Bűn, bűntudat, kárhoztatás,  Evangélium,  Hitéleti írások

Bűn és kegyelem 3. Bűntudat és bűnbánat.

                                                                             

Az előző két részben a bűn és a kegyelem tekintetében több dolgot is megállapítottuk a Biblia alapján.
– A bűn álnokká, képmutatóvá deformálhatja az embert. Júdás 4.
Az evangéliumban ajándékozott kegyelem, viszont Jézus igazságát adja a hívőnek hit által.
– A bűn a halál világához köt, míg a Jézus Krisztusban kapott kegyelem kiszabadít a bűnből és a halálból, mert Benne meghaltunk a bűnnek. Róma 6. 11-12
– A bűn szabadságot ígérve, rabszolgává tesz, viszont a kegyelem felszabadít a bűn rabszolgaságából és lehetőséget ad, hogy Jézus Krisztustól váljunk függővé a bűn helyett. Róma 6. 15-18
– A bűn és világa a törvénnyel, a szabályokkal házasít össze, ellenben a kegyelem a halált is legyőző, a bűn és a törvény világától szabad, feltámadott Jézus Krisztussal házasít össze, köt szövetségbe.
– Végül azt is láttuk, hogy a bűn a kegyelem ideje alatt is az elmondottak szerint működik, viszont a kegyelemben lehetőségünk van szeretetből élni, szabadon élni, szívből és nem a külső parancstól való félelem miatt engedelmeskedni. Mivel hústestben vagyunk, az engedelmeskedésünk nem mehet tökéletesen. Azonban a kegyelem miatt lehetőségünk van Jézustól, Miatta, venni még több kegyelmet, elszakadni az elkövetett bűntől, függőségtől, és a megváltás miatt semmissé tenni a bűn következményeit is.
A kegyelemben történő átalakulásunk vége pedig az, hogy ugyanazt kezdjük el akarni, amit Jézus akar és így válik a hívő egyszer tökéletesen, teljesen szabaddá, mert azt tesz, amit akar de ugyanazt akarja, mint Jézus, tehát jó és szent dolgokat.
Ha szívünk megérti/megérzi a kegyelem evangéliuma által, az Isten irántunk való elfogadásának szeretetének a csodáját, akkor fel sem merül bennünk a fondorlatos kérdés, hogy: „Meddig mehetek el?” és, „Most, akkor, ezt is, vagy azt is megtehetem?”
Már nem arra törekszünk, hogy kihasználjuk a kegyelem nyújtotta lehetőségeket a bűnök elkövetésére, hanem arra kezdünk törekedni, hogy a Jézus Krisztusban adott kegyelmet minél teljesebben megértsük és magunkévá tegyük.
A test miatt a földön nem jutunk el a tökéletességre, a tökéletes szabadságra sem, de itt indulunk el afelé. Azzal, hogy növekszünk a kegyelemben és már nem jut eszünkbe visszaélni vele. 

Most két bibliai kifejezésről szeretnék beszélni, igyekezve visszaadni ezek bibliai tartalmát.
A bűntudat és a bűnbánat fogalmairól. 

