Végül

Az ember végül rájön valamire. Mindenféle önsajnálat, depresszió nélkül megtanul egy igazságot. Azt, hogy tulajdonképpen egyedül vagyunk. Az egész sorsunkban. Akkor is ha erre csak a sorsunk legvégén döbbenünk rá.Lehet ezen nevetni, lehet mondani rá hogy túl komor, sötéten lát a szerző, mégis alapigazsága ez az emberi létezésnek.
Akikkel az időt töltöttük, szórakoztunk, egymásba menekültünk, csak hogy ne legyünk egyedül, akik a lelkünk komfortja miatt voltak fontosak, végül eltűnnek.
Vannak, akik elhagynak érdekből, vagy érdektelenségből, ahogyan mi is másokat.Vannak akik nem akarnak tudni rólunk ahogyan mi sem némelyekről.
És vannak akik akarnak segíteni, támaszt nyújtani, de nem tudnak ahogyan gyakran mi is akarunk másokon segíteni, támaszuk lenni, de nem tudunk.
Szóval, végül magunkban maradunk így, vagy úgy.
Ekkor semmi más nem számít már, csak az hogy Jézus ott van-e velünk?
Beszélő viszonyban vagyunk-e vele, esetleg még mélyebb kapcsolatban?
Vagy igazából nem is érdekelt bennünket soha Ő?
Ha egyedül, de mégis együtt vagyunk vele, akkor nem tör meg a magány soha.
Mert az embernek egyetlen segítőtárs adatott. Ő Jézus Krisztus.