Szentség és megszentelődés 2

                                          

Legutóbb azzal zártam az írásomat, hogy a nyugati társadalmak Biblia- és keresztény-ellenessége mögött nem Isten és Krisztus gyűlölete van, hanem az elismert kereszténység évszázadokon át nyúló álszentsége, kegyetlensége és farizeusi törvénykezése.
Valamint, hogy a jelenleg annyit támadott kegyelem-mozgalom lehetne képes a torz Jézus-kép helyreállítására. Ezzel kapcsolatban jegyzem meg, hogy amikor a törvénykezés ellen harcolunk, tiltakozunk, előfordul, hogy eltévesztjük a célt.
A Mózes törvényét és a Tórát látjuk rossznak, sötétnek, pedig az igaz, szent és jó, igazságos. Szeretném arra is felhívni a figyelmet, hogy az életet védi, gátat állítva az emberi természetnek, így őrizve a boldogság és szabadság megélésének lehetőségét. Számos eleme Isten jóindulatát kegyelmét mutatja be. 

Róm 7. 12. 
Azért ám a törvény szent, és a parancsolat szent és igaz és jó.

Az indokolt, ha a törvényt, mint az igazzá válás, vagy az igazságban való megmaradás eszközét bemutató gyakorlat ellen emelünk szót.
Csakúgy igaz, hogy nem képes szent életmódot létrehozni, vagy kegyelmet fakasztani. Mert nem is ez a célja. Amikor törvénykezésről, törvényről beszélünk negatívan, az evangéliumi kegyelem védelmében, akkor nem az Ószövetség iratait és köztük a Tórát ítéljük el.
Nem, hanem az erre (is) építkező életellenes keresztény, egyházi szabályalkotást, normagyártást, gyülekezeti és felekezeti elvárásrendszereket.
Magyarán a keresztény, újszövetségi farizeizmust.
Ez pusztítja ugyanis a kegyelmet és az életet. Jézusban a Törvény és a Próféták alapján, kétség nélkül fel kellett volna ismerje a korabeli zsidóság a Messiást. Megölése, elutasítása nem a törvény hibája, hanem a farizeusoké, a farizeizmusé. Feltámadása óta is, valahányszor közeledik az övéihez, megújítaná a vallásba süllyedő egyházat, ez a farizeusi indulat és farizeusi érdekek próbálják megakadályozni célját.
Napjainkban sincs ez másképp. A farizeusiság ugyanis tovább élt, párhuzamosan Isten élő beszédével.

Mózes törvényében sokkal inkább megnyilvánul Isten kegyelme és irgalma, mint a keresztény gyülekezetek, felekezetek vallásos szokásaiban, megmerevedett igemagyarázatiban, szabályrendszerében elvárásaiban, szerkezetében és szervezeteiben. Isten irgalma még a halálos bűnök kezelésében is megmutatkozik, hogy a legdurvább parancsolatokat említsük.
A Tóra és az ehhez ragaszkodó ítélkezési gyakorlat még halálos bűnt elkövetett embernek is lehetőséget adott, hogy kivégzése előtt igazat adjon Istennek, megvallja, hogy Istennek van igaza, és ő tudatosan vétkezett. Ha ezt megtette, kivégzése előtt biztosították, hogy nem fog elkárhozni.

Józs. 7. 19.-20
Monda azért Józsué Ákánnak: Fiam, adj dicsőséget, kérlek, az Úrnak, Izrael Istenének, és tégy neki vallást, és add tudtomra, kérlek, nekem, mit cselekedtél, és el ne titkoljad tőlem!
Ákán pedig felele Józsuénak, és monda: Bizony én vétkeztem az Úr ellen, Izrael Istene ellen, és ezt s ezt cselekedtem!

