Elmélkedés a bizalomról 1

Zsid. 11.
1. A bizalom (hit) a reménykedéseinknek (várakozásainknak) a lényege ( hüposztászisza, alapja) és bizonyítéka (bebizonyítása) azoknak a tetteknek, dolgoknak, ügyeknek, amik nem látszódnak.

Az Isten szavában való hit, a bizalom, azoknak a dolgoknak a lényege, létezésük magja, amelyekben reménykedünk és ugyanez a bizalom bizonyítéka is, mindannak amit nem érzékelünk, de Isten szól róluk a Biblián, vagy a Szellemén keresztül. Olyan, mint a foganás: a hit és a Szó találkozik, megtermékenyül és fejlődni kezd az, ami a magban, mint lényegben benne volt, és ami embrionális állapotában is ugyanaz lényegileg, amivé kifejletten válik. Az anyámban fejlődő embrió már én voltam, Isten annak látott, aki most vagyok, és most krisztusi-ember embrióként annak lát, amivé majd az Ő kegyelme tenni fog: mindig, mindenki számára érzékelhetően krisztusi embernek.

Bizalom nélkül a szellemi megértésünk is meddő, az intuíció nem működik. Bizalom nélkül a hitünk vakhit lesz; sokszor helyes és általában fanatikus vélemény, de nem sorsformáló erő. A bizalom, a hit, az az ékszerdoboz, ami ha megvan, arra készteti Istent, hogy beletegye a kincset, az Ő igazságát (megigazulás), majd méltó környezetbe helyezze, ez pedig a kegyelem. A bizalom Isten leírt, vagy nekünk személyesen mondott szavában így működik: Ő szól, mi bízunk, megfogan valami, ami már az, ami lesz kifejletten. A lényege, hiposztázisa nem változik. A lényeg meg az a belső valami, ami a dolgot azzá teszi, ami. Ezért bizonyíték is a bizalom. Valami létezésének perdöntő bizonyítéka maga az a valami, aminek a létezését bizonyítani akarjuk. A vágyott, remélt dolgok megvannak és ennek a bizonyítéka az, hogy ezek a vágyott dolgok ott léteznek bennünk, az Isten személyébe vetett bizalmunkban.

– Nem hiszem, hogy van egymilliód! Ebben a dobozban gyémántok vannak. Többet is érnek, mint egymilkó.

– Az nem is valódi gyémánt!

– Én viszont tudom, hogy az, mert olyan adta, aki nem hazudik. Ha akarom, beváltok egyet több milkóért…Megyek is… Na, itt van egymilkó. Számold meg!

– Te, neked van egymilliód…

Hogy megvan a vágyott áldás, azt maga a vágyott áldás bizonyítja, ami ott létezik a bizalmadban Iránta, aki mondta, hogy megvan az neked. Mert a vágyott áldás ígérete a bizalom közegében, az maga a vágyott áldás. Fejlődhet, alakulhat, érzékszervek számára megragadhatóvá válhat, de csírájában már ugyanaz a bizalmunkban, mint amikor felharsan a nyitány, fellibben a függöny és látja mindenki: „Ez ő! Mr. Áldás! Operánk ünnepelt csillaga!” Mehetünk is a fogadásra megvillantani a külső-belső Armanit…meg a money-t. Persze lehet és talán jobb is csendben….

A mi bizalmunk, hitünk bizony drága hit! 1 Pét. 1.7

a ti kipróbált hitetek, ami sokkal becsesebb a veszendő, de tűz által kipróbált aranynál

