Szemben a szörnyeteggel.

Szembe fúj a szél. Szomorkás hideg eső szemerkél.
Mész a kihalt utcán és akkor meglátod.
Még több száz méterre van tőled, de így is hatalmas.
Feje a harmadik emelet táján, brobdingnagi pocakja súrolja a házakat az utca mindkét oldalán, gigantikus lába döngve töri az úttest aszfaltját.
Feléd közeledik. Süt belőle a rosszindulat.
Direkt ellened jön. El fog téged taposni.
A gyomrod felől átdöfi lelkedet a félelem karója.
Már azt is látod, ahogy tovább halad majd, téged egy pacaként otthagyva az aszfalton.
Összeroskadsz. Leülsz a járda szélére magad elé meredve és várod a végzetet.

Ekkor azt érzed, mintha nem is lennél egyedül.
Valaki ül melletted az esőben. Most, mintha átölelné a válladat.
Enyhül benned a rettegés, csitul a pánik.
A közeledő rém felé nézel.
Dirr-durr döngörögnek hegymorzsoló léptei.
Már hallod indulatos lihegését-szuszogását is.
“Ki fog nyírni, nem vitás!” Ez jut eszedbe.
Hirtelen, akárcsak megfognák a kezed és lábra segítenének.
Aztán a láthatatlan társ szelíd erőszakkal húzni kezd a szörnyeteg felé.
Nahát! Hiszen nem is ér fel a harmadik emeletig!
Az egész bestia valahogy nevetséges is amellett hogy rettenetes.
Már nem rettegsz annyira.

Láthatatlan segítőd most maga felé fordít. Két tenyerébe fogja arcodat és homlokát a homlokodhoz nyomja.
Halkan szól; “Ne félj! Itt vagyok. Veled.”
Mint lángok közé hullott esőcsepp, úgy tűnik el a rettegésed.
A fenevad felé fordulsz és határozott léptekkel elindulsz. Tudod hogy győztes vagy.
“Nicsak! Ez nem is akkora, ez nem is olyan félelmetes!” Most csodálkozol.
Aztán rohansz felé. Minden lépéseddel egyre töpörödik egyre szánalmasabbá válik az a szörnyeteg.
Mikor találkoztok már csak akkora mint egy bogár. Rálépsz.
Ne ijesztegessen többé senkit.
Aztán megszólítod láthatatlan barátodat.
“Köszönöm! Veled minden lehetséges!”

Megtörlöd szemeidet.
A nap is kisütött. Még csak meg se fáztál.