Az Istentisztelet. 2.

                                                          

Apcs. 2. 42.
És állhatatosan kitartottak az apostolok tudományában és a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban.

Négy elemet látunk a jeruzsálemi kihívottak közös összejövetelein:
Tanítás, testvéri közösség, úrvacsora és imádkozás.
A jelenlegi egyházi gyakorlatban e négy elemből az első működik, de mereven, a szolgáló, vagy felettese elképzelését, tervét, gyakran emberi célokat követve, többnyire nem sok inspirációval.
A Szent Szellem gyümölcseiből való részesedés, a testvéri közösség a szigorú programszerűség és a szervezet-centrikusság miatt csak jelzés-szerűen. (Vannak közösségek, ahol már az elvont „Gyülekezet”-eszmét szolgálják, ironikusan, az intézmények és a szervezet cseppet sem elvont, nagyon is kézzelfogható érdekeit követve. Az Úr akaratát a szervezet érdekeivel azonosítva az egyes ember egyre kevésbé számít, felszínes kapcsolatok, és az empátia deficitje jellemző.)
Az úrvacsora vétele nagyon ritka, és a megfélemlítő, vádló, helytelen úrvacsora-felfogás által a bizalom, a hit is „ki van belőle szerelve”. A Szent Szellem ajándékainak a működése, az Istennel való kapcsolat természetfeletti vonatkozása pedig gyakran teljesen hiányzik. Így kielégületlenül, éhesen mennek sokszor haza a tanítással megtöltött hívők.

A jeruzsálemi hívők esetében ezek az elemek valószínűleg vegyesen jelentek meg a házi illetve a templomi összejöveteleken, de például a tanítás a templomra korlátozódott, lévén hogy az apostolok nem lehettek jelen minden házi összejövetelen.
A naponkénti rendszeres együttlét, és a gyakorlati vagyonközösség valószínűleg speciális, aktuális vezetése volt Isten Szellemének. A hívő ilyen belső irányultsága azonban ma is Isten akarata, hiszen a szeretet ezek nélkül nem valóságos. Ma is kell, hogy érdekeljen, hogy mi van a másikkal, érintkezni, kapcsolatban lenni, érdeklődni, figyelni a másikra, ezek részei a testvéri kapcsolatnak.
Azt sem lehetne szerintem közönyösen tűrni, ha a közösséghez tartozó testvérünk súlyos nélkülözésekben él, különösen, ha van pénz a gyülekezetben, és/vagy felesleg a hívők, vezetők bankszámláin. Ezt persze nem lehet szabállyá emelni. A „kötelező empátia” már nem empátia. Parancsra nem lehet szívből adni, bár a nélkülözőnek így is áldás.
A szabállyá emelt adás irigységet, mohóságot, követelődzést generálhat és súlyos igazságtalanság volna a vagyonosokkal szemben. Érdemes azonban észben tartani, hogy az Újszövetség sokkal többet beszél a nincstelenek, elesettek valóságos segítéséről, mint a tizedről, vagy a gyülekezetek vagyonszerzésére, fenntartására való adásról.
Ennél még szomorúbb a jószándékú, igyekvő, de mégis nélkülöző hívők hibáztatása szegénységük miatt, mondván: „Biztos nincs elég hite, vagy bűn van az életében”. (Mintha a gazdag hívők nem vétkeznének és mindig a hit csúcsain járnának…) Amikor a lecsúszottnak hirdetik a bővelkedés evangéliumát anélkül, hogy a legkisebb gyakorlati segítséget nyújtanák, az nem igehirdetés, csak papolás. Jakab levele szerint:

2. 15.-17. 
Ha pedig egy férfi- vagy nőtestvérnek nincs rendes ruhája, és nincs meg a mindennapi eledele, és közületek valaki ezt mondja nekik: „Menjetek el békességgel, melegedjetek meg, és lakjatok jól”, de nem adjátok meg nekik, amire szüksége van a testnek, mit használ az?
Így a hit is, ha nincsenek cselekedetei, halott önmagában.