Bizalom működött Ábelben, amikor kedvesebb ajándékot adott Istennek, mint Káin, és ezzel Isten tetszését kegyelmét, de a testvére értelmetlen, gyilkos dühét is kiváltotta. Ez a bizalom hívta új és új randevúra, majd együtt járásra Énokot, míg végül a Szerelmese elvitte, hogy végre mindig együtt legyenek. Noé képtelen, kívülről értelmezhetetlen cselekedete, megmenekülése hátterében ez a valóságot formáló bizalom állt. Ez a bizalom adott füleket Ábrahámnak, hogy meghallja Isten hívását. Kiszólította őt a biztonságból, a szokások, a rutin oltalmazó és bénító karjaiból egy helyre, amelyről semmit nem tudott, és ez a bizalom tette elviselhetővé, örömtelivé számára azt, hogy citybeli villája helyett sátorban lakott, hogy megbecsült vezető helyett vendég és idegen volt a földön, melyre a hívás és a bizalom vitte el őt. A város, melyet otthagyott, nagy, erős, gazdag volt, de Ábrahám bizalma egy új város lényegét hiposztázisát ragadta meg. Olyanét, amelyet maga Isten alkotott. Érzékelte a szívében, (hisz ismerte a bizalom és az Isten beszéde működését), tudta, hogy ebben a városban van az örök villája, ebben a városban Aranypolgár ő. Ez a meggyőződés élt benne a sátorban, a próbák alatt, vándorként és vendégként azon a helyen, ahova hívta őt az Isteni Szó. Ez a hit, bizalom rántotta be Sára testébe a foganást, a megtermékenyülést. Ez a bizalom őrizte meg bennük a hűséget egész földi életünkben, annak ellenére, hogy nem látták az elhívásuk végső célját. Azt tudták, hogy hazát keresnek. Ahogy a popköltő Jack Kerouac mondja;

„előttem van minden, mögöttem már semmi,
nem látom a célom, egyet tudok: menni.”

J.K: Úton

Zsid. 11. 13.
Hitben haltak meg mindezek, nem nyerve meg az ígéreteket, hanem (csak) távolról látva és üdvözölve azokat, és vallást tevén arról, hogy idegenek és vándorok a földön.

A bizalom, a hit útja vándorlás, követve az Isteni hívást, vezetést. Élethelyzetről-élethelyzetre, forrásól-forrásra, táborhelyről-táborhelyre. Mert nincs e Földön hazánk. Amikor a vándor megérzi egy forrásvízben a föld ízét, a legelő füvében a kor rothadását, a táborhelyen a világ értékeinek sokasodását látja, tovább áll. Mert nem csak e földnek idegenek a vándorok, de a vándorok számára is egyre idegenebbé és riasztóbbá válnak útjuk során azok az értékek, technikák, mentalitás, amit a kor alkalmaz, vagy ünnepel. Idegenszerűvé válhat az egykori otthona, tudatosul is benne és tovább megy, föld-íz nélküli forrást, tisztább füvet, a Menny ízeit keresve, mert ízlelni akarja az Úr jóságát. Nem azért mert a vándor olyan szellemi, vagy jó ember, csak sóvárgó ember. Olyan tükröket keres, amelyek egyre tisztábban mutatják sóvárgásának célját: Jézus Krisztust. A vándor nem jó ember. A vándor csak egy szomjas ember.

Mentek. Nem nosztalgiáztak nem vágytak az Ur városbeli komfortzónájukba vissza, hanem a bizalom és az Isten nem látott dolgokról adott szavának a valóságos birtoklása, ennek az időben, a sorsban való hordozása, tulajdonlása adott nekik erőt, hogy vállalják azt, ami az érzékek számára rosszabb, a réginél cikisebb és megalázóbb lehetett. Isten pedig ment velük ezen az úton, és annyira becsülte őket hogy felvette ezeknek a vándoroknak a nevét is. (Ábrahám, Izsák, Jákób Istene) Ez a bizalom vetett világító szikrákat sorsukból felénk; cselekedeteket, amelyek a bizalmuk valóságát, minőségét jelentik ki.

