Rapszódia húsvétkor.
Nem egymást. A Talánt szerettük.
Éltünk és ettünk.
Együtt. A Talánt szerettük.
És együtt.
Azt, hogy “Hátha”:
Hátha,
a habzó semmi csöndjét felfalja egyszer
a rózsaszín retikülök simára fésült, aranyszőrü kiskutyája.
Hátha.
A körénk sodortak ideglázas, riadt
Mantrázása lenyeli majd az ürességet.
Talán… és hátha:
A ravatalok sötét suttogását eltépi
a repülőgépturbinák döreje,
vagy a pálmafás VIP-szigetek fűszoknyákban ringó mesekékje.
Hátha
Hátha hangosabb lesz a bankszámláink kottáinak zenéje,
mint a belül bújkáló hiány szűkölése.
Hátha.
A földre Istent is letéptük.
Maradj csak itt!
Mi melózunk neked,
Te meg jól fizetsz.
Reméltük: “Hátha.”
Nem egymást, a “Talán”-t szerettük.
Izzadtságban kapálva
és hűs limóban piálva.
Elhízva és éhesen
és józanul és részegen.
A sárga csekkért, vagy tenger-kincsért
aggódva.
Hatalmat, pénzt, hírnevet,
vagy pici lakást, feleséget
álmodva.
Vagy csak egyetlen békés órát,
hol fájdalom nem hajol rád.
Egyszer. Talán.
Külön-külön és mind együtt. Így szerettünk.
Nem egymást. Az illúziót.
Megszerezni sokféle jót,
amit együtt jónak mondtunk,
és egymás lelkéből kilopkodtunk.
Együtt tettük.
Adtuk azt, mit földből vettünk.
Együtt és külön.
Külön és együtt.
Ágas-bogas ez a vers.
Húsvéti orgonacsokor.
Arcod gyengéd oválisa már nem.
Csak két kis haragos szemed.
Lettél a torkomban kés hegye,
aztán már nem lettél semmi se.
Együtt voltunk magányosak.
Ágas-bogas ez a vers.
Húsvéti orgonacsokor.
Elmenni csak annak nehéz,
Akit a porral már most jól összekevertek.
Rettegés ostorcsattogására
vele piramist építtettek.
Elmenni csak annak nehéz,
Aki annyit gyűjtött, hogy nincs már semmije.
Aki sorsán úgy végigrohant,
Hogy soha nem ért a végire.
Elmenni csak annak nehéz
Aki dühvel küzdött, hogy életét újra félthesse,
harcolt ketrecéért, hol egy nagy gazda etesse.
Aki hajlott hátak lépcsőin
mászott fel toronyszobájába.
Aki ott trónol most, és hatalma nagy,
van számtalan vazallusa, meg szolgája,
de nincs már egyetlenegy barátja.
hálótársa néma és süket magánya,
és a szeme földdel tele,
hazug kincset lát csak vele.
Vak a magányra,
már nem is látja.
Hízelgőível aranyszalonnát eszeget.
Az őszinteséget késével köszöni meg.
Nincs barátja.
Hiába is szúrná a tevékeny semmi.
Nem fáj neki, ami üres,
a porral telt szív pedig üres.
Ágas-bogas ez a vers.
Húsvéti orgonacsokor.
Földdel keverve nehéz elmenni a földről.
Az ember falja, tömi, marja, nyeli.
Még sarat! Még, még többet!
Így enne még, kit földdel ölnek.
Nem is érzi. Nem is tudja.
„Csak egy marokkal még!”
És túrja. Egyre túrja.
Mi nem egymást. A “Talán”-t szerettük.
Halott reményt.
Egymást földdel, porral etettük.
Külön is, és mi, együtt.
Emberevők.
A porban önmagunkat és egymást ettük,
és mint csodagyógyszert, úgy etettük.
Ágas-bogas ez a vers.
Húsvéti orgonacsokor.
Ha néha a másikért jót és szépet tettünk,
Nem mi, az ég szeretett bennünk:
A hajnali fűszálon guruló fényes harmatcseppek,
párává lesznek, vagy kis lavinákká: földre esnek,
és ihat a madár és a körte-, és diófa.
Lehúzza lelkünket a föld gravitációja.
Ágas-bogas ez a vers.
Húsvéti orgonacsokor.
Az ibolya kék szírmának
kedves éle
hullámosan csorog át az ég kékjébe,
és a pitypang, a rétek tükörtojása
kipattan és belekacag a Napba, és
titkos nyelvükön az éghez
beszélnek az öreg kövek,
és égbe liftez a tegnap és a holnap,
a sejtek, a kozmosz, a tér, és a tömeg.
Az ég, csak az ég, ami nem “Talán”.
Az ég, csak az ég, aki túlszeretett önmagán.
A békés fehér felhők
emberszívekből bodorodva,
a kék végtelenben legelnek
szabadon és el nem kódorogva.
Mennyire menne már az ember!
Mennyire menne!
A valódiba fellebegne,
a fénylően csillagosba,
el a sártól, el a földből,
a kékbe, a fellegekbe,
az otthonba, a szeretetbe.