Se ölni, se futni.

(Európa, 2025.)

Csizmár Dániel a bőr övtáskájára tapintott. Ott volt. Lassan 3 éve. LOM-13-as.
Kicsi, szinte nőies revolver. Nyugalmat adott.
Ha minden kötél szakad. Ha nem bírja tovább.
Szlávkó barátjától kapta azon a napon, amelyen a behívója megérkezett.
“Vészkijáratnak” hívta magában.

Elkísérte őt mindenhová, a legpokolibb helyekre is.
Karban tartotta. Egyszer elő is vette hogy használja.
Csapatát akkor az oroszok bekerítették, csak pár száz méterre lehettek.
Fogságba nem eshet. Az rosszabb a halálnál.
Másik kezében felesége és a három kicsi képét tartotta.
Bocsánatot kért, elbúcsúzott.
Ekkor drónok jelentek meg és lőni kezdték az orosz járműveket.
Az eset után távolabb vezényelték a fronttól, és kéthetes pihenőt kapott.

Nem volt egyszerű, de hazajutott a családjához.
– Lesoványodtál., – bújt hozzá felesége.
A három kis szőke fej körbeugrálta.
– Most már maradsz, papa?
– Egy ideig. Ha kellek, visszamegyek. Megtámadtak minket. Ti, gyerekek, nem lesztek az új orosz cár muzsikjai.
Este, a sokadik összebújás után arra lett figyelmes hogy felesége kuncog. Azt gondolta, hogy meglepő férfierejének örül, de kiderült hogy a lábfején nevet.
Három gyereket is szült neki, de a férfi lábát eddig még meg se nézte az asszony figyelmesebben.
Most, miközben leltározta visszakapott férje porcikáit, vette észre, hogy milyen kacskák, mulatságosak a férfi lábujjai, az alsó percekre odabiggyesztődött szőrpamacsokkal.
Aztán elaludtak.

Pár óra múlva sziréna verte fel őket. Orosz támadás. Kisvárosukra hullottak a rakéták. Felesége a két kicsit, ő a legnagyobbat, meg a futóscsomagot kapta fel, s rohantak a közeli óvóhelyre. Elkéstek. A ház melynek emeletén laktak találatot kapott.
Ő zuhant, karjában a gyermekkel. Mikor magához tért, felkapta a pár méterre fekvő gyereket. Nem érezte a sebeket a fájdalmat.
A gyerek élt, futott vele az óvóhelyre. Felesége az egyik kisebbikkel már ott volt.
A másikat nem találták.

Szaladt vissza a romos házhoz.
Próbálta szisztematikusan keresni. Eleinte négyzetméterenként haladva a törmelék között. Ahogy múltak az órák, úgy nőtt a kétségbeesése és egyre hisztérikusabban, fáradtabban emelte-lökte a beton-, sitt- és bútordarabokat. Két holttestet is talált. Illetve, ami megmaradt belőlük.
Jöttek mások is, segítettek, kerestek. Felesége is utána jött, de visszaküldte az óvóhelyre.
Vigyázzon a két másikra.
Néha elájulva fáradtságtól aludt perceket, talán félórákat.
Másfél nap telt el a romok között. Egy keresőkutya találta meg a kicsit.
Lélegzett. Infúzió, itatás.
Órák múlva eszméletén volt a gyerek.

Pár nap múltán újra együtt feküdtek öten, egy ágyban, Szlávkó édesanyjának egyik szobájában.
Az asszony és a gyerekek szuszogtak. Ő halálosan kimerült volt, de képtelen lecsillapodni, pihenni, elaludni. Már nem akart semmit.
Se ölni, se futni, se építeni, se rombolni, se érezni, se gondolni, se enni, se tenni.
Idegen ebben az egészben. Üres, ahogyan a romok közt talált holtak szeme volt üres.
Felesége álmában odanyomta az arcát a vállgödrébe.
Mennyire szerette ezt! A gyengédség hullámai mindig elborították testét-lelkét.
Most semmi. Finoman leemelte magáról a nő karját.
A széken hevert szakadt, mocskos nadrágja, alatta övtáskája a biztosítékkal.
Felmarkolta és gatyában kilopakodott a szobából, ki a lakásból.
Ahogyan a csövet a homlokához szorította, eszébe jutott egy régi emlék, amikor apja azt mondta neki: “Gyenge vagy, fiam.”
Ezen a héten abban a körzetben ő volt a nyolcadik szabadságolt, öngyilkos katona.

Az asszony felriadt. Gyakorlottan kicsusszant a gyerekek közül. Tompa és sötét sejtelem emelkedett gyomrától a torka felé. A szék felé tapogatott.
Ujjai érezték férje nyűtt nadrágját. Az övtáskát kereste. Nem volt ott.
Leguggolt, két tenyerét úgy a tarkójához szorította, hogy fájt.
Aztán az ágy szélére ült. Nézett maga elé. Nézte a sötét semmit.
Már világosodni kezdett, de csak nézte a semmit.

Nem keresett többé benne valamit.