Sokszor elmondtuk, hogy az evangéliumot, a kegyelmet, csak radikálisan lehet hirdetni. Nagy igazság van abban a megállapításban, hogy ha még senki nem vágta a fejedhez, hogy nagyon egyoldalú, veszélyes és a bűnözésre okot adó, ahogyan a kegyelem evangéliumát hirdeted, akkor bizony jobban teszed, ha megvizsgálod alaposan, hogy miről is prédikálsz. Mert az evangélium botrány volt, ma is botrány, és a korszak végéig botrány is marad.
A kegyelem ugyanis mindig felháborító a teljesítmény alapon értékelő vallás, és a világ nézőpontjából. Mert igazságtalannak tűnik a meg nem változott gondolkodás számára.
Ha csak az ószövetség legnagyobb alakjait nézzük: Mózes, Dávid, Jákob, Gedeon, Sámson, Salamon, vagy az gyilkosságot, házasságtörést, bálványimádást, sorozatos szexuális bűnöket, hazugságot, manipulálást követtek el.
Az apostolok sem voltak erkölcsileg tökéletes jellemóriások teljes sorsukban.
Ha a példaképek is ilyenek, akkor mi tart vissza gyilkolástól, mi tart vissza házasságtöréstől, a válástól, a csalástól, stb., ha az elkövetni készülő eleve biztos a megbocsájtásban?
Itt egy nagyon fontos dolgot kell leszögezni: A megbocsájtás nem egyenlő az elnézéssel.
Az elnézés nem vesz tudomást a rosszról, a bűnről a megbocsájtás viszont tudatában van a másik bűnösségének.  
A sértett felet a másik bűne megsebezte, mégis felkínálja, hogy megbocsájt.
Kérésre, vagy akár a nélkül is.
Ám a sértőnek el is kell ezt fogadni. Elfogadni azonban csak akkor képes, ha tudatában van annak, hogy megsértette a másikat, kárt okozott.
Ha nem is érdekli, vagy nincs információja a bűnéről akkor csak a megsértett fél jut a megbocsájtása által nagyobb békességbe, mivel nem kell már haragudnia, emésztődnie, ám a sértőt ez nem is érinti meg.
Mert, ha valakinek már tele van a keze, mondjuk önigazultsággal, vagy vallásos jó cselekedetekkel, magát „jó embernek” Isten országával „alapjáraton kompatibilisnek” tartja, az nem tud ajándékot elfogadni.
Tehát a megbocsájtás olyan ajándék, hogy aki nem látja be, nem ismeri be a hibáját, bűnét, az nem részesülhet benne akkor sem, ha az ajándék névre szólóan várja. Mert nem veszi át.
Az ember sokszor elköveti a bűnt, a kegyelemmel is takarózva, hiszen „Isten úgyis megbocsájt/megbocsájtott, kegyelem van”, de a házasságtöréshez, gyilkossághoz, csaláshoz, lopáshoz stb. vezető folyamatban, majd a bűn elkövetése során messzebb kerül Istentől.
Később még távolabbra, amikor az ember gondolkodásában, magyarázza, felmenti magát, érveket gyűjt a bűn elkövetéséhez, majd utána megmagyarázza azt. Ilyenkor altatjuk a lelkiismeretünket, felmentjük magunkat, megmagyarázzuk bűnünket, hibánkat.
„Értsd meg, nem tehettem mást.” Ebben a folyamatban az ember eltávolodik Istentől, egyre messzebbre. Kerüli az őszinte Biblia-olvasást, kerüli az őszinte keresztények társaságát, a kapcsolatot Istennel, az valódi imát, együttlétet Jézussal. Vallásos szokásokat vesz fel, magyarázza, mentegetni a bűnét, érvel mellette, például vallásos szabályok, felekezeti elvárás-rendszer betartásával. („Szolgálok, ezt is, azt megteszem az egyházért.”) Vagy a kegyelem evangéliumával, hogy „hiszek Jézusban, így igaz vagyok.” És tényleg, de közben távolodik az Úrtól.
A bűn elkövetése előtt még érdekelte, hogy vajon mi a véleménye Istennek arról, amit tenni készül. Később, azonban ha nem vette el a bűnei bocsánatát, nem újult meg Isten kegyelmében és a Vele való személyes közösségben, akkor elnyomja a lelkiismeretét. Ezért is kerüli Isten jelenlétét, mert ott, tudatosulna benne az elkövetett bűn, hogy elszúrta a dolgokat, bántaná a saját lelkiismerete.

Régi hívő barátait gyakran ítélkezőnek, szűk látókörűnek, vagy ellenkezőleg „hiperkegyelmes eretneknek” mondja és kerüli őket. Olyanokkal van együtt, akik támogatják a bűn „szabadságában”. Ők lesznek számára az új jó fejek. Ilyeneket mond: „Hát Istennel most nem nagyon foglalkozom, nincs rá időm, a lelkem össze van törve, magamat kell megtalálnom, de majd egyszer újra erőfeszítést teszek, helyreállítom a Vele való jó közösséget.”
Ez azonban öncsalás. Mert az elkövetett bűnt nem látja már bűnnek, nincs benne bűnbánat és nem tudja elvenni a megbocsátást sem, hiszen tele van a keze más dolgokkal. A bűnének az ideologizálásával, vagy lelkiismeretet-kábító vallásos jó cselekedetekkel, esetleg a saját „jó emberségének” az érveivel.

