Akire köpött az Isten.

Hová tartasz ilyen sáros képpel? Kérdezték többen.
Voltak akik segíteni akartak, mások nevettek.
Ő csak ment. Kicsit zavarban, szégyenkezve, de ment.
Az a hang vitte előre.
A szó. „Menj mosakodj meg a Siloámban!”
Talán születése óta erre a mondatra várt.
Hát most ment.
Botorkálva, mint mindig, de nem esett el. Egy kicsit látott a tenyere, látott a tapogató talpa.
Közeledett a célhoz.

Kisgyerek korától nőtt bele a sötétségbe. Hallotta szüleit, hallotta a zsinagógai barátokat;
„Miért? Miért született ez a gyerek vakon?”
Számára az ÁLLAPOT volt. Nem ismert mást. Nem volt mihez képest gyötrődnie.
Persze fájt hallani a többi gyerek vidám játékának hangjait, keserűséget érzett szülei szégyenlős zavarán, ha róla beszéltek.
A sötétségről sem tudta, hogy az sötétség. Számára a természetes közeg volt.
Nem volt mihez képest. Soha nem látott.
A színek, melyekről hallott, a hangok, a tapintás, az ízek, a szagok érzetével, képzetével fonódtak össze.

Belenőtt a sötétsége, vaksága mindennapos rutinjába. Mint a bátyja kinőtt ruháiba.
Egy ő a koldusok, egy az Isten büntetését hordozók közül.
Amikor ébredése után a zajok elkezdődtek, és a simogató meleg arcbőrét is érintette, elindult szokásos helyére. Leült és várta az alamizsnákat. Napi rutin.
Így volt ma is.
Azt gondolta, élete végéig így lesz.

Ám, ma megjelent az a rabbi.
Hallott róla. Hallotta hogy a “kozmosz fényének” nevezi magát.
Ma, ez a KOZMOSZ FÉNYE, odaállt elé. Hallotta, hogy a kozmosz fénye köp egy nagyot, aztán valami sárfélét ken az arcán arra, amivel mások látnak.
Majd elküldi őt a medencéhez megmosakodni.

Éppen oda is ért. Óvatosan, tapogatózva lejjebb ment a lépcsőkön, letérdelt, markába vizet vett és elkezdte mosni a sarat az arcáról.
Csiklandós bizsergés járta át szemüregeit.
Égető fájdalmat is érzett pillanatokig. Tudta, valami formálódik, keletkezik benne, mint az agyagedény a fazekas korongján.

Felállt, indult visszafelé.
Soha nem volt extatikus, szenvedélyes alkat. Homályba, gépies rutinba szorította lelkét a sorsa.
Most azonban valami történt. A hangok formákká, az érdes fal szokásos tapintása szürkésfehér kövekké kezdtek átváltozni.
Arca, alakja lett az embereknek. A simogató meleg forrása az égen olyan ragyogóvá vált, hogy rá se merte emelni gyorsan gyógyuló szemeit.
Ruhák, fák, madár, fű, virágok, felhő, ég…
Szakáll, hmm, hát ilyen egy szakáll… Önkéntelenül megfogta a csodálkozva megálló férfi szakállát.
Bár az értetlenkedve és rosszallóan nézett rá, ő nem engedte el.
Az első szakáll, amit látott. Megölelte a férfit és felkiáltott;
„Látok! Istenem, látok!”
Aztán mint a kalitkából szabadult madár, ujjongani, ugrándozni kezdett;
“Látok! Látok!”
Azt gondolta, mindenki vele fog örülni.

Nem teljesen így történt.
Gyakorlatilag teljesen másképp történt.
Volt, aki azt mondta;
“Te nem is te vagy. Nem vagy önmagad.”
Ő ragaszkodott a tényekhez:
„Jött ez a Jézus, sarat kent rám, elküldött mosakodni és most látok.”

Aztán elvitték a szellemszakértői testülethez. A vezetők várakoztatták.
Kiélesedett hallásával elsuttogott mondatokat is kivett:
„Hát ez messiási csoda…” De ez a Jézus nem lehet… Ráadásul szombaton?”

Ő csak ragaszkodott ahhoz, ami történt:
„Vak voltam, most látok. A két állapot között meg ott van ez a Jézus nevű ember.”
A szüleire is kiterjesztett vizsgálat során apja és anyja még azt sem merték kimondani, amit tudtak, hogy Jézus gyógyította meg.
Megtört, megfélemlített lelkük roskadozott a hatalmas tekintélyű emberek szigorú tekintetének terhe alatt.
A meggyógyult emberünk azonban kezdett felháborodni.
Amikor a farizeusi testület kijelentette az ítéletet;
„Jézus Krisztus romlott bűnös ember!” – Nos, akkor felment a pumpa.
Beszólt a nagy tekintélyűeknek.
Ki is dobták zsinagógából, a gyülekezetből, mint valami házba betévedt, kóbor kutyát.

Közben végig látott.
Látta az önigazult, arrogáns arcokat, a szemekben a hatalmukat féltő gyűlöletet.
Most, távozóban, újra látja a kék eget, a fákat, a teremtett szép világot.
Miért, hogy harag, frusztráltság, sértettség, csalódottság is felbugyog lelkében?

Ekkor ismét azt a hangot hallotta, amely elküldte őt mosakodni.
Ott állt előtte Jézus.
Hirtelen tudta, hogy ő fontos a Mindenhatónak.
Ahogy Jézus arcát nézte, mintha csak a szívében is felragyogott volna a nap.
Hiszen sosem volt elfelejtve. Őt szereti az Isten.
Itt áll előtte a Megváltója.
Ekkor anélkül hogy tudta volna mit tesz, leborult Jézus lábai előtt.
Belehunyta gyógyult szemeit az ismerős sötétbe, de most, itt Jézus lábánál, vakító fény ragyogott fel a szívében.
„Hiszek uram!” – mondta
Tudta: Most vált teljessé a gyógyulása. Most hátrált meg végleg a sötétség.
Véget ért a született vakság korszaka.
Most a szívével is lát. Látja a KOZMOSZ FÉNYÉT.
Örökre hozzá tartozik, biztonságban van.
“Hazaértem a fénybe.” – gondolta.