A diktátor plakátja.

Üres, hullott fészek leng a fán;
lóg még képed magasan, sután.
Hitted egykor: „Bizony nekem
robotol a történelem!”

Mint bundájukból lőtt nyulakat,
Forgattál ki szép szavakat.
Aranyszékben kacagtál
luxi üvegbalkonodon
a semminek csapódó és
lehulló kis madarakon.

Mint deportálttól
pénzecskéjét,
Martad el az ország
kincsét:
Gyerekeket, a holnapot.
„Lett jogszabály, oszt jónapot!”

Mit adtál?
Remény helyett rettegést,
bizalom helyett hitetést,
békebőrben gyűlöletet,
bemocskoltad az életet.

Ki másnak segíteni indult,
Te kifosztottad az irgalmast,
vigyorogva
ütötted le a szamaritánust.
Most itt a vége.
Kérdezed-e: „Hát megérte?”

Fallal, tankkal, szögesdróttal
zárnád le a végtelent?
Nem. Ennek vége.
El nem dughatod szégyened.

Kivetett hal, kis bűzlő tóba,
epedsz vissza a hatalomba.
Képzelsz újra fényes képet…
Vége.
Elégetted emberséged.

Ülsz bezárva, fázós,
deres magányba,
toronyszobádba.
Nincs már társad, barátod.
Vajon látod, vajon bánod?

Üres, hullott fészek leng a fán;
lóg még képed magasan, sután.
Hitted egykor: „Bizony nekem
robotol a történelem!”

Fázol.
Takaróznál már árnyékodba.
Nem nézel fel a csillagokra?