Az elveszett fiú, a tékozló drachma és a bárányka.

Az Istennel kötött Új szövetség alapja, létrehozója és fenntartója a Biblia alapján nem az elvárás és teljesítés rendszere, hanem a szeretet.
A szövetségből önkényesen kilépő, elveszett, önző vágyai útjára indult fél ezért nem veszít tévelygése miatt az értékéből, fontosságából, mert ami értékké, pótolhatatlanná emeli őt, az a szövetséges fél ingyenes kegyelme és szeretete.
A szülő-gyermek viszony példázza ezt a legjobban a látható világban. A rossz gyermek is a szülő gyermeke. Normális esetben szereti, javát akarja, ha méltatlan a gyerek, akkor is.

Ez a kegyelem, ez a szeretet tehát nem az érdemei, tökéletessége, makulátlan jelleme, nem a hűsége, hanem a személye miatt irányul rá szövetséges társától, Istentől.
A szövetségből kilépőt is becsesnek látja, vágyik a szövetség megújítására, az együttlétre, sőt több energiát, figyelmet fordít a tévelygőre, mint a hűségesekre.

Na, ez a botrány! A kegyelem botránya, a szeretet botránya.

Mindennek aztán az lesz a következménye, hogy a szeretet által a szövetségbe újra visszavezetett fél jobban megismeri, mélyebben megtapasztalja Isten elfogadását, feltétel nélküli szeretetét, mint azok, akik nem tévedtek soha görbe utakra, nem voltak elveszettek.
Az Istentől adott emberi szövetségek (testvéri kapcsolat, házasság) esetében mindkét fél változására szükség van a rendezéshez. Ám az Istennel kötött szövetség esetében azonban az Úr teljesebb megismerése a megoldás, ami magával vonja az ember megváltozását is.
Merthogy Ő a tökéletes szülői szeretet.

Erről szól Lukács evangéliumának 15. fejezetében három példabeszéd.
A tévelygő bárány, az eltévedt juh, a jó Pásztor báránya maradt akkor is, amikor lázadásból, vagy butaságból elmászkált pásztorától. Veszedelembe került, sőt a pásztora hatalmas munkát fektetett a megkeresésébe, meggyógyításába, szövetségbe való visszavezetésébe.
Bizonyságot téve arról, hogy szemében az elveszett bárány semmit nem veszített az értékéből, ugyanolyan fontos maradt, mint a többiek, és önmagát az eltévedt birka pásztorának látta.

Sőt, hogy a vallásos gondolkodás megbotránkozhasson: Az eltévedt bárányka a többieknél sokkal nagyobb bizonyítékát kapta a Pásztor iránta való hatalmas ragaszkodásának, gondoskodásának.
A nyájban hűségesen legelészők bégethették:
„Hú, de jó legelőkre, tiszta forráshoz terel a pásztor! Hát persze! Nézd, mennyi tejet adok! Nézd, milyen szép a gyapjam! Megéri neki, hogy így törődjön velem!
De bizony szeret is, mert engedelmes, szófogadó jól tejelő bárány vagyok! Bezzeg az a tévelygő!”
Így aztán, talán soha nem ismerték meg hogy a Pásztor akkor is szeretné őket, ha csak savót adnának tej helyett, ha kihullana a gyapjuk, akkor is annyira szeretné őket, hogy az életét is odaadná értük. Nekik is erre a felismerésre van szükségük a nyájban. Megtérésre a vallásos, ítélkező, teljesítmény-centrikus (szükségképpen képmutató, vagy magukat alulértékelő), gondolkodásból.
De talán soha nem tudták meg ezek a “nyáj büszkeségei”-bárányok.
A kis elveszett, akit megharaphatott a farkas, eltörhetett lába, vagy bogánccsal, kosszal telt meg a gyapja a gyapja, ő megtudta! Biztos, hogy lelkes bárány lett belőle!

Nem azt állítom, hogy a kegyelemhez az erkölcstelenség útja vezet.
De az biztos, hogy Isten mindenkit engedetlenségbe zárt, hogy mindenkinek kegyelmezhessen (Róm. 11. 32) és ahol a bűn megszaporodik ott a kegyelem is megnő, sokszor akkorára, hogy végre észre is vesszük.
Persze a bűn tönkre is tehet teljesen, meg is ölhet. Mert nem tévelyegni jó, hanem a Pásztor szívét megismerni jó.

A házban elgurult drachma attól, hogy az ágy alá került, poros, koszos lett, semmit nem veszített az értékéből. Mi sem hagyunk az utcán egy talált húszezrest azért, mert láthatóan koszos és nincs a helyén.
Ezért az egy elveszettért a gazdája felforgatta a házat! Kitakarított mindent! Drága olajat gyújtott és keményen dolgozott, hogy megtalálja.
Az erszényében közben ott csillogtak a hűséges, talán kicsit önelégült pénzérmék.

Ugyanerről beszél a “tékozló fiú” vagy sokkal inkább a “félreismert apa” példázata. Nem volt helyes apa-képe egyik fiúnak sem. A fiatalabb el akarta hagyni azt, aki szerette, hogy vágyai szerint éljen abból mit a szülőtől kapott. El is engedték, meg is áldották pénzzel, el is szórta a vagyont, le is zúzta magát a bűnnel. Amikor aztán büdösen, koszosan, nincstelenül, megvetetten az apja átölelte, akkor ébredt rá kicsoda is az, akitől született!
A hűséges bátyus, aki a szövetségben, a szülő-gyermek viszonyban is elvárás-teljesítés rendszerét látta, aki azt gondolta, hogy az apja ellátása elvárásokon, azok teljesítésén alapul, azonban betelt haraggal, indulattal.
Igazságtalannak érezte azt, ami valójában őt is az apjához kötötte: A szeretetet, a kegyelmet, az elfogadást, ami személye, születése miatt járt neki, és öccsének, nem a teljesítményük alapján.

