A megkarmolt lélek.

126. Zsoltár.
Mikor az Örökkévaló visszahozta a foglyokat a száműzetésből Sionba,azt hittük, álmodunk!
2 Lelkünk megtelt vidámsággal,nyelvünk öröménekkel.Azt mondták a népek:„Hatalmas dolgokat tett Izráellel az Örökkévaló!”
3 Bizony, hatalmas dolgokat tett velünk az Örökkévaló,ezért örvendezünk!
4 Örökkévaló, fordítsd jóra sorsunkat,ahogy zápor után a kiszáradt medrekismét megáradnak!
5 Akik sírva vetik a magot,örvendezve arassanak!6 Aki sírva viszi vetőmagját a földjére,ujjongással hozza be kévéit[ a mezőről!

Valamennyien voltunk foglyok.
A bűn foglyai, a hatalmi és egyéb idológiák, propagandák, vagy a követelőző vallások és szervezetek foglyai.
A fogságban nem volt víz. Szomjaztunk. Nem is tudtuk, mire? Estleg arra amit elénk tett a média. (Szépség, gazdagság, celebség, könnyed reggeli WC-zés) Haragudtunk, nem is tudtuk kire? (Egy másik szekértábor, egy ember, stb) Akit elénk tett a média.
Olyanok voltunk, mint a negyedik versszak említette kiszáradt medrek, vádik.
Ilyenné vált a lelkünk.
Ezekben a száraz folyómedrekben állatok csontjai, hulladék, mindenféle csúfság és a terméketlenség is hevernek a száraz évszakban bibliai tájakon.
Lehet, hogy most te is így érzed magad.
A lélek száraz vádijaiban a láthatatlan depresszió, harag, indulat, vagy kétségbeesés árad víz helyett.
Sóvárgás egy pontosan nem is tudott, nem ismert változás, felüdülés után.
Olyan nagy is lehet az aszály, hogy már reménységed sincs.
Ha ezekre a száraz medrekre tekintünk a száraz évszakban, nem mondanánk meg, hogy valaha víz áradt, és öntözte a partokat.
Olyanoknak tűnnek, mint egy gonosz óriás karmának sebhelyei a föld arcán.
Így karmolja meg, így karmolta meg a lelkedetet a teljesíthetetlen elvárások dömpingje, az örök elégedetlen szervezetek, intézmények mohósága, a politikai messianizmus kiábrándulásai és uszításai.
Van azonban valaki, azonban aki látja ezeket a vájatokat, akkor is, ha mi elhagyatottságot és magányt élünk meg és fojtogat a depresszió.
Ahogy az Apokrifban Pilinszky fogalmazta meg kegyetlen, fájdalmas tűpontossággal 1956-ban:

“És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.”

Jézus tudja, hogy ezek a karmolások, vádik a sorsodban, a lelkedben az Ő számára folyómedrek.
Ő nem utál meg a terméketlenségünkben, amikor a szolgálat, az ima, még az élet is nyűgnek tűnik.
Nem vet meg depressziónkban, indulatainkban.
Nem finnyáskodik akkor sem, amikor félünk. Mert a pillanat, eljön a pillanat, amikor az élet vize ráárad a lélekre és az ember megérti az evangéliumot.
Újra és újra.
A szabadságot.
Mert az Ő szeretete feltartóztathatatlanul áttör minden rosszon, félresöpörve a tetemeket, a hulladékokat, bűnt és depressziót. Mert akar téged.
És ahogyan a kietlen vádik megtelnek éltető vízzel, úgy telik meg a lelkünk vidámsággal, örömmel élniakarással és a győzelem tudatával. Mert az Isten szeret és ez hitet, bizalmat gyújt bennünk és ránk ömlik a másik, a valódi világ ereje. Az élet vize.
Az egész úgy történik, mintha álmodnánk. Pedig ilyen elfogadást álmodni sem mertünk.
Alvajáróként megyünk utána, sodródunk az életadó folyóban.
Közben minden megváltozik és ébredésünk után még nagyobb örömmel és ámulattal látjuk:
A lelkünk, amely egykor megkarmolt sivatag volt, olyanná vált, mint a megöntözött kertek. A folyó a kegyelem forrásából fakadt.
Úgy hívják ezt a forrást Jézus Krisztus evangéliuma.
Ha figyelsz, hallod is már a feléd száguldó víz robaját. Vége az aszálynak.
Kívül téren és időn már zuhog az eső, az élet esője, hogy beáradjon a sorsodba és a sivatagodból gyümölcsöskertet sarjasszon.