Embertojás.

Jn.3. 7.-8.
Ne csodáld, hogy azt mondám neked: Szükség néktek újonnan születnetek.
A szél fú, ahová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod honnan jő és hová megy: így van mindenki, aki Lélektől született.

Nem írhatjuk elő a szélnek, hogy hol fújjon. Az újjászülő Szélnek sem. Ő pedig ritkán fúj a társadalom Rózsadombjain. Többnyire a rabszolga rétegek között mozog. Még a gyülekezetekben is a szabályoktól meggyötört, szolgasorban élő hívőket éri el a Szél vigasztalása, a kegyelem üzenete, ritkán a vezetőket.
Ha nem ott hirdetjük az evangéliumot, ahol a Szél dolgozik, lemondunk arról, hogy az emberek megmentésében Isten munkatársai legyünk.

Pásztor atya csak forgolódott ágyában. Pedig már éjfél lehetett. Nem, csak nem jött álom a szemére. Az eklézsia gondjai nyomasztották. Pásztor atyának nagy nyája volt. Jól szervezett. Intézményekkel, sok közösséggel, szolgálatokkal.
Régebben elég jól működött minden, de mostanra zavarok jöttek, pedig még az állam is támogatni kezdte az egyházat. Voltak belső elégedetlenkedők is, de a baj igazi forrása az volt, hogy a társadalom egy része kezdett bezárulni az egyház üzenete előtt.
Piros betűs ünnep volt, amikor egy-egy celeb, nagyvállalkozó, vagy magas állású értelmiségi csatlakozott a közösséghez. Régebben gyakran megtörtént, mostanában nagyon ritkán. Ellenben a társadalom számkivetettjei, a lecsúszottak tömegesen jöttek, illetve jöttek volna.
Túl nagy terhet jelentett ez Pásztor atya szerint. Lekötötték az energiákat, mert nagyon nagy erkölcsi, szellemi és anyagi mínuszból kellett őket feljebb hozni. Projektek kerültek pénzhiányba, a lelkészek, aktivisták fáradtak, frusztráltak, kimerültek voltak, sőt néhányan hátat is fordítottak a közösségnek. 
Pásztor atya inspirálására elkezdődött egy ima-mozgalom azért, hogy az Isten minőségi megtérőkkel szaporítsa a közösség tagságát. Nem kevesen böjtöltek is.
Ámde csak nem akart a Rózsadomb és a budai hegyoldalak népe bejönni Pásztor atya nyája közé. Hát, ezeken rágódott, töprengett, forgolódott, aztán csak-csak elcsendesedett.
Ahogy lélegzése, lassúbbá, egyenletesebbé vált, látni kezdte a megoldást.

Az Isten meghallgatta kérésüket. Bár a rá jellemző, meghökkentő módon jött a mennyei megoldás. Amikor az ország északi és keleti megyéiben, kis zsákfalvakban, aluljárókban, börtönökben megtértek emberek, amint megvallották hitüket Jézus Krisztusban, gyors és megdöbbentő elváltozás indult meg náluk.
Mély álomba zuhantak és testük köré vastag tojáshéj materializálódott. Embertojásokká váltak.
Az első döbbenet után a gyakorlatias észjárású közösség szervezni kezdett. A tojásokat a központi épületekbe szállították, és a bibliaiskolák termeiben halmozták föl. Négy-öt héttel később a tojáshéjak megrepedtek, és mindegyikből jól öltözött, irattáskás, elegáns, trendi ruhát viselő férfi, vagy nő lépett ki, egészségesen, tettre készen.
Némelyiküknek már csörgött is az iPhone a zsebében. Irattáskáik az almás laptopok mellett diplomákat, teológusi okleveleket rejtettek.
No és bankkártyákat bőséges folyószámláikhoz. Nem voltak szenvedélyeik, rossz szokásaik. „Gyülekezet büszkesége”, jó keresztény volt mindegyik. Állás, vállalkozás, jövedelem – mindezek készen várták őket. Mindegyik tudta hova kell mennie, sőt a többség felső kategóriás saját autóval indult el kikelése helyszínéről. Az ima-alkalmakon megjelentek, az istentiszteleteket rendszeresen látogatták, az adakozás csúcsokat döntött.
Igazi elitközösséggé kezdett válni Pásztor atya nyája.
Nos, megkapták a minőségi megtérőket. Nagyszerű időszak következett.
A rendezvények látogatottsága megnőtt, megbízható önkéntesekkel töltődtek fel a szolgálatok, a projektek úgyszintén. A bevételek is nőttek és mindig volt embertojás, bárhová is mentek a hívők Jézusról beszélni. Hajléktalanok, lecsúszottak, megvetettek, súlyos betegek, ha hittek, tojássá váltak, majd pár hét múlva naprakész, közép- vagy felső osztályúként, és tökéletes hívőként bújtak elő. Megszűnt az erőlködés. Nem célozták már a felső tízezret, sőt a középosztályt sem. Hiszen bárki is vált hívővé, tojás-korában az Úr elvégezte benne mindazt, amit az egyházi szolgálatok egy emberöltő alatt sem tudtak volna.
Úgy tűnt, minden egyre jobb szebb dicsőségesebb lesz.