Ugyan e jelenetkor nincs említve, hogy Ákán az Ábrahám kebelére távozik, de a részvét, irgalom süt Józsué szavaiból. Jézus idejében rendszeres gyakorlat volt a kivégzés előtti ima és a bűnbánó elítélt vigasztalása, megnyugtatása, hogy nem a gyötrelem helyére fog kerülni.
A halálos ítéletet megelőző nyomozás is, hogy szándékosan csak a legszigorúbb szankcióról beszéljünk, tartalmaz irgalmat. Nagyon szigorú vizsgálat alapján lehetett csak halálos ítéletet végrehajtani. Minimum két-három tanúnak kellett, egymástól függetlenül igazolnia, hogy látta-hallotta a bűn elkövetését. Egy példa erre a rabbinikus írásokból: Valakik látták, hogy két ember bement egy házba, majd rövid idő múlva az egyik véres karddal a kezében kijött. A másikat leszúrva találták odabent. Nem lehet halálra ítélni a kilépőt, mert a tanúk nem szemtanúk. Nem látták az eseményt. Más is történhetett a házban, pl. öngyilkosság, vagy baleset.
Az evangéliumi történetben, Józsefben fel sem merült, hogy kivégezhetnék Máriát, csak a megszégyenüléstől akarta terhes jegyesét megóvni.
A paráznaságot senki nem látta ugyanis, nem volt tanú, így Máriát felmentették volna, de a szégyenből nem.
A tanúknak függetleneknek, elfogulatlanoknak, a vallomásuknak mindenben megegyezőnek kellett lenni. A vádlottat is meg kellett hallgatni, és ha pl. Mária azt vallotta volna, hogy a Szent Szellemtől viselős, el kellett volna fogadniuk jogilag, mert nincs az ellenkezőjére szemtanú és a rabbinikus bíráskodás egyáltalán nem zárta ki a csodák lehetőségét.
Persze az emberek nem nagyon hitték volna. Látjuk, hogy Jézust később körül is lengte a törvénytelen fogantatás gyanúja. (Jn 8.41.)

A halálos ítélet végrehajtásakor arra törekedtek, hogy gyors legyen, és ne okozzon nagy fájdalmat. Volt, hogy az elítéltet magas falról, vagy hegyről lelökték és utána köveztek. A kövezésnél az első köveket, amelyek nagyok, súlyosak voltak, hogy azonnali halált, vagy eszméletvesztést okozzanak, a tanúknak kellet dobniuk, így ha hamisan tanúskodtak, gyilkosokká váltak. Nem volt tanúvédelem sem. Face to face kellett bíróság előtt vádolni. Nem lehetett tehát a Tóra szellemében koncepciós, vagy irigység, bosszú motiválta pereket rendezni. Mindezek következtében nem volt gyakori a kivégzés.

Isten kegyelme mutatkozik abban is, hogy a törvény rögzítette a helyettesítő áldozat intézményét. Nem halálos bűn esetében az esetleges jóvátétel mellett az állatáldozat engesztelést szerzett a bűnös számára.

