű, hogy a családdal, munkával, hobbykkal önmagukat elszeparálják.
Enyhe cinizmus, lesajnáló is létrejön bennük azok felé, akiket bár ugyanúgy megsebeztek az eklézsiában mint őket, de mégis csatlakoznak valamelyik tökéletlen közösséghez.
Van aztán egy érzelmi alapú haragos viszonyulás a sebek miatt.
„Én hiszek Jézus Krisztusban de a lábam sem teszem be többé egyetlen gyülekezetbe sem!”
Van aztán a versengő gyülibe-járó. „Az én közösségem a legjobb, az én vezetőm a legnagyobb. Ez olyan alap, mint a Krisztus feltámadása!”
Aztán vannak, akik se így, se úgy nem dolgozzák fel a sebeiket.
Maradnak és kínlódnak ott, ahol a sebeket okozzák nekik, vagy bár eljönnek onnan, de nem keresnek válaszokat. Az jó és jogos, hogy eljönnek a bántalmazó közösségből. De nem elég.
Mint ki nem kötött csónak hánykolódnak a hullámverésben hol ide, hol oda.
Hol ezért lelkesek, hol azért. Az egyik ide szalad áldásért, szeretetért, a másik amoda. Ahogyan a hírek jönnek-mennek a keresztény berkekben.
Vagy csak némán szenved a sebek miatt és valami feloldást keres a világban, még bűnökben is. Kínlódik.
Továbbá készen áll villámgyorsan újra csalódni bárkiben, csak hogy még egyszer meg ne sebezzék, naivitása, bizalma miatt úgy, ahogy régen. Nagy szükségben van, de alapjáraton gyanakvó.

A szeretet azonban más felfogást munkál ki.
A hívő tudja, hogy ő is tökéletlen, de tudja azt is, hogy van valamije, amivel képes segíteni a Krisztus többi tökéletlenjét.
Tudja ezenkívül azt is, hogy neki is szüksége van a többi tökéletlen hívőre és arra amit rajtuk keresztül tud adni az Úr.
Ezért vállalja akár az újbóli sérelmeket, sebeket is és közösségben él a többi testvérével.
Nem fordít hátat véglegesen a testvérekkel való összegyülekezésnek. (Zsid.10.15.)
Van persze évekig tartó egyedüllétre szóló vezetés, amely közben megmarad a jó kapcsolat Jézus Krisztussal. Az üdvösséget nem az eklézsia adta, el se veheti azt.
Csak hogy van mit adnunk egymásnak és kapnunk is kell egymástól.
A hosszú elzárkózás alatt – én úgy látom – óhatatlanul megváltozik a prioritásrend.
Nem tudatos döntés ez, de mégis a látható világ értékei kezdenek vezetni, dominálni. Hobbik, feszültségoldási módszerek jönnek létre, amelyek a legerősebb motívumokká nőnek fel a lelkükben. Szervezni kezdik a mindennapokat.
Azt tapasztalom, hogy ez akkor is így van, ha a magányos elzárkózó hívő okos, képzett és őszintén szereti is az Urat. Mert a legtisztább, legnemesebb emberi időtöltés sem pótolja a többi tökéletlen testvérrel való együttlétet, közös dicséretet, igehirdetést, beszélgetést és azt a millió metakommunikatív jelzést, amit a tökéletlen gyülekezetekben kapunk egymástól, és amelyek táplálék a lelkünk számára. Vitaminok ezek, amiktől a pszichikai egészségünk, immunrendszerünk függ.
Az értékrend alattomos torzulásának ellen- és gyógyszere a gyülekezet.
Nem a tökéletes, hanem ahol nem bántanak, ahol átjön Isten szeretete és amelyben persze rengeteg hibát is fogunk találni.

Az Újszövetség magyar fordításában szerepelnek az „egyház” a „gyülekezet” az „anyaszentegyház” szavak.
Az eredeti szövegben mindezekre egyetlen kifejezést találunk;
„Ekklészia.”
Ezt használja Jézus, ezt használják az apostolok, a Jelenések könyve is, például a hét gyülekezet esetében.
Ez a kifejezés jelöli az Írásban a vergődő, bűnökkel küszködő, vagy azokkal kérkedő földi közösségeket, és ez a tökéletes mennyei szentek közösségét.
Nincs tehát olyan hogy tökéletes, mennyei, szellemi egyház és béna földi gyülekezetek.
Egyetlen eklézsia van.
A kihívottak egyetlen közössége.

Nagyon határozottan gondolom azt, hogy szükségünk van testvéreinkre, akikben ott él az isteni természet még ha gyakran el is fedik ezt bűnök és gyarlóságok.
Továbbá nekik is szükségük mindarra, ami Krisztusból átragyogni képes a mi, szintén gyakran homályos időnként koszos lelkünkön keresztül feléjük.

A gyülekezetekben átélt, elszenvedett sérelmeink miatt azonban hajlamosak vagyunk a fürdővízzel együtt a gyereket is kiönteni.
Ne tegyük!
Nincs tehát hibátlan közösség, de olyan, amit építhetünk és ahol bennünket is tud  testvéreken keresztül szeretni Jézus, olyan van.
Van.
Képesek vagyunk meg is találni ha akarjuk.