Aztán zavaró dolgok kopogtattak a perfekt gyülekezet ajtaján.
A „tojástesók”, ahogyan őket a régi típusú hívők nevezték, elkezdték elfoglalni az Istentiszteleteken az első sorokat. Végül ők ültek már az első 15 sorban, ami nagyon jól mutatott a képeken a televíziós közvetítések alkalmával, de nem esett jól a régi típusú, botladozó, küszködő, hitetlenkedő hívőknek.
Ráadásul őket a tojás-emberek maguk között, majd egyre nyíltabban „béna kacsáknak”, lúzereknek kezdték hívni. Mi tagadás, hozzájuk képest azok is voltak. Képzettség, lelki erő, állhatatosság terén mindenképpen.
Aztán az egyházi szolgálatban is hatékonyabbak voltak az új, minőségi hívők, mint a régi plébánosok, diakónusok, pásztorok és lelkészek.
A tojás-lelkészek nem sokat beszélgettek, nem lelkiztek a problémás vigasztalásra szoruló atyafiakkal, hanem csípőből megmondták a tutit.
Hol van a Bibliában megoldást jelentő ige, aztán, hogy mit, hogyan, meddig, hányszor, mekkora erővel, hol és hol ne, kivel és kivel semmiképp ne csináljanak, pontokba szedve, napirend szerint, hogy a probléma megoldódjon.
Egyre inkább mindenben tudták, és meg is mondták a tutit. Szerelem, politika, pénz, sportok, technika. Szakértői voltak mindennek. Egymásnak büszkén mondogatták, hogy már könyörögniük, kérniük sem kell, hiszen veszik tutira az Úr vezetését. Úgyhogy abba is hagyták a személyes imádkozást. Igaz, minek is?!  

