Még egyszer a felismert magányról.
A tegnapi rövid írásom a magányról ismerőseim nem túl nagy számához képest jelentős visszhangot váltott ki, még telefonon, személyesen is többen kerestek az írással kapcsolatban.
Látszik, mennyire mélyen él a belső egyedülléttel való küszködés az emberek szívében-lelkében, gyakran anélkül, hogy megfogalmaznák. Csak üdvözlik, hogy valaki ki tudta mondani.
Az egész emberi történelemben sokat beszéltek a magányról, elidegenedésről az ember kozmikus kitaszítottságáról. Az egzisztencializmus is valahogyan ezt járja körül.
A személyes magány semmi egyéb tulajdonképpen, mint a jelen korszak (bűn és kegyelem korszaka) elidegenedésének felismerése és jó esetben a magány megélésének, feldolgozásának kísérlete.
Ez a bűn miatt van.
Nagyfiam, Attila, aki egy világjáró, egy nagyon okos észrevételt fűzött az írásomhoz, benne egy történettel ezt most idézném;
„Koppenhágában eszméletlenül fújt a szél és mint köztudott, Skandináviában csak szembeszél van. Úgyhogy egész úton panaszkodtunk és szidtuk az időjárást. Mentünk, mentünk aztán egyszer csak szembejön velünk egy apuka meg a kisfia. A kisfiúnak hihetetlenül tetszett, hogy szembefúj a szél és csak 45 fokban előre dőlve képes haladni. Annyira nevetett rajta, hogy a könnye is kicsordult, apuka meg a kisfián nevetett. A szél ugyanúgy fújt minket is mint a kisgyereket? Igen! Ugyanúgy belassitott? Igen! Lehetett a szituáción változtatni? Nem! A kisgyerek mégis vidám maradt, sőt, talán még vidámabb lett attól, hogy valami nem működik olyan flottul ahogy szokott. Szerintem az olyan dolgokat, amiken nem lehet változtatni (pl a magány) vagy el kell engedni (ne gondolkozz rajta!) vagy viccet kell belőle csinálni (mint a kisgyerek) vagy „szélerőművet kell építeni”.
Két költő jutott eszembe a fiam történetéről.Pilinszky János és Weöres Sándor.
Az apáink nemzedéke. Kortársak voltak.
A borzalomnak ugyanaz a szele fújt rájuk a múltból és a jövőből és a jelenüken is.
(Második világháború,kommunista diktatúra,atomháború réme)
Pilinszky szétgyötörte magát, miközben óriási verseket írt, például a Négysoros, vagy az Apokrif.
Ez utóbbi a feloldhatatlan magánynak olyan állapotáról szól, amikor minden és mindenki elhagyatik-különválik. Még a kutyaólak csöndje is, és végül sírni sem lehet, mert az arcokon is csak csorgó, üres árkok vannak, de könny már nincs.
(Ezt a verset csak lelki védőruhában, minden szúró-vágó szerszámot gondosan elzárva lehet elolvasni!!!) Életveszélyesen zseniális.
A másik, Weöres Sándor, aki ugyanúgy látta az üres árkokat, de a formát többnyire valami mással töltötte meg. Nem katasztrófával, halállal és reménytelenséggel.
Hanem Bóbitával, aki szárnyat igéz a kismalacra, Haragosival, akivel fut robog a kicsi kocsi, őszi éjjel izzó galagonyabokrokkal.
Ő volt a kisfiú, aki a fiam történetében nevetett a szélben. (Őt még Nobel-díjra is jelölték.)
Ugyanaz a létélmény volt mindkettőjük szívében, Pilinszkyében és Weöresében.
A magára hagyottság, a katasztrófa, a személyes és kollektív tragédia előérzete.
Vajon melyik a nehezebb megoldás? Nevetni az ellenszélben, vagy magunkat emészteni és panaszkodni?
Weöres Sándor verseiben a semmi, a látszólagos könnyed üresség, a legsúlyosabb és legmélyebb bölcseleti tartalom. A programmá sosem változtatott „Csak azért is!”
Az emberi élet önmagában valóban elidegenedett, katasztrofális.
Ezért van az embernek szüksége megváltásra és van szüksége Megváltóra, igazi társra.
Hívőként is van magány és rádöbbenés az egyedüllétre, de a felismert hiányban ott van az Élet, a Nagybetűs is.