Szentség és megszentelődés 1

2. Kor 7. 1. 
Mivelhogy azért ilyen ígéreteink vannak, szeretteim, tisztítsuk meg magunkat minden testi és lelki tisztátalanságtól, Isten félelmében vivén véghez a mi megszentelésünket.

A fenti igéből első ránézésre úgy tűnik, hogy a megszentelődés a hívőknek olyan feladata, ami az ő felelősségük, és saját erejükből kell véghez vinniük. Az ehhez hasonló igékből jött létre az a látás a karizmatikus egyházban, hogy a főleg erkölcsi tartalmú, életmódbeli szentség, tisztaság, hibátlanság elérése az üdvösség feltétele.
A hitre jutás utáni második lépcsőnek látják a gyakorlatban. Az első, hogy az örök életet megkapjuk kegyelemből, hit által, majd a megkapott örök életet, az erkölcsi megtisztulásunk által, nekünk kell megtartani, vagy visszaszerezni, ha elbuktunk.
Ez a látás a hívőket belelöki az önmaguk körüli terméketlen forgolódásba. Ego- bűn- és szabály-centrikusak lesznek ahelyett, hogy az életük központja Krisztus volna. Teljesen ellehetetlenül így a tartós változás. Csapdába kerül a hívő:
Egyrészt mert hústestben vagyunk, így vétkezünk, másrészt ugyan kegyelemből sok bűn lánca lehullik, de a jónál mindig van jobb, a szentnél szentebb a soknál több és nem fogjuk elérni a szabályok által elénk állított erkölcsi mértéket. A vádló pedig gondoskodik arról, hogy tudassa is ezt. A csapda-helyzet miatt mindig jelenlevő bűntudat, szégyen, frusztráltság eredményeként már nem Isten gyermekeinek látjuk magukat, hanem egy vergődő, nyomorult, bűnbocsánatot kapott embernek, aki küzd, hogy megőrizze bűnbocsánatát és elkerülje a kénköves poklot.
Bizonytalan, félelmekkel teli rabszolgasors ez.
Az sem jobb, ha megveregetjük saját vállunkat, mert a bűnök durvábbját elhagytuk, esetleg van Istentől képességünk szolgálatra is, és tökéleteset játszunk a testvérek előtt. Ez az álszentség, a farizeusiság útja, főleg vezetők hajlamosak rá.

 Ha összefüggéseiben nézzük a szöveget, más értelmet nyernek a fenti sorok. Pál már írt egy levelet ennek a gyülekezetnek, amelyben a levél közepe táján súlyos intéseteket fogalmaz meg, mivelhogy a gyülekezet egyik tagja mostohaanyjával élt együtt és rengeteg szexuális bűn is volt a közösségben. Az úrvacsorán meg berúgtak, irgalmatlanok voltak a szegényekkel, veszekedtek, mindenki, mint a baba a csörgőjét, rázta a Szellemtől kapott ajándékát, zűrzavarba döntve az alkalmakat, stb.

Pál ezeket tudva, mégis úgy kezdi az első levelet, hogy ezt a gyülekezetet Krisztus Jézusban megszenteltnek, az embereket elhívott szenteknek nevezi és nagyon hálás értük.

1. Kor. 1. 2. 
Az Isten gyülekezetének, amely Korinthusban van, a Krisztus Jézusban megszentelteknek, elhívott szenteknek, mindazokkal egybe, akik a mi Urunk Jézus Krisztus nevét segítségül hívják bármely helyen, a magukén és a miénken:
1. Kor. 1. 4. 
Hálát adok az én Istenemnek mindenkor ti felőletek az Isten ama kegyelméért, mely néktek a Krisztus Jézusban adatott,

A 15. fejezetben a figyelmeztetések a korrekció után pedig azt mondja Pál, hogy ő maga, ezzel a gyülekezettel együtt, el fog változni, új testet kap.
Azaz a korinthusi hívők részesei lesznek az elragadtatásnak és az igazak feltámadásának.

