Kálvinizmus vagy arminianizmus?

Az egyszeri hívő ember időnként belebotlik különböző teológiai rendszerekbe. Ilyenekről olvas, hogy Kálvin öt pontja, vagy arminianizmus. De mi fán teremnek ezek? Egyáltalán fontosak ezek, muszáj megérteni őket? Ha igen, melyik nézet a helyes? Amikor ilyen kérdéseket próbálunk meg tisztázni magunkban, akkor sosem szabad szem elől téveszteni, hogy hitünknek a tárgya Jézus Krisztus feltámadása és nem valamilyen teológia. A teológia jelentése: Istenről való beszéd. Az emberek beszélnek Istenről, vagyis teologizálnak, de vajon ismerik-e Istent? Amikor Jézus beszélt az Atyáról, akkor nem teológiát mondott, hanem egy olyan személyről beszélt, akit bensőségesen ismert. Nem csak beszélt róla, hanem megmutatta, hogy mit és hogyan tesz az Atya. Pál és az apostolok kicsit nehezebb helyzetben voltak, de ők is az ismeretüket adták át. Nem teológiát, hanem valóságot. Ez pedig lényegi különbség.

Mi a gond a kálvinizmussal, az arminianizmussal vagy bármely más teológiai rendszerrel? Alapvetően az, hogy miközben – ahogyan Pál fogalmaz – homályos tükörben látunk, úgy teszünk, mintha tisztán látnánk és képesek lennénk örökérvényű és végleges megállapításokat tenni Istenről. Ezután pedig megköveteljük, hogy ezt mások is elfogadják, eszerint gondolkodjanak, beszéljenek és éljenek. Aki pedig nem így tesz arról kijelentjük, hogy eretnek, de legalábbis lenézzük gyermeki állapota miatt. Ezzel máris keményfejű vallásos farizeussá váltunk.

Az izmusok és általában a filozófiai és teológiai rendszerek kialakításának az oka az, hogy az ember szeretné a dolgokat a saját ellenőrzése alá vonni. Ebben a folyamatban azonban hátráltatást jelent a minket körülvevő dolgok és emberek sokfélesége. Ezért az emberek igyekeznek mindent leegyszerűsíteni, szabályokat felállítani és ezeket egységes rendszerbe foglalni. Ez azzal a megnyugtató gondolattal jár, hogy kontrolláljuk a körülöttünk levő valóságot. A megdöbbentő az, hogy senkit sem zavar, ha a valóság nem illeszkedik a rendszerbe. Csak hogy egy példát említsek, emlékszem egy időben a gyülekezetünkben kimondták, hogy a bálványimádás minden esetben szegénységet hoz létre. Ennek alátámasztására pedig azokat az országokat említették, ahol főleg ortodox kereszténység az uralkodó, illetve a dél-európai katolikus államokat. Milyen érdekes, hogy egyáltalán nem zavart senkit sem Ausztria, vagy Bajorország gazdagsága! Ezek nem illettek a vallási rendszerbe, ezért tudomást sem vettünk róluk.

A hívő ember jó, ha felvértezi magát azzal a gondolattal, hogy valószínűleg soha nem fogja megismerni Istent teljes mértékben. Most homályosan tükörben látjuk, majd eljön az ideje annak, amikor szemtől szemben látjuk, és egyre jobban megismerjük. Azt azonban nem hiszem, hogy valaha is elérünk oda, hogy Isten már nem tud meglepetéssel szolgálni számunkra. Ez ijesztő gondolat lehet, hiszen így nem a mi kezünkben van az ellenőrzés. Jézus azt mondja, hogy akik szellemtől születtek, azok olyanok, mint a szél: lehet látni, ahogy fúj a szél, de nem tudni honnan jön és hová tart. Ilyenek vagyunk mi is.

Nézzük meg mit állít a kálvinizmus öt pontja! Az első azt mondja, hogy az ember teljesen romlott. Ezzel szemben az arminianizmus szerint az ember csupán részlegesen romlott. A Biblia valóban azt állítja, hogy az ember bűnös, halott a bűnei miatt, a sátán akarata irányítja az életvezetését, a testének a kívánságait és a gondolatait követi (Efez 2:1-3.). A leegyszerűsítő gondolkodásmód ezt szeretné tovább vinni odáig, hogy a hitetlen ember teljesen fekete, semmi jó dolog nem is származhat tőle, míg a hívő teljesen fehér, csak jó dolgokat tesz. A valóság azonban mást mutat: vannak bűnös emberek, akik – bár elképzelhető, hogy nem tiszta motívumból, de mégis – tesznek jó dolgokat: adakoznak orvosi kutatásokra, árvaházra, éhezők számára, befogadnak eldobott gyerekeket, és sorolhatnánk tovább. Másfelől vannak igaz emberek, akik időnként tesznek rossz dolgokat: lopnak, lenyomják a testvérüket, gonoszul beszélnek egymásról, manipulálják az embereket azért, hogy ők egy vágyott pozíciót  elérjenek, stb. Mondhatjuk ezek alapján, hogy az ember eredendően csak részlegesen romlott és a hívő pedig csupán részlegesen igaz? Nem. A Biblia világos ebben a kérdésben az ember eredendően mindenestől bűnös, de miután hisz Jézus Krisztusban teljesen igazzá válik. Ha jobban belegondolunk, az ember Isten képére és hasonlatosságára lett teremtve, emiatt a bűnbe esés után is megmaradt benne Isten lenyomata, csak egy eltorzult módon. Bűnös ember is képes a jóra. Maga a Biblia is erről tesz tanúságot, a még újjá nem született, Krisztusban, mint megváltóban nem hívő emberek is nemes módon nyilvánultak meg. Gondoljunk Júdára, aki bűnös ember volt, mégis amikor megértette, hogy Támár miért csapta be őt, és miért akart teherbe esni tőle, megenyhült, és azt mondta: Támár igazabb, mint ő. Hasonlóan az igaz emberben a testi kívánság megjelenik, és neki kell döntenie, hogy megteszi, vagy nem. Dönthet úgy, hogy megteszi, eközben mégis igaz ember, mert az igaz az ő hite által él.