Az Isten azonban várja őt vissza. Nem Ő tartja távol sértetten a bűnöst, hanem a vétkező ember lelke hajlamos elmenekülni. Az Úr előre kegyelmet hirdetett és ebben van kockázat. Ez a kockázat nem a kegyelmet hazudtolja meg, hanem a bűnt, a bűnös életmódot, a paráznaságot, a lopást, a visszaéléseket, az uralkodást és a többit.
A bűnös életmódot mutatja be hazugságnak az ingyen kegyelem felkínálta kockázat, rizikó. Hiszen az Isten szeretetét egy olyan fényben és hatalmasnak mutatja be, amilyen fényes és hatalmas valóságosan.
Az ember látja és elszégyelli magát.
Nem az elkövetett bűn miatti ítélettől fél már, hanem érzi, hogy amit tett, nem méltó Jézus Krisztushoz. Viszont, ha ez nem történik meg ez a bűnbánat, egy idő után képtelenné válhat az ember arra, hogy megbánja, belássa, hogy elszúrta, azaz a bűn tudatába kerüljön és elvegye a megbocsájtást.
Számára a kegyelem már csak ideológia, nem napi táplálék, nem az élete központja, és közege a vallás lesz. „Jó, eljárok ide, vagy oda, lám, keresztény haverjaim vannak, jó ember vagyok szolgálok, ezt tettem, azt meg nem tettem, a bűneim nem nagyon számítanak…” Úgy érzi, van a bűnre indoka. Más tehet róla, hogy el kellett követnie és úgy látja, hogy Isten a kegyelem miatt el is nézi neki ezeket, azaz nem bünteti meg haragjában.
Ez valóban igaz, de a bűn nem következmények nélküli valóság.
A bűn tudatosulásának és a bűn miatti bánat hiányában nem tud elszakadni attól.

Ennek eredménye az lesz, hogy az elkövetett bűnök következményei szembejönnek egy idő után, és rombolják a sorsát.
Az, hogy kijelentem „kegyelem van, szabad vagyok!”- nem a megbocsájtás elfogadása. Ez nem nyit utat a bűn következményeit is eltörlő kegyelem világába.


Kétféle ember van a világon. Olyan vétkes, aki elismeri, hogy bűnös, és olyan vétkes, aki nem ismeri el, hogy bűnös.
A János 8.-ban a házasságtörő asszony sztorijában ez a két fajta embertípus találkozik. Az asszonyt csapdaként használták a farizeusok.
Nem a bűntett volt számukra fontos, nem a Mózes törvénye, hanem az, hogy csapdába csalják Jézust. Mózes ugyanis a házasságtörésre halálbüntetést mondott ki, viszont a római fennhatóság alatt nem volt joga a helytartó beleegyezése nélkül halálos ítéletet végrehajtani a zsidóknak. Tehát, ha Jézus azt mondja, hogy végezzük ki, hűen a Mózes törvényéhez, akkor a rómaiaknak tudják feldobni őt, mint lázadót.
Ha viszont kibúvót keres és mentegetni a nőt, felmenti a büntetés alól, akkor nagy tömeg előtt ki lehet róla jelenteni, hogy a Mózes törvényét megrontja, tehát nem hívő és erkölcstelen ember.
A vallásosoknak így is úgy is jó, Jézusnak így is úgy is rossz.
Profi álnok csapda.
Jézus nem megy bele a csapdába. Inkább irkál a porba.
A körül álló gyülekezetet két embercsoport alkotja. A nagy többsége a „feddhetetlen, szent vádlókhoz” tartozik és néhányan, különösen a bűnös nő, a másik oldalt képviseli. Ők tudják, hogy bűnösök, mert nincs már mentség, olyan helyzetbe kerültek.
Ekkor mondja ki Jézus a híres mondatot, hogy „aki nem bűnös, az kezdje a kövezést”. Ezzel a mondattal rögtön lelkiismereten szúrta a hallgatóságát. Látszódjon csak az a két csoport! Ismerjék csak be nyilvánosan tökéletességüket, akik szentnek tartják magukat, ha merik!
Végül egy se maradt, aki azt mondhatta volna „nem vagyok bűnös”.
Az asszony kénytelen volt elismerni. Rajtakapták. A farizeusok eleinte tagadták és elleplezték, de Jézus felszólítására megszólalt a lelkiismeretük és eloldalogtak.
A kérdés a történet alapján az, melyik áll közelebb Jézushoz melyik embercsoport áll közelebb Isten országához? Jézus azzal, hogy a porba irkál és kimondja híres mondatokat a képmutatókat a vallásos embereket bűneik tudatára ébresztette. Bűnös voltunk tudatosodása és az e miatti bánat mutat irányt a Megváltáshoz.



