Sötét felhők fenn az égenSötét lélek néz a képen.Bombáznak vas esőcseppek,A legjobbak messze mennek. Isten szavát szörnyek szólják.A jólelkűt is megrontják. Hej! Angyalruhás sárkánygyíkok,Embert faltok, attól híztok!Angyalruhás sárkánygyíkok,Embert esztek, nagyra híztok. Elmenni innen messzire!Elmenni el, jó messzire!Gyűlöletből, vízözönből,Atyákból lett üldözőktől. Rakni a bárkát. Maradni.Sebzett lelkűt behordani.Aki élhet, behajtani.Sárból a szót felragadni. Isten szavát szörnyek szólják.A jólelkűt is megrontják. Hej! Talán eltűnnek a szörnyek.Kisüt a nap, jön az ünnep.Szél fúj, hazug szó ellibben.Ott kihajt a jó, búzaszem. Majd nőnek bokrok és nőnek a fák,Ott felizzol te, kék búzavirág! Gyermekkacaj, kicsi kék pötty,A szigorú szalmarács közt.Dődike, te reményvirágNyílj ki, te kék búzavirág!   Föld mosolya, tört börtönrács, Ég virága, búzavirág!

(Ylahim Rotnák verse) A nagymama halkan horkolt,Közben rotyogott a pörkölt. Az ablakon dőlt a fényár.Jaj eltörött a mély tányér! A jó ebéd így odalett.És a jókedv is elaludt. Mindjárt itt lesz az unokaMit adjon hát most őneki? Mert a pörkölt földre ömlött.Így az ebéd meg lett omlette.

A fény párducpettyel szórt meg.Kisgyermek. Nézem, bámuloma százados, ütött tölgyet. Elfed. Hallom suttog, beszél:„Vihar tört meg, villám sújtott,Nap szikasztott, tépett a szél. Láttam veszni ifjú fákat.Álmuk semmiségbe fulladt.Láttam nagyit, unokákat,babát, hőst és nagypapákat. Lombom rejtett szerelmeket,Könnyed és félszeg nevetést.Csillagfényű rejtelmeket. Élek, mert halott is vagyok.Mozdulatlan lépek tovább.Lombom csonka. A fény ragyog. Árnyékomban pihenj el hát.Nézd az eget: Adok, adok.Vén tölgy vagyok, örök barát.Tavaszt váró örök barát,Reménnyé vált örök barát.”

(S. Bodor Siminek ajánlom) Napok óta nem jól aludt. Lefekvés után be is vett egy altatót.Jött is az öntudatlanság, bár csak felszínesen. Képek, történések, gondolatok gomolyogtak benne. Bal oldalára fordult.Igen! Úszónadrágja széléig kiemelkedik a vízből! Tíz méterre van az ellenfél kapujától! Lóbálni kezdi a labdát. Nem előre-hátra rángatja vállból, hanem lazán, könnyedén körkörös mozdulatokkal. Magát a vízből kitaposva marad majd egy percig. (Micsoda lábmunka! Micsoda lábmunka!)Mikor kicsússzan a kezéből a labda, csak úgy csuklóból, (Micsoda csukló, emberek, micsoda csukló!) tovább folytatja, már üres kézzel a mozdulatsort. A kapusnak reagálni sincs ideje!Mire észreveszi hogy megtörtént a kapura lövés a labda már bent is van a hálóban.Jobb felső ficak, kétkapufás dugó! Magyarország…

/most magamról/ Félregombolt ing a lelkem.Jó ez így!Ne szóljatok!Rendetekre ne idomítsatok! Viselje más a kor szmokingját!Én csak ráönteném a tintát.Mit vár el a vezér, vagy mire gondolt?Nem számít. Hagyjuk.Maradok így. Félregombolt.

Szembe fúj a szél. Szomorkás hideg eső szemerkél.Mész a kihalt utcán és akkor meglátod.Még több száz méterre van tőled, de így is hatalmas.Feje a harmadik emelet táján, brobdingnagi pocakja súrolja a házakat az utca mindkét oldalán, gigantikus lába döngve töri az úttest aszfaltját.Feléd közeledik. Süt belőle a rosszindulat.Direkt ellened jön. El fog téged taposni.A gyomrod felől átdöfi lelkedet a félelem karója.Már azt is látod, ahogy tovább halad majd, téged egy pacaként otthagyva az aszfalton.Összeroskadsz. Leülsz a járda szélére magad elé meredve és várod a végzetet. Ekkor azt érzed, mintha nem is lennél egyedül.Valaki ül melletted az esőben. Most, mintha átölelné a válladat.Enyhül benned a rettegés, csitul a pánik.A közeledő rém…

Kis arcocskája tüzelt.  Pirosra púderezte a láz. Kihi-köhécselt. Éjszaka sem tudott aludni.  Anyuka, apuka sem. Most nagyapa üldögélt a kicsi mellett. Párnás, meleg kis kezét eres férfikezébe fogta. Mesélt. Az unoka tágranyílt szemmel figyelt.  – És akkor Micimackó Nyuszi összes mézét behabzsolta, mert Micimackó, mint minden medve, nagyon-nagyon szerette a mézet.  – Ahogy engem anyu, meg apu, meg  Jézus? – Hát majdnem…- bizonytalankodott a nagyapa.  – Tegnap én is szerettem a mézet de ma már nem szeretem. Most csak mesét akarok enni. – Bizony, bizony az a legfinomabb  – bólogatott papa-  szóval, annyit evett,  hogy megnőtt a pocakja és nem fért ki Nyuszi odújának ajtaján. Micimackó beszorult.  -Szegény! – kommentelt…

Céltalanul, depisvacogva baktatott a városban. Aprószemű eső szitált.Mint minitüskéket csapkodta a szúrós cseppeket arcába, kezeibe az empátiahiányos, cinikus szél.“Ez így jó.” – gondolta.Egyre nőtt, puffogott benne az a jólápolt, aromás, szenvedéses fájdalom-koktél.Ahogy az emelkedő láva a kráter, vagy a felfutott tej a lábas szélén, úgy is buggyant ki belőle.“Hát csak fájjon! Nagyon megbántották egymást. Mindennek vége!”Gondolatai hímzésmintává rajzolódtak, képek, dallamok, rímek kezdték kitölteni, színezni.De nem jött a mű. Körülnézett, aztán homlokát beleverte egy szürke ház falába.Homlokán púpocska eredt növekedésnek. Még jobban fájt minden. Ekkor azonban varázsütésre minden megváltozott odakint. Kitisztult az ég. odafenn kacagós felhőlurkók rendeződtek körtáncba. Napmama meg sugaraival csiklandozta őket.Bosszankodva nézte az eget.“Hát ez meg mit vidámkodik, mit…