Aztán az Ő irgalma nyilvánult meg abban is, hogy nagyon sok bíró, jogász volt a zsidóságban. Az Egyiptomból való kivonulás után az ezredesi, századosi, ötvenedesi, tizedesi intézmény bevezetésével kb minden 10 zsidóra jutott egy bíró. (2.Móz. 18:13–26)  
Szigorú jellembeli követelményei voltak annak, hogy valaki bíróvá válhasson. Fellebbviteli rendszerük is több fokozatú volt. A honfoglalás után e bíróságok a települések kapuiban üléseztek, elérhetőek voltak.
Az igazságtalanságokat, sérelmeket nem kellett a végtelenbe nyúló perek miatt hosszan tűrniük, gyűlölettel, magánbosszúval, elnyomorodással (mire megítélik a jóvátételt, a megkárosított már tönkremegy) megspékelve a bírói döntésre való várakozást. Gyors jogi rendszer volt. Kisebb ügyekben ad hoc jelenlevőkből álló bíróságok is dönthettek, csak hadd menjen tovább az élet, ne ragadjanak bele tyúkperekbe, sérelmekbe.
Jézus ezt átemelte az Újszövetségbe is. (Mt. 18. és 1.Kor 6) Mögötte Isten kegyelme, szeretete állt. Aztán lehetne még hosszan folytatni, például az Úr „szocialista-szimpátiájával”:
Volt az elengedés éve, a hetedik év, amikor az adósságokat kellett törölni és az adósrabszolgát felszabadítani. (5. Móz. 15.) Aztán az ötvenedik év, amikor a családok visszakapták az elvesztett, akár elherdált ingatlant, a földet, és újra kezdhették a gazdasági tevékenységet, okulva a csődbe vezető hibáikból. (3. Móz. 25. 10.)
A törvény megkövetelte a nincstelenekről való kötelező gondoskodást, az elesettek jogi és gazdasági védelmét. A Tóra mindezt előírta, bár a gyakorlatban az emberi természet miatt gyakran nem valósult meg.
A tized egy részét a családra kellett költeni. (5. Móz. 14. 22-26.)
A szexuális életet szabályozó parancsok is egy jóval boldogabb, elégedettebb, természetesebb és normálisabb gyakorlatot eredményeztek, mint a sok kínlódást, zavart, sőt perverziókat megtermő, sokszor életellenes, és prűd keresztény szabályok, szokások, igeértelmezések.
Holott az evangéliumi kegyelem által e területen is több örömöt, szépséget és értéket adott Isten, az Ő Fiában hívőknek. A Törvényről tudjuk, hogy az emberi élet védelmében adatott. Az evangélium pedig az emberi életet felemelte Isten trónjához, amikor az ember Krisztus Jézus leült az Atya mellé.
Miért van, hogy a hívők gyakran az Tóra adta boldogság- szeretet-szintjét sem élvezik?
A válasz szerintem a halhatatlan farizeizmus.

Nagyon fontosnak éreztem, hogy hosszabban írjak erről, mert a kegyelem mozgalomnak nevezett megújulásnak nem a törvénnyel van konfliktusa, hanem a keresztény farizeizmussal.
Nem vagyunk „törvénytaposók, anomoszok”. (2. Thess. 2. 8.) Isten írott igéje, a Tanakh, az Ószövetség, nem akadálya, hanem segítője a kegyelem evangéliumának. Amik akadályozzák a hívők kegyelemben való belegyökerezését, felnőtté válását, Krisztussal való közösségüket, azok a hívő tradíciók, érdekek, elvárások és becsvágyak talaján felépített kerítések, melyek tetején sokszor a Biblia farizeusi értelmezéséből van kifeszítve a szögesdrót:
Sok hívő azt véli, hogy a törvény hatálya alatt van, pedig ha nem zsidónak született akkor soha nem is volt!  Még az újszövetségből is törvényt csinálnak. A Hegyi beszéd parancsolat-értelmezéseiből pedig szigorított büntetést a hívők számára. „Bétéká” paragrafussá teszik, és nagy komolyan „itt és most,” Menny vagy Pokol kérdést csinálnak azokból az elvekből, amelyek megvalósulását a kegyelem és a mi együttműködésünk közösen munkálják bennünk.
A Hegyi Beszéd „light-os” változatát, a Tízparancsolatot sem volt képes senki soha, keresztényként sem, mindig és teljesen betartani. Összekötik és a hívők vállára rakják ezt a batyut, melynél az ószövetségiek is könnyebbet hordoztak.
Csoda, ha nehéz felemelt fejjel járnia annyi testvérünknek? A kerítés célja pedig, hogy a hívőket benn, másokat kinn tartsanak. Na de mi van, ha a kinn rekedőt Jézusnak hívják? Kénytelen az egyes hívők szívén is kopogni, ha a közösségből már kizárták. Mert szereti a juhait és úgy vélekedik, hogy „ha már feláldoztam magam értük, hát most sem hagyom őket feleslegesen kínlódni…”.

Jel 3.20. 
Íme az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő én velem.

Tehát a parancsolatok is tükrözik Isten irgalmát, bár soha nem érvényesült teljesen ez az irgalom, mert nem tartották be a rendelkezéseket. De nem Isten volt kegyetlen az ószövetségben sem, hanem akkor is azon dolgozott, hogy kegyelme, szeretete könnyebben elérhető legyen az egész emberiség számára.