Nem voltak beszélgetések sem már, kirándulások, barátságok, együtt étkezés, vendéglátás, foci, nevetgélés, és szórakozás, – megszűntek.
Mert ezek nem termeltek konkrét hasznot a gyülekezet projektjeiben, az Úr munkájában.
Aztán bizonyos feladatokat el se vállaltak a tojás-testvérek. Kórházakba menni, ételt vinni szegényeknek, mentálisan beteg emberekkel foglalkozni, börtönökben hirdetni az igét. „Ne már!” Meg „világvégi” településeken élő, szegény problémás hívők gyülekezeteit gondozni.
„Nem rentábilis. Így vélekedtek. És hát az új tojás már konkurenciát, fenyegetést is jelentett.
Megesett, hogy egy magasan-képzett kifogástalan tojás-vezetőt elküldött Pásztor atya egy vidéki település elöljáró nélkül maradt eklézsiájába. A csillogó kocsijából, csillogó öltönyében kilépő új vezető csak bekukkantott a terembe, ahol a közösség várta új pásztorát. A sok barna bőrű arcot, a szegényes ruhákat, és a kopottas falakat látva csak odavetette, hogy valamit az autóban hagyott. Futva rohant ki, feltépte a kocsi ajtaját és kövér gázt adva meg sem állt a fővárosig.
Viszont a régi típusú vezetők sok hibáját tárták fel. Még Pásztor atya szűkebb vezetői körében is megláttak bajokat. A hibákat illetően is teljesen igazuk volt.
A Tojás-hívők mind lelkészek, vezetők akartak lenni, de kizárólag olyanok elöljáróiként, mint ők maguk.
A régebbi vezetők meg nehezen viselték, hogy pozícióikat elvesztik, és egyre hátrébb szorulnak, de a prosperitás, financiális növekedés, az intézmények és a szervezet virágzása, állások keletkezése elbizonytalanította őket. Sőt, némelyeket meg is győzött, hogy jó ez így. Pásztor atya joviális derűvel, bár időnként aggódva szemlélte a fejleményeket.
A létszámbeli mutatók, az intézmények rentabilitása, a projektek szárnyalása azonban meggyőzte őt is, hogy igen jó minden.
Az Úr hatalmas csodát tett. Lám, megoldódott egy évszázados probléma! Organikusan előállt egy klérus!
Aztán egyre keményebb dolgok is történtek. A régebbiek közül némely hívő besokallt a változások miatt. Sokan otthagyták a közösséget közülük, mások neheztelve, mellőzötten, sértetten éltek közöttük, és voltak jelenetek is. Még ordítozás is előfordult.
A közösség kezdett kettészakadni „lúzerekre” illetve „droidokra” ahogy a régiek nevezték tojásból lett testvéreiket. A biztonsági szolgálat „droidjai” többször nem engedtek be, vagy kivezettek különféle rendezvényekről régi típusú hívőket.
Egyszer megmagyarázhatatlan dolog történt.
Pásztor atya, kinek tekintélye, elsőbbsége abszolút megkérdőjelezhetetlen volt, több hetes nyaralásra utazott. Visszatérése után izgalommal indult az Istentiszteletre.
Tudta, nagy-nagy sikere lesz. Veretes, mély, profetikus prédikációt állított össze. Pihenése alatt az Első Lelkész csupa jó hírrel örvendeztette meg, az esti telefonos helyzetjelentések alkalmával. Nagyon jó dolgokra készült a Vezető.
Ahogy luxus dzsipjén befordultak a VIP-parkoló felé a sofőr tiszteletteljesen
odaszólt neki: „Lelkész úr, valami baj van!”
Pásztor atya feltekintett mobiljából. Azt látta, hogy a bejárat előtt nagy-nagy embertömeg várakozik láthatóan idegesen. Először megörült, hogy lám, visszatértének hírére olyan tömeg verődött össze, hogy be sem férnek. Kiszállt a kocsiból és indult külön számára tervezett és épített irodája és pihenő szobái főbejárata felé, amikor egy kifogástalan megjelenésű mosolygós tojás-hívő elé állt.
„Pásztor testvér, – kezdte – az Úr munkájának az érdeke azt kívánja, hogy a pozíciódat nálad alkalmasabb személy töltse be. Valamint teljesen nyilvánvaló az is, hogy a régi típusú hívők alkalmatlanok a Krisztus szolgálatára. Gyengék, bűnökkel terheltek, hitetlenkedők, ezért őket kizárjuk a gyülekezetből is.”
Pásztor atya szólni sem tudott elsőre, majd hatalmas indulat kezdte megtölteni a lelkét. Maga is elcsodálkozott, milyen erővel ordított rá az
előtte állóra:
„Mit képzeltek ti!”
De a másik meg se rezzent. Hirtelen még négyen mellette termettek, teljesen elállva az egykori vezető útját saját helységei felé.
Pásztor testvér jobbnak is látta visszavonulni. Belerogyott a kocsi ülésbe, és utasította a sofőrt, hogy hajtson a parkoló legtávolabbi sarkába. Megálltak. Itt először kétségbeesetten és feldúltan telefonálni kezdett. Nem rettent meg a peres ügyektől.
Első gondolata az volt, hogy perre viszi az ügyet. „Majd a börtönben gondolkodhatnak a gátlástalan pozíció-tolvajok”- gondolta. Ám rögtön eszébe jutottak az elmúlt évek rágalmazási és becsületsértési perei, melyeket a tojás-jogászai ellenállhatatlan érveléssel,és gátlástalan bizonyítási technikáikkal fölényesen nyertek meg számára. Ezek ellen nem sok esélye van.
Rengeteg eredménytelen hívás és beszélgetés után válla előre bicsaklott, mellkasa beesett, szemeiből könnyek törtek elő. Keservesen sírni, zokogni kezdett, és úgy, mint annak idején, immár 40-50 éve, kétségbeesetten, mint a vízbefúló kezdte kiáltani, megszólítani Megváltóját, Istenét. Kiöntötte neki a szívét újra, őszintén. Panaszkodott, esedezett.
A sofőr közben felderítő útra indult. Talán csak fél óra telhetett el, amikor Pásztor atya megkönnyebbült. Fejét felemelte, elmosolyodott. Milliós óráját lecsatolta, drága zakóját levette, és ingujjban a bejárat előtt várakozó régi keresztényekhez indult.
Azok meglepetten fordultak felé. Körbevették. Több százan lehettek. Pásztor atya ennyit mondott:
„Testvérek azt hiszem elszúrtuk. Céljainkat nem a Menny adta már. Imádkozzunk az Istenhez együtt.”
Imádkozni kezdett. A tömeg halk mormogással kísérte vezetője imáját.
A legtávolabbi sarokban csak szó-foszlányokat lehetett hallani. Ilyeneket:
„Jók lesznek nekünk is a nemtelenek, a senkik…ha neked… a világ bolondjai…a… nincstelenek. Elég hogy te vagy tökéletes Uram, mi nem… nem kell, hogy nagyok, hogy elsők, hogy híresek legyünk…csak Te legyél itt…az elég…” és hasonlók.
Amint véget ért az ima, a gyülekezeti ház ajtajai kinyíltak és legnagyobb meglepetésükre bent droidok helyett egyszerű emberek voltak, némelyik piszkos ruhában, némelyiken látszott, hogy kicsit ittas, a beszédükből kitűnt, ezek bizony nem diplomás emberek, nem értelmiségiek.
A régiek bementek és beszélgetni kezdtek velük. Pásztor atya leült a teremben egy székre és csak annyit dünnyögött maga elé:
„Köszönöm Uram, köszönöm!”

Verejtékben úszva ekkor hirtelen felébredt Pásztor atya. Saját szavait hallotta melyek még ott úsztak a levegőben ágya körül:
„Köszönöm Uram, köszönöm!”
A reggelinél elgondolkodva így szólt bizalmasához:
„Van olyan, amit nem lehet az embereknek a pulpitusról megtanítani. Olyan, amit tréningeken sem lehet beléjük kondicionálni. Olyan, amit csak akkor ért meg, és sajátít el az ember, ha orra esik és mikor az orrára esett, akkor nem tagadja le, hanem tudja és be is vallja, hogy az orrára esett.”
Ekkor már azt is tudta, miről fog beszélni este a hívőknek. 

Kántor Mihály           2020. 01.31.