A művész és a felhősrácok.

Céltalanul, depisvacogva baktatott a városban. Aprószemű eső szitált.
Mint minitüskéket csapkodta a szúrós cseppeket arcába, kezeibe az empátiahiányos, cinikus szél.
“Ez így jó.” – gondolta.
Egyre nőtt, puffogott benne az a jólápolt, aromás, szenvedéses fájdalom-koktél.
Ahogy az emelkedő láva a kráter, vagy a felfutott tej a lábas szélén, úgy is buggyant ki belőle.
“Hát csak fájjon! Nagyon megbántották egymást. Mindennek vége!”
Gondolatai hímzésmintává rajzolódtak, képek, dallamok, rímek kezdték kitölteni, színezni.
De nem jött a mű. Körülnézett, aztán homlokát beleverte egy szürke ház falába.
Homlokán púpocska eredt növekedésnek. Még jobban fájt minden.

Ekkor azonban varázsütésre minden megváltozott odakint. Kitisztult az ég. odafenn kacagós felhőlurkók rendeződtek körtáncba. Napmama meg sugaraival csiklandozta őket.
Bosszankodva nézte az eget.
“Hát ez meg mit vidámkodik, mit képzel?”
Aztán az egyik felhőgyerek szivárványívet pisilt. A többiek hancúrkodva kacagták.
Ezen nagyon felháborodott. Hóna alól előkapta a vastag kötetet és mérgesen az ég felé hajította. Röptében csak úgy csorgott belőle a jól megkeserített ecetlé.
Bizony megijedt napmama, megijedtek a felhősrácok! Még szerencse, hogy ott volt a szivárvány! Gyorsan lecsúszdáztak valahova a földgolyó mellé.
Minél távolabb a mérges szerzőtől!

Az ég újra szürkés lett.
A pocsolyák befagytak. A feneketlen mélylelkű művész elégedetten esett hasra a jégen.
Orra is jól megduzzadt és ihletten kékülni kezdett. Termékenyítően, jólesően töltötte el testét-lelkét a szenvedés..
Kétségkívül nagy mű készül. Mély, fájdalmas, magányosan metafizikus, okosan csalódott és depresszimista. A nőről, aki ím, összetörte vérző pózban dibidobi szívét.
Hazament. Depresszírozott háziegerei kielégítő szürkességgel, letarghéjat rágtak és hozzá melankólát iszogatva, bánatbuborékokat cincogtak.
Leült a foltos asztal mellé, bekapcsolta az asztali gépet.
Már toluoltak is a keserűen édes gondolatok.

Ámde a képernyő sarkában ekkor megjelent az egyik felhőgyerek. Rákacsintott.
Aztán eltűnt. A szerző rém dühös lett. Újraindította a gépet, de amíg várt, a felhősrác a szoba sarkából is ránevetett. Aztán a plafonról. Aztán az inge alatt érezte.
Harcolni kezdett a felhőfickóval. Minden hasztalan. Nem tűnt el.
Csak az a jó kis világfájdalom párolgott egyre inkább.
Aztán végleg eltűnt. A művész nevetésben tört ki, mintha csiklandoznák.

Mikor lecsillapodott, telefonált:
Szia! Esetleg egy randi ma? Vacsora? Azt mondod hogy persze?
Meg, hogy miért ne? Azt mondod nem történt semmi? Hát ez jó!
Öltözöm és megyek érted. Szia kedves!

A tükörhöz lépett. Boxolóorra, szarvkezdeménye a spleennel együtt tűnt el.
Tarka pólót húzott, ülepére farmergatyát és fütyürészve lépett ki a ház kapuján.
Felnézett az égre és pajkosan megfenyegette a derűsen mosolygó napot.