Végül

Az ember végül rájön valamire. Mindenféle önsajnálat, lelki pózolás nélkül megtanul egy igazságot. Azt, hogy tulajdonképpen egyedül vagyunk. Az egész sorsunkban.
Akkor is, ha erre csak a sorsunk legvégén döbbenünk rá.
Lehet ezen nevetni, lehet mondani rá, hogy túl komor és sötéten lát a szerző, mégis alapigazsága ez az emberi létezésnek.
Az egész emberi történelemben sokat beszéltek a magányról, elidegenedésről az ember kozmikus kitaszítottságáról. Az egzisztencializmus is valahogyan ezt járja körül.
A személyes magány felismerése semmi egyéb tulajdonképpen, mint a jelen korszak (bűn és kegyelem korszaka) elidegenedésének és jó esetben a magány megélésének, feldolgozásának kísérlete.
A lélek mélyén bújkáló magány a bűn és a halál miatt van. A végső útra mindenki egyedül lép rá. Nagy betegségben, lelki szenvedésben tisztán látjuk, hogy így van.
Szívünk legmélyén a halállal emberi társ nélkül nézünk szembe.

Akik szeretnek és akiket szeretünk, azoknak sem vagyunk képesek teljesen “kinyitni”, “kiönteni” magunkat. Kapunk és adunk szeretetet, de teljesen odaadni önmagunkat és teljesen befogadni a másikat nem tudjuk. (Mindez persze semmit nem von le az emberi szeretet, szerelem értékéből.)
Akikkel az időt töltöttük, harcoltunk, dolgoztunk, szórakoztunk, egymásba menekültünk, csak hogy ne legyünk egyedül, akik a lelkünk komfortja miatt voltak fontosak, azok végül eltűnnek.
Vannak, akik elhagynak érdekből, vagy érdektelenségből, ahogyan mi is másokat.
Vannak, akik nem akarnak tudni rólunk, ahogyan mi sem némelyekről.
Aztán vannak, akik akarnak segíteni, támaszt nyújtani, de nem tudnak, ahogyan gyakran mi is akarunk másokon segíteni, támaszuk lenni, de nem tudunk.

Szóval, végül magunkban maradunk így, vagy úgy.
Ekkor semmi más nem számít már, csak az, hogy Jézus ott van-e velünk?
(Mert Jézus él, tehát lehet vele találkozni ami sokaknak vallási közhely, de annak, aki komolyan veszi, mindennapos töltődéssé, tapasztalattá is válhat.)
Beszélő viszonyban vagyunk-e vele, esetleg még mélyebb kapcsolatban?
Vagy igazából nem is érdekelt bennünket soha Ő?
Ha ugyan egyedül, de mégis együtt vagyunk Vele, akkor nem tör meg az elszigetelő magány soha.
Mert az embernek egyetlen örök társ adatott a magány ellen.
Ő az emberré lett Isten, Jézus Krisztus.