Az elesett ember hite Isten gondviselésében akkor kezd működni, ha bizonyos lesz abban, hogy Isten szereti őt gyakorlati módon is. De miképp hihetné ezt el, ha azok, akik Isten szolgáinak, gyermekeinek mondják, magukat nem segítenek, csak kinyilatkoztatják a tutit és leleplezik a hibáit? Ha Isten gyermekeitől valóságos , kézzelfogható szeretetet kap, akkor elkezd bízni abban is, hogy Istenről nem csak mondják, hogy jó, hanem tényleg az, hozzá is az.
Arra kell csak vigyázni, hogy ne váljon követelőzővé, ne éljen vissza a testvérek szeretetével.

Az első egyházban sokkal nagyobb szerepe volt az Úrvacsorának és a közös szellemi életnek.
Az imának is. Ebben a légkörben rengeteg csoda történt, a hívők ujjongó, örömteli emberek voltak, és a kívül valók előtt is nagyon kedvesek, vonzóak. Így magától értetődő volt a gyülekezet növekedése.

Egy másik fontos szempont az, hogy „istentisztelet” kifejezést hagyományosan, századok óta a közös, gyülekezeti összejövetelekre alkalmazzuk. A magyar fordításokban, Károlinál is, többször előfordul ez a szó. Ám sokféle fogalmat fordítottak „istentiszteletnek”. Olyanokat, amelyek tartalmukban különböznek egymástól.
„Vallási megbecsülés, tisztelet” (Apcsel 18:13) „Öntörvényű, magaválasztotta istentisztelet” (Kol 2.23). „Vallási tisztelet tárgya, szentély”. (2 Thessz. 2. 4). „Szolgálat, illetve liturgia” (Zsidó 9. 1: 6 21) „Istenfélelem, imádás, Isten tisztelete” (Jak 1 26 27)
A felsorolt igehelyeken különböző görög szavak állnak, amelyeket mind „istentiszteletnek” fordított Károli és más fordítások is egybemossák a jelentéseket. „Szebomai és szebaszma, ethelothrészkeia, latreia, thrészkosz és thrészkeia”-mind istentiszteletnek van fordítva Károlinál. Azaz, nem csak a közös összejövetelek menetrendjét, formáját nem rögzítette az Újszövetség, de még általános kifejezés sincs erre.
Az Atya számára kedves istentiszteletnek a nyelv kontrollálását, az elesettek iránti irgalmasságot és a világ vágyaitól, gondolkodásától, értékrendjétől való óvakodást nevezi Jakab (1. 26-27), ami viszont a hívő privát szférája.
A közös, istentiszteletnek nevezett összejöveteleken ma, protestáns mintára, az igehirdetés áll a középpontban. Minden más, a zene, az ima ezt készíti elő és ezt támogatja. Protestáns teológiai írásokban az Istentiszteletet sokszor a prédikációval azonosítják. A prédikáció pedig igetanulmányozás, gyűjtés, elmélkedés eredménye jobb esetben. (Mert nem ritka a kampánybeszéd és a szellemi, erkölcsi cél érdekében, vagy a szervezet érdekeiért tartott motivációs üzenet sem. „Csináld jobban többet, erősebben, kitartóbban, mert ha nem…de ha igen akkor…” típusú „fitnesz-prédikációk”.
Ritka, amikor a Menny ad hoc megszólal. Nagyon szűk hely marad a hagyományos gyülekezeti összejöveteleken a Szellem szabadságának és az inspirációnak. Nemcsak a hely kevés számára, hanem a bátorság is kevés bennünk igehirdetőkben, hogy merjük kimondani, megtenni, vezetőként megengedni, amire a Szent Szellem vezet.
Tudatosítsuk e pontnál azt, hogy a legsikeresebb egyházi korszakban, az apostolok idejében, nem volt sem a pásztorok, sem a hívők kezében teljes Biblia. Sokkal nagyobb szerepe, fontossága és súlya volt a Szent Szellem vezetésének.
Azt gondolom, hogy az Újszövetségi Szentírás az evangélium rögzítése mellett azért született meg, hogy a Szellem vezetésének, az inspirációnak, az emberek számára világos medret, korlátot szabjon és nem azért, hogy helyettesítse és kiszorítsa az inspirációt!
Az Írásból tudjuk, hol vannak azok a szellemi és erkölcsi határok, melyeket átlépve belső indíttatásunk, késztetéseink nem lehetnek az Úrtól, és tudjuk, hogy hol kell korrigálni magunkat. De kizárólag az Írás alapján („sola scriptura”) élni a keresztény életet, vezetni egy közösséget, prédikálni, ez önmagában kiöli a szenvedélyt, az innovációt, az izgalmat. Rendszer, intézmény, tekintély központú és idővel kiégett, közömbös életet eredményez.