Kálvin második pontja szerint Isten feltétel nélkül választ ki egyeseket az üdvösségre másokat a kárhozatra. Magyarul eleve elrendelt mindent az ő előrelátó mindentudása alapján. Ez megint egy olyan terület, amiről valójában fogalmunk sem lehet. Ugyanis képtelenek vagyunk belehelyezkedni Isten nézőpontjába. Számunkra nem felfogható az örökkévalóság, a mindentudás, az emberi szívekbe való belelátás. A Biblia erről olyan módon beszél, hogy azokat, akik már hisznek, megerősítse abban, hogy Isten eleve elhatározta, hogy őket a fiaivá teszi. Efölött azonban nem érdemes bölcselkedni, mert szükségképpen elhagyjuk az igaz-valóság útját, aki a Krisztus.

Kálvin harmadik pontja az engesztelés korlátozott voltát állítja. Ha igaz lenne az eleve elrendelés tana, akkor valóban logikus, hogy a megváltás csupán azokra vonatkozik, akiket Isten eleve elrendelt. Akiket nem, azokért Jézus nem is halt meg, azok bűneit nem vette el. Itt érhető tetten, hogy a teológia mennyire korlátozza az embert Isten megismerésében. Ez a pont ugyanis teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy Isten nem tulajdonítja a világnak a bűneiket (2 Kor 5:19.).

Kálvin negyedik pontja szerint Isten kegyelme ellenállhatatlan – ez szükségszerűen igaz, amennyiben igaz a második pont. Ha nem így lenne, akkor az eleve kiválasztott ember mégis ellene állhatna Isten kegyelmének, így pedig elveszne azokkal együtt, akiket Isten nem választott ki. Isten kegyelme nyilvánvalóan nem ellenállhatatlan, hiszen Júdás is ellene állt, és elárulta Jézus Krisztust, akiben ez a kegyelem megjelent. Ha viszont az ember döntésén múlik, hogy elfogadja-e Isten kegyelmét, akkor hogyan beszélhetünk arról, hogy akik ma hisznek, azokat Isten eleve elrendelte. Pedig a Róma levél 8-ik fejezete ezt állítja. Be kell ismerni, hogy halvány fogalmunk sincs róla. Ismét azt az elvet kell alkalmaznunk, hogy ne bölcselkedjünk feljebb annál, ami adatott. Ha nem értünk valamit, akkor ezt fogadjuk el így. Pál nem véletlenül mondja, hogy amire már eljutottunk, azt tartsuk meg. Ne az álljon a figyelmünk középpontjában, amit nem értünk, hanem az, amit Isten – hangsúlyozom Isten – leleplezett előttünk. Az is lehet, hogy ez igen kevés a Biblia teljes tartalmához viszonyítva. Ezen azonban nem érdemes rágódni, a Krisztusban való érettséget nem az ismeret adja, hanem a Krisztus hasonlatosságára való elváltozás.

Kálvin ötödik pontja a szentek állhatatosságát mondja ki, vagyis azt, hogy akik megtérnek, azok már többé nem tudnak elveszni. Miközben igék sokasága támasztja ezt alá, mégis ott van az a korinthusi ember, akit a bűne miatt Pál átadott a sátánnak azért, hogy meghaljon, de a szelleme megtartasson az Úr napján. Ismét jobb, ha beismerjük, hogy bizony ezt sem értjük.

El kell fogadnunk, hogy Istent nem tudjuk teljesen megismerni, nem tudunk olyan szellemi rendszert kidolgozni, amivel kontrollálni tudjuk a történéseket. Az általam korábban látogatott gyülekezetben évtizedekig űzték ugyanazokat a démonokat, harcoltak ugyanazon szellemek ellen. Ezen gyakorlat mögött egy teológiai rendszer áll. Akik ebben hisznek, azokat nem zavarja, hogy nincs semmi eredménye a harcuknak, hiszen úgy látják, hogy ugyanazok a szellemek továbbra is befolyást gyakorolnak rájuk. Ezért kell ellenük ezután is harcolni. Amikor azonban Jézus kiűzött pár démont, akkor ezzel vége is volt a harcnak. Nem olvassuk, hogy a gadarénus egy hét múlva visszaesett és újra az utak rémévé változott, és megint űzni kellett a Légiót. Itt is az a gond, hogy a teológia elválik a valóságtól. Azonban az emberek a teológia fogságában vannak, az ugyanis egy nagyobb szerteágazó rendszer része, amely az élet minden területét szabályozza. Így vannak azok is, akik lehorgonyoznak a kálvinizmusnál, vagy éppen az arminianizmusnál. Egyetlen lehetőség áll előttünk: elismerni, hogy alig tudunk és értünk valamit, ezért nyitottnak maradni Isten újabb és újabb leleplezéseire. A kereszténység lényege egyébként sem a teológiai vitatkozás, hanem az, hogy Krisztus követői legyünk, az ő szeretete nyilvánuljon meg általunk.