Ezzel szemben némely gyülekezet, felekezet törvényei szabályai, bevett igemagyarázatai és gondolkodásmódja, nagyon megnehezíti a hívők életét, meglopja őket az örömükből, szabadságukból.
A könnyű teherből, a gyönyörűséges igából ólomjármot alakítanak, jól megpakolják a szekeret is. Bizony sokan halálosan bele is fáradnak ebbe.
(Mt. 11. fej.) Sőt, kimondva vagy kimondatlanul, a pokol legmélyebb bugyraiba űzik azokat, akik ellenük vétenek, megkérdőjelezik elfogadott látásaikat, értelmezéseiket, szervezeti rendszerüket, elmennek a közösségből, vagy kritikát fogalmaznak meg.
Azok „gázos emberek”, lázadók. Prognosztizálják a jövőjüket is egy vallásos rögeszme alapján. Sok hívő őszintén csodálkozik, amikor találkoznak ezekkel az „árulókkal” hogy még élnek, hogy nem betegek, sőt Isten áldása van rajtuk. Rengeteg szabály van a keresztény közösségekben, ami megnyomorítja a hívők lelkét, házasságukat, házaséletüket láncra veri és megmérgezi, kegyetlenül ítélkezik a hormonjaikkal is küzdő tinédzserek fölött stb.
Nem szabad összetéveszteni a Mózes törvényét ezekkel a keresztény farizeusi szabályokkal. Mózes törvényének hasonló kicsavarása, megtagadása eredményezte Jézus és sok követője kivégzését.
Ez a farizeusi értelmezés nem keverendő össze a Biblia szövegével.
A vallás, azaz ember kreálta, jónak, kegyesnek tetsző, büszkévé tevő, szokások, szabályok, tekintéllyel bebetonozott igemagyarázatok teszik tönkre a természetes életet is, lopják el az örömöt és okoznak mérhetetlen szenvedéseket Káin óta. Nem kivétel ez alól a keresztény közegben burjánzó vallásosság, farizeusiság és az általa kreált szabályok, törvények, elvárások sem. Tönkreteszik az Isten adta boldogság maradék lehetőségét sok hívő számára ebben a bűnös világban is. Mert minden jót, ami a természetes életben van, a kereszténység, a Biblia Istene adott szeretetéből, jókedvében. Nemcsak a hitet, hanem a természetes élet örömét is megmérgezi a keresztény farizeizmus által a hívőkben okozott félelem, alkalmatlanság, illetve az álszentség és kevélység. Legalább annyira, mint az ordító erkölcsi bűnök. Ezek legalább feltűnőek, azonosíthatók, míg a „megszentelt”, tradicionális, tekintélyekkel védett igeértelmezések téves voltának felismeréséhez nagy kegyelem és kijelentés kell.

A hívők közössége, kapcsolatai sokkal szabadabbak, boldogabbak lennének, ha csak az ószövetségi írások szellemében élnénk is meg azokat. A mi Istenünk a Tóra szintjéről mégis azt mondja:

2. Kor. 3. 7.-9.
Ha pedig a halálnak betűkkel kövekbe vésett szolgálata dicsőséges vala, úgyhogy Izrael fiai nem is nézhettek Mózes orcájára arcának elmúló dicsősége miatt:
Hogyne volna még inkább dicsőséges a léleknek szolgálata?
Mert ha a kárhoztatás szolgálata dicsőséges, mennyivel inkább dicsőséges az igazság szolgálata?

A Tórát maga Isten nevezi a halál és a kárhoztatás szolgálatának.
Láttuk, mégis mekkora jóindulat, emberszeretet és kegyelem van az isteni parancsolatokba rejtve.

Az evangélium akkora és olyan kegyelmet hozott, amelyhez ez a vonzó ószövetségi kegyelmi szint is csak maga a halál.
Mikor értjük végre meg? Mennyire szeret akkor az Isten? Mikor hisszük el végre az evangéliumot?

Summaként: Ahogy a Mózes törvénye nem képes rá, a felekezetek, gyülekezetek törvényei még annyira sem hoznak létre szentséget, csak felesleges és sok kínlódást, amit soha nem akart Isten..

A következőkben folytatom a szigorúbban vett szentség és megszentelődés tárgyalását.