Az Istentisztelet. 3. (hétköznapok az első egyházban)

                                         
Az Istennel való gyülekezeti csoportos és egyéni közösség szempontjából nagyon fontos igazságok vannak a Korinthusiakhoz írt első levélben. Az Úrral való személyes és csoportos, gyülekezeti együttlétet a szellemi és testi paráznaság ellen-és gyógyszereként is bemutatja ez a levél. A test illegális szexuális vágyainak ellenszereként a 6. fejezet16.-17.:

Avagy nem tudjátok, hogy aki paráznával egyesül, egy test vele? Mert – az Írás szerint – ők ketten egy testté lesznek.
Aki pedig az Úrral egyesül, egy lélek ővele.

Az „egyesül=kollaó” görög szó jelentése: hozzátapad, eggyé válik, ragaszkodik.
A paráznasággal (porneia) állítja ellentétbe az ige. Amint a szexuális bűnöket az ember általában rendszeresen, ismétlődően követi el, mert ez szenvedély és függőség is, úgy az Úrral való egyesülés sem egyszeri alkalom a keresztény életben. Rendszeres és intim közösség ez. Hasonló az édeni randevúkhoz, naponta, „hűvös alkonyat” idején.
Az Írás szerint a szexuális bűnök legerőteljesebb visszatartója, szinte „védőoltás” ellenük, az Úrral való rendszeres egyesülés, közösség, érdek nélküli önátadás. Mondhatjuk, hogy ima, betöltekezés, de amiről én beszélek az ennél személyesebb, intimebb együttlét.
Aki rendszeresen egyesül, valóságosan érintkezik az Úrral, az nem fogja kívánni a paráznaságot, a szexuális bűnöket.                                                                 
E pontnál ragadható meg a kegyelem, az evangélium üzenetének az ereje a bűnök legyőzése kapcsán. Ahogy a Róma 6:14 mondja „a bűn nem uralkodik rajtunk, mert nem vagyunk törvény, hanem kegyelem alatt”.
Igaz emberek vagyunk Isten előtt, nem tetteink, hanem hitünk által. Kegyelemben vagyunk, akkor is, ha hibázunk, ha vétkezünk, ez a szellemi pozícióink Jézus miatt. Ezt tudva nem bujkálunk, hanem bűntudat, kárhoztatás, félelem nélkül megyünk rendszeresen az Úr jelenlétébe, ahol változunk. A szellemi egyesülés pedig távol tart, védelmet ad a bűntől.
Így idővel a cselekedeteink is tükrözik igaz voltunkat.
A legtöbb olvasó már bizonyosan betöltekezett valamikor Szent Szellemmel, átélte az Ő jelenlétét, akkor is, ha talán nem szól nyelveken. Egy ilyen élmény után nem könnyű bűnt elkövetni. Az öröm, a szenvedély, a boldogság, a beteljesedés, az extázis, amit a Vele való szellemi egyesülés vált ki az emberben, messze felülhaladja a bűn okozta bármiféle örömöt.
Ha az ember rendszeresen minőségi Tokaji bort fogyaszthat étkezéskor, még ha meg is szomjazik, nem kell neki a kannás bor: ha nincs Tokaji, inkább iszik vizet.

A szellemi paráznasággal ütközteti az Úrral való közösséget a 12. 13. és 14. fejezet. A 12. fejezet elején Pál elmondja, hogy a nemzetekből megtértek bálványimádásból jöttek és a bálványimádás gyakorlata úgy vezetett minket a bálványokhoz, mint ahogyan az állatokat vezetik, vagy mint ahogy a letartóztatott embert állítja elő a rendőrség.
Így állítottak elő minket akkor is, ha nem voltunk vallásosak, bálványaink elé. A pénz, a hatalom, az élvezet, a sztár-imádat, a tudás, vagy a szépség, az emberek előtti siker, az elismerés vágya, a becsvágy, az ego, a munka, ha első helyen álltak értékrendünkben, akkor bizony bálványaink voltak. Most azonban, folytatja Pál, nem a kor és a tradíció szellemei, nem közösségi elvárás, nem filmek és reklámok, hanem a Szent Szellem vezet.
Új értékrendet épít bennünk. Aki Szent Szellemtől beszél, az nem mond Jézus művéről és személyéről hitetlen, negatív dolgokat, de Úrnak, királynak sem képes kijelenteni, bemutatni Őt senki, csak a Szent Szellem által.
Hogyan látjuk meg hogy Jézus úr, hogy Jézus király? A kegyelemből osztott „karizmák”, a Szent Szellem ajándékai jelenti ki, és mutatják be őt Úrnak. Ezek az ajándékok azért működnek, mondja 7. versszak hogy építsük magunkat és egymás felé szolgáljuk, egymást segítsük. Működésük közben természetfeletti jelenlét épül ki, amelyben változunk.

1 Kor 14. 4. 
Aki nyelveken szól, magát építi; de aki prófétál, a gyülekezetet építi.

1 Kor 12. 7. 
A Lélek megnyilvánulását mindenki azért kapja, hogy használjon vele.

Közben nyilvánvalóvá válik az is, hogy Jézus feltámadt, és uralkodik. Az első egyházban az Istennel való közösség az Isten együttes, vagy személyes tisztelete a közös Isten-keresések gyülekezeti istentiszteletek és a hívők imaélete is alapvetően természetfelettiek voltak.
Ezt látjuk Korinthusban, de máshol is. Ahol természetes szinten, program-szerűen zajlanak az összejövetelek, ott még nem nyilvánvaló, hogy Jézus egyedüli úr.
Ezek az összejövetelek, melyek jobbára természetes szinten zajlanak és programot, rendtartást követnek, hasonlók a bálványimádáshoz, mert személyek és céljaik eltakarnak valamit Jézusból, de abban mindenképp, hogy sokan nem örömmel, szabadon, szeretetből vesznek részt rajtuk, hanem valamilyen kényszer miatt „vezettetnek” oda.

Az első egyház híveinek a hétköznapjai is tele voltak a természetfelettivel:                                                                     
– Damaszkuszban egy Ananiás nevű hívőnek egyszer csak szól az Úr, hogy menjen az Egyenes utcába Saulushoz és imádkozzon a gyógyulásáért. Aztán Ananiás nem hívja fel a fél gyülit, hogy eldicsekedjen: „Hallottam az Úr hangját!”  Nem. Még vitatkozik is az Úrral, érvelnek, Ananiás hallja az Úr szavát, meg se lepődik, pedig egy egyszerű „közkeresztény”.                                                                                       
– Jaffában nem temetik el a közkedvelt karitatív szolgálót, Tábitát, mert tudják, hogy nincs lefújva a meccs azzal, hogy megállt a testvérük szíve. Fel is támad. (Lehet, hogy egy törvénykező vezetőt gyorsan eltemettek volna, mondván „úgyis találkozunk”, de akiben ilyen valóságos szeretet volt, mint Tábitában, azt meghalni sem hagyták.                                                                                                                                                                                                                           
–Ugyanitt Péter felmegy vendéglátója házának tetejére imádkozni. Közben nagyon megéhezik, úgyhogy szól, hogy készítsenek neki ebédet. Miközben éhesen ezt várja, (ugyan imádkozott is de valószínűleg készült  egy jót enni), olyan látomást kap, amely kaput nyit a nemzeteknek Jézushoz.                                                                                                       
 – Korinthusban úgy túláradnak a természetfeletti megnyilvánulások az összejöveteleken, hogy szó szerint rendet kell köztük teremtenie Pálnak. Nem azért kellett könyörögni, fenyegetődzni, hogy éljenek a tesók valóságos szellemi életet, hanem azért, hogy vegyenek már kicsit vissza! 
                                                                                                        
– Jeruzsálemben az egész közösség előtt nyilvánvaló, megkérdőjelezhetetlen csodák, erőmegnyilvánulások történnek rendszeresen: Pünkösd, Ékes kapu, Péter szabadulása a börtönből, a földrengés az Apcsel 4.-ben a közös ima alkalmával, stb.    
 – Pál, amikor utoljára ment Jeruzsálembe, Tíruszban névtelen tanítványokkal találkozott pontosan tudják és elmondták neki, hogy baj fogja érni Jeruzsálemben. Tovább haladva, Cézáreában, Agabus próféta ezt megerősíti, pontosítja.                                                                                                                                           
– Az evangélizáció is természetfeletti volt, a hívők imája és a bizonyságtevés nyomán, csodák történtek.                                                                                                                              
– István egyszerű diakónusként nagy jeleket tett. Filep bizonyságtevését Szamariában szintén csodák követték.                                                                                                                                             – Filep, aki szintén gyakorlati dolgokban szolgált eredetileg a gyülekezetben, de családjában olyan szellemi élet, olyan imaközösség volt, hogy mind az öt kis, vagy fiatal lánya prófétált, ami a karizmák „profán”, „háztáji” használatára utal pozitívumként.
                                                                     
– A természetfeletti nem szellemi óriások privilégiuma, hanem „természetes” velejárója volt a hívők hétköznapjainak. Fanfárszó, leesett állak, gigaministryk, tömegjelenetek nélkül, „természetesen a természetfelettiben” élték a hívők mindennapi életüket:

Apcs 4. 33.
És az apostolok nagy erővel tesznek vala bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról; és nagy kegyelem vala mindnyájukon. (az összes jeruzsálemi hívőn)

Nem nagy „kenet”, hanem nagy kegyelem volt rajtuk.                                                                                                                                
 Pál apostoli elhívása abban mutatkozott, hogy szinte a lábnyomaiból is jelek, csodák nőttek ki. Gyülekezetek alakultak, amelyekben néhány hónap, év alatt érett, nagykorú, vezetésre alkalmas hívők nőttek fel, akiket Pál nem kötött magához, hanem rájuk bízta a gyülekezetet, ő meg ment tovább ismeretlen, számára egzisztenciálisan is bizonytalan helyekre hirdetni a kegyelem evangéliumát.                                                                                                                                          
Mindezekből nyilvánvaló, hogy az újszövetségi istentisztelet, az Istennel való együttlét a tanításon, a tanuláson, az egymást gyümölcseiből való részesedésen és az egyesülésen, az Úrvacsorán túl, magában foglalta a természetfeletti folyamatos izgalmát, állandó jelenlétét is.

A 13. fejezet, a „szeretet himnusza” elmondja, hogy az istentiszteletnek, az együttlétnek a foglalata, az alapja, az oka és a célja is az agapé, a szeretet, az, amelyik a kereszten vált örökre bizonyossá, letagadhatatlanná. Tehát nem program, nem félelem, hogy mi lesz, ha elmulasztom, és nem is az, hogy megmutassuk milyen erősek, milyen nagyok vagyunk.
Nem is az, hogy vigasztaljuk egymást, ha kicsik vagyunk, gyengék vagyunk. Nem is szereplési lehetőség egyes személyeknek, nem profitszerzés, nem társadalom-formálás, hanem az Isten kereszten bemutatott szeretetének a közvetítése természetfeletti beszéd, természetfeletti gyümölcsök, természetfeletti közösség és természetfeletti ajándékok révén.
                                                                                                        
Jelenlegi istentiszteleteink programszerűek, az emberi teljesítmény és munka nagy szerepet játszanak benne. Úgy is részt vehetünk rajtuk, hogy a szívünk nincsen benne, még az eszünket is ott hagyhatjuk a ruhatárban. Elegendő a tapsoló kéz, és az „ámenező” száj és máris „jó tesó” vagy.
De közösségre hívott el az Úr! A kárpit meghasadt! Kaptunk Istentől fantasztikus módszereket melyekkel mindig elérhetjük az Ő jelenlétét. Nem technikák ezek, hanem ajándékok.
Például a nyelveken szólás, amit a nyelveken való éneklés követhet, ami már turbó fokozat a kárpiton túli világba. Mivel nincs benne teljesítmény-kényszer, még intellektuálisan megragadható tartalom sem, ezért mindig őszinte, és mindig kiváltja az Úr válaszát. Az ember bejut az Ő jelenlétébe és elpihen. Ott aztán kiderül, hogy van-e egyáltalán olyan fontos dolog, amit el kell rendezni, vagy ott a szív tudja már, hogy rendben is van, ki se kell mondani, úton van a válasz. Ilyenkor csak ülünk, vagyunk, mint növény a napsütésben és élvezzük az éltető sugárzást.
                                            
Több évtizedes tapasztalatom ezzel kapcsolatban mostanában fogalmazódott meg bennem:
Ezt a fajta közösséget, csodát, ölelkezést az Úrral, együtt, csendben való üldögélést, néha eksztatikus örömöt, vagy nevetést, vagy ezer mást, amire nem lehet felkészülni mégis olyan jó, szóval, ezt nagyon kevesen ismerik a testvérek közül.
Pedig ez a csoda, az egész hitéletnek a szíve! Ezt kéne visszanyerni személyesen és közösségileg egyaránt! Amikor a szív teljesen szabad, az elme pihen, és nem programok, emberi tervek, hanem az Úr szól, vezet vígasztal. Mivel Ő Apa, legtöbbször nem feladatokat mond, hanem csak ott van. Érezni a kezét, ahogy megnyugszik rajtunk és csendben, biztonságban, boldogan átéljük azt, amiért teremtette Isten az embert, az Ő gyógyító szeretetét.
Közben változunk, mert nem is tudunk nem változni.

17.-18
Az Úr pedig a Lélek; és ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság.
Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, úgy mint az Úrnak Lelkétől.

A 14. fejezet, amely a természetfeletti megnyilvánulások használatát szabályozza, szintén azt mutatja, hogy a rend nem a közösség imázsa szempontjából fontos, hanem a szeretet miatt.
A természetfeletti ugyanis nem karácsonyfadísznek adatott a hívők és az egyház számára, hanem egymás hasznára, és Jézus Úrként való bemutatására.