Jézus ezt a három példázatot a 99 megbízható báránynak, az erszényben hűségesen lapuló 9 drachmának és az Istent, egyházat fegyelmezetten rabszolgáló idősebb testvéreknek mondta.

Mi a közös ezekben a példázatokban?
1. Az első az, hogy ha el is veszik valaki, vagy valami, az ugyanúgy a tulajdonoshoz, a szülőhöz tartozik, mintha el nem veszett volna.
2. A második közös dolog, hogy az elveszett ember illetve dolog értéke ugyanaz marad elveszve is. A juhocska megmaradt báránynak, nem vált kutyává, vagy disznóvá.
A szekrény alá gurult pénz ugyanannyit ért, mint az erszényben csörgő társai.
A fiú részegesen, paráználkodva is az apjának a fia maradt, nem változott a postás, vagy a szomszéd gyerekévé.
3. A harmadik közös, hogy óriási öröm volt az elveszett javak megtalálásakor.
Különleges dolog, hogy Isten és az ember is, jobban örül, amikor megtalál egy elvesztett, fontos dolgot, vagy találkozik egy elveszettnek hitt rokonnal, szeretett ismerőssel, mintha új dolgot venne, új barátságot kötne.
Mintha az elveszett, de megtalált javaknak a tulajdonos szemében nagyobb értéke volna, mint az ugyanolyan meglevőknek, vagy az újaknak.
4. Közös ezenkívül az ünneplés ténye, hogy együtt örültek barátokkal, ismerősökkel:
A báránynak, a megtalált pénznek, és a hazatért fiúnak. Mert az igazi öröm olyan öröm, amit muszáj megosztani és ez így van a Mennyben is.
5. Az ötödik közös dolog hogy a megtalált nagyobb becsbe, tisztességbe került átmenetileg, mint az, aki, ami el nem veszett.
A 99 otthagyott igaz, tiszta juhocska közül egy sem ülhetett és utazhatott a pásztor vállain, nem bégethetett 10 centiről a fülébe, arról nem is beszélve, hogy amikor megtalálta, talán még meg is ölelte azt az egyet.
Az asszony megtalált pénzt biztos megtörölgette, kifényesítette, odatette az asztal közepére, amikor együtt ünnepeltek. A többi drakhma maradt az erszényben.
Az apa a hazatérő fiú nyakába borult, megpuszilgatta, új ruhát, új gyűrűt adott neki.
6. Közös továbbá az a mozzanat is, hogy a tulajdonosnak, illetve szülőnek áldozatot kellett hozni az elveszettért. A pásztornak keresni, járkálni kellett a pusztában, izzadva, elfáradva, aztán a szeretett, buta birkát cipelnie is kellett.
Az asszonynak, mivel este történt a dolog, mécsest gyújtani, nagytakarítást végezni és tudjuk, hogy a mécses az nem reflektor.
Az apának oda kellett adni az örökséget megvadult fiának, aztán imádkozott érte bizonyosan, aggódott, lelki fájdalmakat viselt el, míg hazatért a gyerek.
7. A következő, ami közös, hogy az elveszett semmit nem tudott tenni azért, hogy őt megtalálják.
A bárány azt se tudta hol van, csak bégetett, talán a pénz is csak elgurult és ott hevert valamelyik sarokban.
A fiúnak se voltak túl nemes, valódi bűnbánatos, önmarcangoló, moralizáló gondolatai.
Nem volt mély bűnbánat, csak realitás-érzék:
„Itt nagyon rossz. Apánál az utolsónak is jobb ennél. Valószínűleg nem lehetek több otthon a béresnél, de akkor is ehetek végre.”
Hazafelé néhány hatásos mondatot talált ki, hogy ki ne rúgja ki őt az apja.
Igazából éhes volt és logikusan végiggondolta, hogy az apjánál a szolga is jól lakik, ő pedig itt éhezik. Osztott, szorzott és úgy gondolta, az előre gyártott szöveggel, („átgondolt kommunikációs stratégiával”), annyit el fog érni, hogy legalább a béresek közé visszafogadja az apja, és végre jóllakik.
Egy dolog volt, ami pozitív maradt, hogy apjának látta édesapját. Nem nevezte „öregnek”, „vén csontnak”, „faternak” “főnöknek”.
8. Ebből következik még egy közös dolog, a példázatokban, hogy a tulajdonoson múlt a megtalálás a birka, a pénz esetében és az apán múlt a visszafogadás, helyreállítás a tékozló fiú esetében.

Pont ez a pillanat, a kegyelem, a csak a személyünknek szóló elfogadás pillanata az, amikor megváltozik az ember.
Mert Őt, aki ennyire szeret, aki ilyen módon ad újra és újra kegyelmet, nem lehet félvállról venni. Nem lehet újra, vagy továbbra is fáraónak, diktátornak, farizeusnak, munkaadónak látni.
Kitisztul a szívünkben a kép:
Az Isten édesapa! Aki annyira szereti az embert, hogy a tulajdon, egyszülött Fiát is, az örök-szentet, a dédelgetve szeretetett is odaadta értünk, hogy visszatalálhassunk a szövetségbe, mert ez a szövetség a szeretet szövetsége.
Ez a szövetség a mi otthonunk, ez a mi szombatunk, nyugalmunk helye, ahol a lelkünk, a szellemünk és a testünk is békességet talál.
A mi Apánk meg nem érdemelt, valóságos szeretetében.