A tékozló fiú történetében a fiú felismerte lehetetlen, reménytelen állapotát és hazarohant, visszatért az apjához, előre eltervezett bűnbánó mondatokkal, alkuval. De nem szankcióval találkozott, nem bizalmatlansággal találkozott, hanem elfogadással, igazzá nyilvánítással és utána önfeledt ünnepléssel.
Az ember, ha szeretne az Atyához és Jézus Krisztushoz közelebb kerülni, akkor mentegetőzés nélkül és tudva, hogy vétkezett és vétkezik, így kell hozzá menni a kegyelem elfogadásához. (A fiúnak nem volt élénk lelkifurdalása, az éhség ébresztette rá, hogy célt tévesztett és a bűn miatti bánat, elszakadás valószínűleg az apai házban találta meg. Isten nem maximalista.)


Tehát szerintem szükség van a bűn tudatosulására, ami a lelkiismeret működése miatt a bűn miatti bánattal, szomorúsággal is jár.
A bűntudat a keresztény zsargonban és a világi pszichológiában teljesen más jelentést kaptak. A szabályokat követő, elvárásokra épülő kereszténységben egy kívánt, alázatos, jó állapot a bűntudat és a bűnbánat
amiből egyenesen következik a gyónás illetve a rituális bűnvallás gyakorlata, mint a bűnbocsánat feltétele.  
A pszichológiában pedig egy ember-nyomorító terhes valósággá vált a bűntudat és a bűnbánat amelytől mindenképp meg kell szabadulni.


A Bibliát vizsgálva az állításom, hogy Isten felkeltheti a bűntudatot.
A bűn tudatára ébreszt, de nem azért hogy alsóbbrendűnek érezzük magunkat, hogy vádlás szakadjon a nyakunkba és benne maradjunk a bűntudatban, erőtlenné váljunk és csapdába kerüljünk, olyanok legyünk, akiken könnyű uralkodni.
Azért tudatosítja a bűnt, hogy Jézushoz menjünk, a megváltáshoz, hogy elfogadjuk a bűnbocsánatot és felszabaduljunk a félelemtől és a vádlástól. Azután pedig jobban megismerjük az ő szeretetét egészen addig, amíg egyre jobban és jobban beteljesedünk és mind ritkábban és ritkábban követünk el vétkeket.
A bűnbánat pedig, azt gondolom, az élő lelkiismeret természetes reakciója a felismert és tudatosult bűnre. A bűntudatos ember mindig feloldást, vigaszt, nyugalmat keres és ezt Jézus Krisztusnál a kegyelemben, a bűnbocsánat által megnyíló kegyelem birodalmában találja meg valóságosan.
Tehát a bűnbánat se egy vallásos póz, valami öngyötrő gyakorlat.
Néha csak annyi, hogy az ember a homlokára csap: „Miért kellett ezt megcsinálnom? Ó de sajnálom! Segíts Uram!”

Meggyőződésem, hogy csak a tudatosodott bűn és az emiatti sajnálkozás, bánat nyitja meg a valódi kegyelem ajtaját.
Ezért a kegyelem mozgalmában, a kegyelem evangéliumának felismerése az eredeti evangélium helyreállítása során a hívők gondolkodásában, prédikációiban bizony helye van a használatuknak, e fogalmak tisztázásának.
Véleményem szerint a bibliai értelmű bűntudatnak és a bűnbánatnak kulcsszerepe kell legyen az evangélium napjainkban zajló helyreállításában.

Szólj hozzá

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük