Cicamica

Csillácska születése valósággal bearanyozta Zoli és Klára amúgy is irigyelt, idilli házasságát. Zoltán prosperáló munkahelyén ugyan napirenden voltak a mindenféle ürüggyel összetrombitált esti, hétvégi bulik, mintegy a „csapatépítés” részeként. A boldog apa azonban sorra mondta le őket. Fontosabb dolga volt. Felességével és kislányával kellett együtt lennie. Beszélgettek hosszan, egymás kezét fogva, vagy csak ültek a kiságy előtt és nézték az alvó Csillácskát… A tévét napokig be sem kapcsolták. A baba is szokatlan nyugodt és derűs volt; néha-néha sírt csak fel, akkor is csak rövid ideig tartott. Mintha csak valaki üvegburát borított volna hármójukra, megvédte őket mindentől, ami feldúlhatná a huszonegyedik században már-már bizarr idilljüket.

Évek teltek el. Zoltán nagyobb fizetéssel magasabb beosztásba került. Csillácskából copfos, vidám, végtelenül bájos kislányka lett, amolyan „papa szemefénye”. Klári ismét szült. A kis vasgyúró fiúcskával immár négyen éltek a meghitt, privát búra alatt… Csillácska valóban nagyon sokat jelentett apjának. Nemcsak játékszer, csecsebecse volt számára a kislány, hanem élete egyik legnagyobb ajándéka, amelyre boldogan fordított időt, energiát. Órákon át mesélt neki, tanította, de csak néznie az eleven lánykát, jólesett. Felüdült, feltöltődött a gyermek látványától. Csillácska úgy vette apja szeretetét, mint növény a napfényt és vizet. Élvezte, táplálkozott belőle anélkül, hogy az okát firtatta volna. Negyedik születésnapjára egy különleges fajtájú, hosszú fehér szőrű kiscicát kapott. A kis állat nyakán piros selyemszalagot hordott. Bájos és szeretetreméltó volt akár csak kis gazdája. Csak úgy hívták: „Cicamica”. Bár még csak kölyök volt, mégis hosszan, kéjesen tűrte a kislány gondoskodását: fésülgetést, simogatást. Csillácska kiságya mellett aludt, aranyozott szélű fadobozkában, elkísérte gazdiját a játszótérre, és még abból sem csinált nagy ügyet, ha kutyaként piros pórázt akasztottak nyakörvébe. Peckesen futott Csillácska mellett, aztán egyszer csak odaugrott a kislányhoz, aki kezében vitte tovább…

Ám, ahogyan az lenni szokott, a napsugaras éveknek egyszer csak vége szakadt, az idill fölé boruló kupolán repedések keletkeztek.

Zoltánra talán az elhanyagolt „csapatépítés” vagy a boldogsága iránt érzett banális, megszokott és prózai irigység miatt a cégnél rájárt a rúd. Elmaradt az év végi jutalom… azután a várt előléptetés… főnökei egyre elégedetlenebbek lettek a munkájával… kollégái mindinkább kirekesztették; már ha akart volna menni, se mehetett a bulikra, hisz meg se hívták. Egy napon megkapta a felmondását.

Ijedelem. Hónapokig munka nélkül. Elutasítások, megaláztatások. Ingerültség, frusztráltság. A búra, mely óvón borult a különleges családra, elpattant. Elfogytak a kedves szavak és a helyükre durvák, hidegek, majd egyre közönségesebbek léptek… Számlák gyűltek a hűtő tetején… Kiabálások, melyeket a szüntelen villód­zó tévé zaja sem tudott már elnyomni. Síró gyerekek, gondozatlan, rosszkedvű feleség.

Zoltán mindezt látta. Fájt neki, de a harag, a bosszúvágy sorsa iránt, erősebb volt benne, mint a jó szándék. Mintha egy idegen sorsát élné. Sorsa, amely úgy passzolt személyiségére, mint az úszók elasztikus ruhája a kisportolt testekre, elvált tőle, gnóm alakba tekeredett, és őt is magába gyűrte. Annyira nyomott, annyi helyen törte, okozott fájdalmat, hogy úgy érezte néha, muszáj innia. Kereste ugyan hirtelen jött szenvedése okát, de mivel nem értette, nem lelte, ezért legalább tompítani akarta. Aznap este is kissé ittasan ért haza. Ilyenkor kicsit jobb kedvű volt. Lerogyott a fotelba és ölébe vette hatéves kislányát. Csillácska reggel óta a rajzfilmcsatornát leste. A képernyőn svábbogarak valamilyen szörnyeket kergettek…

Zoltán bambán nézte a fájdalmas ostobaságot, jobb keze szórakozottan a kislány haját simogatta miközben gépiesen, suttogta:

– Csillácska, csillogócska, ragyogócska…

A puha kis karok váratlanul nyaka köré fonódtak. Szúrós hangon szólt a gyermek:

– Papa, olyan legyél, mint régen, kérlek…

Zoltán lelkébe fájdalom hasított, szeme könnybe lábadt.

– Régen jobb volt, ugye, Csillácskám? – súgta a szőke fürtök közé.

– Régen te jó voltál. Már rossz vagy, papa – jött a gyermeteg felelet.

Apjában ágaskodni kezdett a harag. Az alkohol belefolyt a feltépett sebbe. A férfi hisztérikusan felordított:

– Rossz…, apád rossz? – üvöltötte – te kis szemét!
Azzal a kisgyermeket eldobta magától. Csillácska nyekkenve esett két méterrel arrébb a padlóra. Nem sírt. Levegő után kapkodott. Klári az ajtóban állt, karján a fiúcskával. Ő sem szólt, csak nézett. Zoltán a rátörő szégyen és esztelen harag hatása alatt, félrelökve feleségét, kirohant a szobából. Csattant a bejárati ajtó. Csillácska a szobájába futott, anyja utána sietett. Vigasztalni próbálta, de a lányka némán ült, ölében cicájával, kis szája szögletében kesernyés, kemény vonással. Végül Klári kiment. A kisfiú sírni kezdett. Őt ringatta, próbálta csitítani. Fél óra is eltelhetett, amire elaludt. Ekkor újra benyitott a kislányhoz. Csilla az ágyon kuporgott szótlanul.

A szoba közepén, a szőnyegen egy párna mellett feküdt Cicamica. Tagjai élettelen összevisszaságban, szemei üvegesen meredtek a semmibe, lilás nyelve kilógott kis pofájából. Döglött volt. Az anya döbbenten állt, nem értette a dolgot. Kérdéseire nem jött válasz. Egy újságpapírral megfogta az állat testét és egy nylon szatyorba süllyesztette.

– Leviszem a ház elé a kukába. Addig figyelj a kicsire! – szólt Csillácskához.

A lányka felállt és a kiságy felé indult. Klárinak a lépcsőházban eszébe jutott az a kegyetlen vonás a kicsi száj sarkában és a szép szemekben tükröződő hidegség. A párna, a döglött cica mellett… Felsikoltott. Rémülten rohant vissza a lakásba. Kettesével vette a lépcsőket.