A fény párducpettyel szórt meg.Kisgyermek. Nézem, bámuloma százados, ütött tölgyet. Elfed. Hallom suttog, beszél:„Vihar tört meg, villám sújtott,Nap szikasztott, tépett a szél. Láttam veszni ifjú fákat.Álmuk semmiségbe fulladt.Láttam nagyit, unokákat,babát, hőst és nagypapákat. Lombom rejtett szerelmeket,Könnyed és félszeg nevetést.Csillagfényű rejtelmeket. Élek, mert halott is vagyok.Mozdulatlan lépek tovább.Lombom csonka. A fény ragyog. Árnyékomban pihenj el hát.Nézd az eget: Adok, adok.Vén tölgy vagyok, örök barát.Tavaszt váró örök barát,Reménnyé vált örök barát.”

(S. Bodor Siminek ajánlom) Napok óta nem jól aludt. Lefekvés után be is vett egy altatót.Jött is az öntudatlanság, bár csak felszínesen. Képek, történések, gondolatok gomolyogtak benne. Bal oldalára fordult.Igen! Úszónadrágja széléig kiemelkedik a vízből! Tíz méterre van az ellenfél kapujától! Lóbálni kezdi a labdát. Nem előre-hátra rángatja vállból, hanem lazán, könnyedén körkörös mozdulatokkal. Magát a vízből kitaposva marad majd egy percig. (Micsoda lábmunka! Micsoda lábmunka!)Mikor kicsússzan a kezéből a labda, csak úgy csuklóból, (Micsoda csukló, emberek, micsoda csukló!) tovább folytatja, már üres kézzel a mozdulatsort. A kapusnak reagálni sincs ideje!Mire észreveszi hogy megtörtént a kapura lövés a labda már bent is van a hálóban.Jobb felső ficak, kétkapufás dugó! Magyarország…

/most magamról/ Félregombolt ing a lelkem.Jó ez így!Ne szóljatok!Rendetekre ne idomítsatok! Viselje más a kor szmokingját!Én csak ráönteném a tintát.Mit vár el a vezér, vagy mire gondolt?Nem számít. Hagyjuk.Maradok így. Félregombolt.

Szembe fúj a szél. Szomorkás hideg eső szemerkél.Mész a kihalt utcán és akkor meglátod.Még több száz méterre van tőled, de így is hatalmas.Feje a harmadik emelet táján, brobdingnagi pocakja súrolja a házakat az utca mindkét oldalán, gigantikus lába döngve töri az úttest aszfaltját.Feléd közeledik. Süt belőle a rosszindulat.Direkt ellened jön. El fog téged taposni.A gyomrod felől átdöfi lelkedet a félelem karója.Már azt is látod, ahogy tovább halad majd, téged egy pacaként otthagyva az aszfalton.Összeroskadsz. Leülsz a járda szélére magad elé meredve és várod a végzetet. Ekkor azt érzed, mintha nem is lennél egyedül.Valaki ül melletted az esőben. Most, mintha átölelné a válladat.Enyhül benned a rettegés, csitul a pánik.A közeledő rém…

Kis arcocskája tüzelt.  Pirosra púderezte a láz. Kihi-köhécselt. Éjszaka sem tudott aludni.  Anyuka, apuka sem. Most nagyapa üldögélt a kicsi mellett. Párnás, meleg kis kezét eres férfikezébe fogta. Mesélt. Az unoka tágranyílt szemmel figyelt.  – És akkor Micimackó Nyuszi összes mézét behabzsolta, mert Micimackó, mint minden medve, nagyon-nagyon szerette a mézet.  – Ahogy engem anyu, meg apu, meg  Jézus? – Hát majdnem…- bizonytalankodott a nagyapa.  – Tegnap én is szerettem a mézet de ma már nem szeretem. Most csak mesét akarok enni. – Bizony, bizony az a legfinomabb  – bólogatott papa-  szóval, annyit evett,  hogy megnőtt a pocakja és nem fért ki Nyuszi odújának ajtaján. Micimackó beszorult.  -Szegény! – kommentelt…

Céltalanul, depisvacogva baktatott a városban. Aprószemű eső szitált.Mint minitüskéket csapkodta a szúrós cseppeket arcába, kezeibe az empátiahiányos, cinikus szél.“Ez így jó.” – gondolta.Egyre nőtt, puffogott benne az a jólápolt, aromás, szenvedéses fájdalom-koktél.Ahogy az emelkedő láva a kráter, vagy a felfutott tej a lábas szélén, úgy is buggyant ki belőle.“Hát csak fájjon! Nagyon megbántották egymást. Mindennek vége!”Gondolatai hímzésmintává rajzolódtak, képek, dallamok, rímek kezdték kitölteni, színezni.De nem jött a mű. Körülnézett, aztán homlokát beleverte egy szürke ház falába.Homlokán púpocska eredt növekedésnek. Még jobban fájt minden. Ekkor azonban varázsütésre minden megváltozott odakint. Kitisztult az ég. odafenn kacagós felhőlurkók rendeződtek körtáncba. Napmama meg sugaraival csiklandozta őket.Bosszankodva nézte az eget.“Hát ez meg mit vidámkodik, mit…

(Európa, 2025.) Csizmár Dániel a bőr övtáskájára tapintott. Ott volt. Lassan 3 éve. LOM-13-as.Kicsi, szinte nőies revolver. Nyugalmat adott.Ha minden kötél szakad. Ha nem bírja tovább.Szlávkó barátjától kapta azon a napon, amelyen a behívója megérkezett.“Vészkijáratnak” hívta magában. Elkísérte őt mindenhová, a legpokolibb helyekre is.Karban tartotta. Egyszer elő is vette hogy használja.Csapatát akkor az oroszok bekerítették, csak pár száz méterre lehettek.Fogságba nem eshet. Az rosszabb a halálnál.Másik kezében felesége és a három kicsi képét tartotta.Bocsánatot kért, elbúcsúzott.Ekkor drónok jelentek meg és lőni kezdték az orosz járműveket.Az eset után távolabb vezényelték a fronttól, és kéthetes pihenőt kapott. Nem volt egyszerű, de hazajutott a családjához.– Lesoványodtál., – bújt hozzá felesége.A három kis szőke…

Mindig érzékenyebb volt másokra, mint általában az emberek. Szinte letapogatta az emberek belső rezdüléseit és a hozzá való viszonyát.Ezért mielőtt szóban, tettben kifejezték volna, befolyásolni tudta ezt a viszonyt.Egy érzékeny, komplex receptor-rendszer működött a lelkében, ami a többi ember lelkét detektálta hallgatta le. De ez most más.Nem, nem volt pszichopata, nem haszonszerzésre, hanem csak az elutasítás, a fájdalom elkerülésére használta ezt a képességét. Így, aki közel került hozzá, az szerette, jó fejnek tartotta.De ez a valami, ez teljesen más volt. Egyedül élt. Felesége elvált tőle.Amikor még együtt éltek az emeleti lakásban, egy napon erős szél fújt odakint.Ő meg figyelmetlenül kitárta a nappali óriási ablakát. A lakáson átszáguldó huzat belekapott a…