A Semmi
Két hét után engedtek haza a pszichiátriáról. Persze a pia miatt kerültem be. Amint a széles, lankás budai úton ballagtam lefelé, szembejött velem a Semmi. Magas homlokú, vékony, jó kiállású, bölcsész típusú alak volt a Semmi. John Lennon szemüveget, farmernadrágot és laza, fehér zakót viselt.
Mindig is ilyen külsőt szerettem volna, de hát ő volt ilyen, és nem én.
– Helló, Semmi! – köszöntem és igyekeztem könnyed maradni.
– Guten morgen! – villantotta ki szabályos, csillogó fogsorát, homlokán múló ború futott át, és én már tudtam, hogy eredetiben olvas Heideggert és Nietzschét. Ettől feszült lettem.
– Örülök, hogy találkoztunk! – kezdeményeztem elfogódottan. Olyan régóta szeretnék egy s mást kérdezni öntől, tőled.
– Tegezz csak! – nyújtotta finoman erezett kezét, s ahogyan megszorítottam, éreztem, mennyi jelentős mű, csillogó mondat ömlött már papírra a tollból, melyet ez a kéz tartott. Ettől még feszültebb lettem.
– Most ugyan nagy horderejű küldetést teljesítek: Sehonnanból viszek egy nagy nullát Sehová, de azért csak gyere, csatlakozz hozzám. Útközben, majd beszélgetünk!
Mit mondjak? Boldog voltam! Most megtudok minden lényegeset. Miért születtünk? Mi az életünk értelme? Hová megyünk, ha nem leszünk?
Semmi közben egy heavy metal nóta ütemét kezdte zakatolni: „Dzsong… Dzsong… dududu… tatata…” – bal kezét feltartva megmarkolta a levegőt, jobbjával az ágyéka előtt a pengetést imitálta.
Örültem, hogy még zenei ízlésünk is hasonló… Kezdeményezésre bátorodtam:
– Mester! Semmi! Mond, mi az élet értelme, mi az én életem értelme?
Semmi hirtelen megállt, szembefordult velem, kezét a vállamra tette és mélyen szemembe nézett:
– Fiam! A Lét csakis az ittlét pozíciójából reflektálható. Ha valami megcsikordul a hideg éjszakában, tudod-e, mi volt az?
A Szaturnusz gyűrűje vagy a zsalu sarokvasa? Mi az életed értelme? Hát, sok apró jelentéktelenség együtt. Egyszóval én vagyok az. A Semmi. Kezét a hasára tette:
– De megéheztem. Együnk egy kis velős pacalt. Te fizetsz!
Azzal elindult a közeli kis kerthelyiség bejárata felé. Intett, hogy kövessem. Szájtátva álltam. „Ez hát a válasz. Magasztos vagy alpári? Jó vagy rossz? Kozmikus vagy mikroszkopikus? Egyre megy. Illetve Semmire megy.
Milyen bölcs a Semmi! De, hogy jön ide a velős pacal? Sartre, Camus, Heidegger, Kierkegaard és a velős pacal?” – bölcsész belsőm beleborzadt e barbár mellérendelésbe.
A velős pacal nagyon finom volt. A Semmi két adagot is megevett, utána még az én maradékomat is elkérte. Szívesen adtam oda. Akkor engem az ital érdekelt már. Na és persze a Semmi. A harmadik kör után a Semmi színpadiasan beletúrt hátrafésült, hosszú fürtjeibe és tragikus tekintettel meredt bele az orrából előtörő füstgomolyagba. Monologizálni kezdett:
– Hah! Milyen nehéz! Mily cudarul nehéz!
Kérdőn, részvéttel néztem rá. A legvégső kérdések rengetegében utat kereső intellektusok fennkölt szenvedése tükröződött könnyes és konvenciókat megvető, büszkén bandzsalító szemeiben:
– Van-e valami a Semmiben? Káprázat-e csupán létem, mely semmi, vagy van-e lényege a semmi létnek? Nagybátyám a Nincs, akit soha nem láttam, mélyen megvet engem. Azt terjeszti rólam, hogy van bennem Valami, s így nem lehetek legitim Semmi.
Ahogy ezt kimondta, sírva fakadt. Nyöszörögve intett a pincérnek, és egy decit kért. Tisztán.
– Csak így bírom elviselni – emelte rám könnyfátyolos szemeit.
– Én is, bizony én is – biztosítottam a kínlódó Semmit, és jeleztem a pincérnek, hogy kettő decit tisztán. Kétszer.
Végül csúnyán berúgtunk, a Semmi meg én.
Még adós is maradtam a vendéglőben. A Semmi úgy elanyátlanodott, hogy el akart jönni hozzám aludni, mondván, egyedül elpusztulna. Ahogy imbolyogtunk hazafelé, kiderült, hogy van nála pénz. Vett is italokat.
Én egy gyümölcstárolónak épült kis kockában laktam. Se víz, se gáz. Villany az volt. Meg könyvek. Meg üvegek. A Semmi elragadtatással nézte a könyvekkel teli polcot. Csupa mély. Csupa fájdalmas.
– Ez igen – mondta. – Ez ízlés! – azzal végigdőlt az ágyamon. Én a fotelben kucorogtam.
Reggel arra riadtam, hogy a Semmi hangosan szaval. Gyorsan töltöttem magamnak és hallgattam. Ahogy szavalt a Semmi, engem a hasamtól a fejem búbjáig átjárt az Undor. Végül így szólt hozzám a vers végén:
– Eredj, és a vonatkerék vagy a hosszú zuhanás után alattad megnyíló víz egy új birodalmat tár majd fel előtted. Ó, menj! Én ott várlak… a túlsó parton.
– Ó, Mester, hallám szavad, s ím indulok! – mondtam, és egy üveget az oldaltáskámba csúsztatva tényleg indultam.
„Ez az! – elmélkedtem –, nincs több lacafaca. Lelépek. Kilépek. Felmondok. Átigazolok, lelépek innen.”
Felléptem a 31es buszra. De mit látok? Előttem állt a hívő Kőműves az utcánkból. A rettentő egyszerűség. Se Kant, se Dylen Thomas, MÉGCSAKCSÁTHSE! Fandli, az igen. Meg nevetés. Meg mosoly. Na, csak te hiányoztál! Ni, hát ez mosolyog rám! Nulla empátia. És mindjárt megszólít…
– Hello! De jó, hogy látlak! Istentiszteletre megyek! Nem jössz? Tudod, Jézus szeret téged! Meghalt érted és fel is támadott! Érted? – mondja, és szeme csillog, szikrát szór, mint a csillagszórók karácsonykor.
– Szevasz. Tudod, én túl vagyok már ezen… hit… meg szeretet… Én kifelé megyek… Független intellektus – vetem oda lesajnálkozva, de mi a szösz birizgálja azt a jó kis undort, már alig érzem…
– Nem értem, miről beszélsz… – lelkesedik tovább a Kőműves. – Hát nem kell attól még kidobni az agyadat, hogy eljössz a gyülibe…, ha már úgy szereted a fejed…
„Hát jó – vívódom belül –, majd a logika és a valóság védbástyájából megnézlek benneteket, gyermeklelkű rajongók, mint éltek a mesék tején…
És elmentem vele.
Hazafelé egy ismeretlen nyelven énekeltem végig. Életemben először boldog voltam. Még a gyülekezet mosdójában megnéztem a szemem a megtérésem után. Csillagokat szórt, mint a csillagszóró karácsonykor, vagy mint a Kőművesé a buszon.
Otthon a Semmi még mindig az ágyamban döglött. Ráordítottam: „Jézus él!” Rémülettel a szemében nézett rám. Akkorát rúgtam belé, hogy csak öt év múlva esett vissza elém. Akkor újra belerúgtam, hogy elszállt, mint a győzelmi zászló.
Most, tíz évvel később, amikor megint az utamba került, újra belerúgtam! Nesze!
Ugye ez nem semmi!?
2 hozzászólás
Kántor Gabriella
Nem, ez nem semmi! Ez Valaki! Így lett teljes, hogy nem semmi a vége, hanem Valaki.
Kántor Mihály
Jól értelmezte a mondandómat! Az a Valaki a lényeg. Mindenben és mindenkinek az a Valaki. Esetleg tudja a kedves olvasó ki is az a Valaki?