1. Kor 15. 52.-53. 
Nagy hirtelen, egy szempillantásban, az utolsó trombitaszóra; mert trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, és mi ( Pál apostollal együtt a korinthusi hívők!!!) elváltozunk.
Mert szükség, hogy ez a romlandó test romolhatatlanságot öltsön magára, és e halandó test halhatatlanságot öltsön magára. (Megdicsőült test)

Ha a második levelét nézzük melyet ehhez a gyülekezethez írt, ott is hasonló kontextust találunk. Az ötödik fejezetben azt írja, hogy megvan már a nem kézzel csinált, örök házunk a Mennyben, és aki Krisztusban van, az újjászületett ember, új teremtés, ez pedig Istentől származik, aki megbékéltetett minket hívőket Krisztus által önmagával. Aztán a 21-es versszakban leírja hogy azért tette bűnné Jézust, hogy mi Isten igazsága legyünk Ő benne.

2. Kor. 5. 1. 
Mert tudjuk, hogy ha e mi földi sátorházunk elbomol, épületünk van Istentől, nem kézzel csinált, örökké való házunk a mennyben.
21.  Mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk ő benne.

Mindennek a megelőlegezett, és megadott áldásnak: az örök életnek, a Krisztushoz való tartozásnak a következményeként gyümölcseként válik szentebbé a hívő életvitele életmódja, azaz hit által és kegyelemből.
Jézus Krisztus megszentelt minket, elválasztott magának és ez az elválasztottságunk, Krisztushoz való tartozásunk motivál a szentebb életvitelre.
A szentebb életvitel, tisztuló életmód célja pedig nem az örök élet biztosítása, hanem az, amit Pál fejteget:

2 Kor. 6. 1. 
Mint vele együtt munkálkodók intünk is titeket, ne vegyétek hiába Isten kegyelmét!
Mert ő mondja: Alkalmas időben meghallgattalak és az üdvösség napján megsegítettelek. Íme, itt az alkalmas idő, íme, itt az üdvösség napja!
Senkit semmiben meg ne botránkoztassunk, hogy a szolgálatunk hiteltelenné ne váljék. ( rev. Károli)

Jó tanúi, hiteles tanúi legyünk életünk során Jézus Krisztusnak. Ez az erkölcsi megtisztulás egyik célja. Nem az örök élet megőrzésének a feltétele a morálisan tökéletes életvezetés! Az örök élet hit által a miénk!

Ha valaki bűnökben él, rendszeresen bűnöket követ el, értékrendje nem különbözik a nem hívőétől: gazdagság, pénz, hatalom, személyes becsvágy, élvezet a fő hajtóerő az életében, az nem hiteles tanúja Jézus Krisztusnak.

A szentség azt jelenti, hogy valaki-valami Isten céljára el van különítve, el van választva. Az elkülönítés attól ered, akinek a célját szolgálja az a valaki-valami, nem az elválasztott személy, vagy tárgy a forrása.
Esetünkben ez a teremtés előtt elvégzett dolog volt Istennél. Ez a pozíciónk ma is. Ez sarkall arra, hogy az életmódunk is Krisztushoz méltó legyen, amit megszentelődésnek hívnak köreinkben.
Nem az elvárás és a félelem, hanem a kegyelemből kapott ajándék és a bizalom késztet tehát a szentebb életmódra.
Nem a korbács, hanem a szabadság.

Ha Isten számára való elválasztottságunk, szentségünk megmutatkozik egymás iránti szeretetünkben, emberek iránti irgalmasságunkban, ez hitelesíti az üzenetünket.
Mit ér az a fajta „szentség” ami elhagyta a szexuális bűnöket, de irgalmatlan, leuraló, türelmetlen az emberek iránt és reménytelenül egoista?
Azt gondolom, hogy a nyugati kultúra ateizmusa, Bibliával szembeni lázadása mögött nem Isten gyűlölete áll. Még csak nem is az Antikrisztus szelleme vicsorog, hanem ez lett a következménye annak a sok visszaélésnek, arroganciának képmutatásnak, álszentségnek, amit az egyház Európában századokon át bemutatott és bemutat a világnak.
Nem Jézust utálták itt meg emberek, hanem azt a torzképet, amit az övéi, vagy akik Hozzá tartozónak mondták magukat, közvetítettek Jézusról a világ felé.  Az evangéliumra szomjasak az emberek.
Az egyház, a kereszténység iránti valós tapasztalatokból kinövő előítélet állt oda sok emberi szív és Jézus közé.

A kegyelem-mozgalomnak nevezett megújulásban van meg szerintem az a potencia, ami ha az egyház szervezetről, az intézményesülésről, és az Istentiszteleti formáról kialakult tradíciókat és automatizmusokat Isten akarata alá rendeli, képes lesz Jézusról hiteles képet tárni az emberek elé.