A három pátriárka a hívő élet három, egy időben létező dimenzióját is tükrözi; Ábrahám a feltétel nélküli, szenvedélyes bizalom, hit, Izsák az örökös és az örökség – semmit nem tett érte, mégis mindent megkapott, ami az apjáé volt-, Jákób pedig a jellem, a karakter változása útközben, az igazi város felé. Ez a bizalom tartotta, emelte Józsefet, ez a bizalom a jövőnek, a valóságnak a birtoklása a bizalomban, ebben az ékszerdobozban, érlelte meg Mózesben a döntést, hogy közösséget vállaljon egy olyan néppel, amelyet a fáraó VIP szobáiból, aranytermeiből megvetéssel, vagy sajnálattal néztek, lenézve emlegettek. Ott is hagyta Egyiptomot. Alapvetően nem felháborodás vezette. Nem csalódás, nem félelem, vagy valami frusztráció. Bár biztos jelen voltak ezek is. Az a még fel sem fogott bizalom vezette, amely akkor született meg szívében, amikor kijelentéssé vált benne: Ő is kiválasztott, az elhívottak közül való. Alaktalan embrió volt még csak a bizalom a szívében, de lényegében ugyanaz, ami Isten vezetőjévé, a legszelídebb emberré formálta kívülről is.

Ez a bizalom magában rejti, körbezárja és nekünk is tulajdonunkba adja a jövőt és mindazt, amit a Krisztus megszerzett, és amit ember már el nem vehet tőlünk, bármilyenek is a külső körülmények.

Valamely, szinte értelmezhetetlen módon, ez a bizalom tette gyilkossá is, a szolidaritás lenini cselekedetét pattintva ki a szíve és a pszichéje viharából. Ez a bizalom töltötte végül úgy teli Mózes szívének értelmét, hogy azzá vált, akiről olvasunk. E bizalom, a jövőnek, a győzelemnek, az Isten Városának a magunkban való hordozása miatt történnek utunkban csodák, kelünk át a Vörös tengeren, omlanak le Jerikó falai, lesznek ellenségekből barátok. Ez a bizalom teremti meg a jövő, a jelen valódi hőseit, sorsokat. Országok legyőzői, igazságos emberek, oroszlánszelídítők, tüzeket oltók, halott-támasztók sorsát. Ez a bizalom tartja meg helyes irányban vágyainkat, sorsunkat, hogy ne a magunk profitjáért melózzunk, szolgáljunk, könyököljünk a vándorúton, hanem a Jézus Krisztussal kapott közösségben és e közösségért éljünk, mert ebben a bizalomban ott van a valóság maga:

Az Apának minden gazdagsága áldása, jóindulata, szeretete, ami képessé tesz bajok elviselésére, a kétségbeesés elkerülésére, még ha a szudáni, a „nyóckeres” hit hőseinek sorsában osztozunk is átmenetileg: ostorok csattognak a hátunkon, fűrészek nyikorognak, kövek csapódnak be kívül és belül, fájdalmak szomorítják a lelkünket.

Zsid 11. 36. Mások pedig megcsúfoltatások és megostoroztatások próbáját állották ki, sőt még bilincseket és börtönt is;

37. Megköveztettek, kínpróbát szenvedtek, szétfűrészeltettek, kardra hányattak, juhoknak és kecskéknek bőrében bujdostak, nélkülözve, nyomorgattatva, gyötörtetve,

38. Akikre nem volt méltó e világ, bujdosva pusztákon és hegyeken, meg barlangokban és a földnek hasadékaiban.

Ez a bizalom nem csak a jövőbe tolt lelki vigaszt, feloldást tartalmazza, hanem a szívünkben hordozott bizalomban, mint ékszeres dobozban, ott a kincs, az Atya pecsétgyűrűje! Ott van a megoldás és áldás, hogy eltűnjenek a fűrészek, szakadjanak az ostorszíjak, a kövezőbizottságok elbizonytalanodott, ernyedt kezeiből kihulljanak a fejünknek szánt fél téglák, hogy véget érjen a rossz, és abban járjunk, amit Jézus megszerzett, tovább menve, ami valóságos Otthonunk, Gyülekezetünk, Pásztorunk felé.