Az ószövetségi közös istentiszteletek, összejövetelek, két rendszeresen gyakorolt formájáról beszél a Biblia. Az egyik a Szent sátor, majd a Templom központú, liturgikus, melynek alapja Frigyláda, a papi és az áldozati rendszer volt.
A másik a létrehozásakor igeileg meg sem indokolható, teljesen inspiratív, Dávid kreálta istentisztelet, amely a Szent sátortól elszakított Frigyláda körül, a dicséreten alapult. Inspirált szövegek, zsoltárok éneklése történt itt. Ezekben az években sem a Szent sátorban, sem Dávid sátrában nem volt betű szerint „igei” az istentisztelet. Mégsem ítélet következett, hanem a nagy királyság, a „shalom”, Salamon korszaka.

Az újszövetségi összejövetel-formát ezzel köti össze az ige A nemzetek közül kihívottak témájában összegyűlt jeruzsálemi apostoli tanácskozáson Jakab ezt mondta:

Apcs. 15. 16.-18. 
Ezután visszatérek, és felépítem Dávid leomlott sátorát, és annak omladékait is felépítem és helyreállítom,
hogy a többi ember is keresse az Urat, és mindazok a pogányok, akiket az én nevemről neveznek. Így szól az Úr, aki megcselekszi mindazt,
ami öröktől fogva ismert.

A nemzetek között végzendő evangélizáció kulcselemeként jelöli meg Isten a zenét, a dicséretet. Ez napjainkban látható. A korszellem taszító befolyása is jelen van: keresztény sztárkultusz, nyílt evangélizáció nélküli, üzleties tömegkoncertek, a tervezett biznisz-zenékhez hasonló hatalmas bevételek a jogdíjakból, stb.
Óriási értéknek tartom mégis, különösen a fiatalok elérése és megtartása szempontjából az inspiratív, szabad, örömteli, mennyei zenét, és a mennyből jövő, modern zsoltárokat.
Azt látom, a veretes, hosszas, mély igehirdetéseknél jobban megragadja a fiatalokat.
Persze nem helyettesítheti a zene az igehirdetést. Nagyon hálás vagyok az ausztrál Hillsongért, Matt Redmanért, Kim Walker Smith-ért, a Jesus Culture-ért, és a Bethel gyülekezet dalaiért, a régi pünkösdi himnuszokért.
A maiak némely dalában a menyasszony szerelmes hangját hallom, és hetekig inspirációt merítek belőlük. Ez persze szubjektív. Némely kisebbségben, vagy üldözésben élő, alig ismert keresztény közösség dicséretei, dalai még náluk is jobban begyújtják bennem a Krisztus iránti szeretetet. Legutóbbi örömteli és nagy felfedezésem az indiai telugu etnikum keresztényeinek a zenéje, főleg Ravinder Vottepu de a hindi nyelven éneklő Yeshua Ministries, a Bridge Music ft., és az égi hangú Shelley Reddy szerzeményei, dalai is.
A zene, ha szellemi, az érzelmek mellett a szívet is képes felizzítani, sőt izzásban tartani. Az érzelmeket manipuláló vallásos, áhítatos, vagy „örömködő” dalok hatása csak ideig-óráig tart, de a Szent Szellemtől ihletett zenék és dalszövegek a szív inspirálása nyomán, személyes kijelentéseket, vezetést, és mindenekelőtt az Isten iránti szeretetet, szellemi szenvedélyt hozzák be a hívők életébe. A nemzetek között végzett evangélium-hirdetés fontos eleme a zene, a dicséret. Nem lehet kihagyni szerintem a hívők összejöveteleiből sem.