Az Isten szava 2.

Úgy vélem, a hívők gondolkodásában sok felül nem vizsgált, igeellenes, de mégis „zsigeri” meggyőződés, magaslat található napjainkban is.
Pál ezeket nevezi okoskodásoknak és magaslatoknak:

2. Kor 10. 4.-5.    
Mert a mi vitézkedésünk fegyverei nem testiek, hanem erősek az Istennek, erősségek (erőd, vár, börtön) lerontására;
Lerontván okoskodásokat (érvelés, számítás) és minden magaslatot, (magas hely, kiemelkedés) amely Isten ismerete ellen emeltetett, és foglyul ejtvén minden gondolatot, (gondolkodásmód, ötlet, terv, szándék) hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak;

A fegyverek, amik alkalmasak ezek lerombolására az Ef. 6.-ban vannak felsorolva. Mind a hittel, a bizalommal kapcsolatosak. Ha van bizalmam, van reménységem (sisak), őszinte merek lenni másokhoz és magamhoz (öv), identitásom az igazzá lett emberé (mellvas), sok embert vagyok képes bizalmam, hitem védelmébe venni (pajzs). Mert bízom Mennyei Édesapámban, kész vagyok bizonyságot tenni, hirdetni az evangéliumot (saru), és bátran kimondom Istennek az akaratát a betegek, megkötözöttek, szabadítására, utasítom a körülményeket, hogy igazodjanak Isten szavához, mert tudom, nem tőlem függ az eredmény, az Ige már győztes (kard).
Nem a szellemvilágból aggatom magamra e fegyverzetet, hisz ott vannak a hitemben, a szívemben.
Emberekért adta Isten, nem emberek ellen.
Sokszor a hívők életében a legnagyobb nehézségek, emberi erővel le nem győzhető gondok, ilyen okoskodásokon, magaslatokon állnak. Jobban kétségbe is eshetnek, mint a hasonló helyzetű nem hívő, akinek ijesztő problémája nem magaslatra épült, nem fellegvár.
Például a súlyos betegség erődítménye gyakran a teljesítmény-központú, törvénykező, bűn-centrikus tanításának, az Isten előtti igazságunk cselekedetek általi megőrzésének, egyházi gyakorlatának a hegyén áll: „Milyen bűnt követtem el, hogy itt az a súlyos betegség? Melyik tekintélyről, gondoltam, mondtam kritikát?
Vajon eleget imádkoztam/szolgáltam/böjtöltem/adakoztam? Mit tettem? Mit nem tettem?”
Azonban soha nincs vége a bizonytalanságnak. Soha nem elég a teljesítményünk. A hegy, a magaslat nem mászható meg. Azért az, ami. Csak lerombolni lehet. Akkor a vár is összedől:
„Hiszem, hogy Jézus teljesítménye, áldozata elég nekem. Az tökéletes. Igaz emberként kiküldöm a parancsot, az Isten szavát, ami elintézi az erősséget.”

Az igehirdetők, tanulmányok, posztok, hozzászólások írói sem mentesek ezektől a magaslatoktól. Rájuk még nagyobb veszélyt jelentenek az értelmezési tradíciók. Ugyanis a hallgató, az olvasó, a gyülekezet nem fog megváltozni gyorsan és lényegileg. De az emberi gondolatokat, vagy tanításba öltöztetett egyéb érdekeket Isten beszédeként hirdető prédikátor, szerző sajnos igen, nagyon gyorsan változik rossz módon. Például a törvénykező, türelmetlen, ítélettel fenyegető igehirdetői alapállás, a törvény hirdetése, nem hoz létre tisztaságot, nem változtatja meg pozitívan az emberek életvitelét, de az ilyen prédikátort hamar deformálja. Elveszi, vagy becsatornázza egy szűk csoport felé az empátiáját, irgalmatlan, türelmetlen és elnyomó lesz.

A nagyságot, tömeget, gazdagságot, befolyást, hatalmat a nagy hit, a kiváló keresztény teljesítmény, szentség, szolgálat bizonyítékaként, sőt megkérdőjelezhetetlen bibliai értékként láttató tanítási és gondolkodási hagyomány, szükségszerűen igyekszik létrehozni nagy, erős szervezeteket, intézményeket, mert evidenciaként tartja ezt Isten akaratának. Holott gyakran nem az. Ha pedig nem volt Isten terve, a megszülető eredmény Ismael lesz.

Az ilyen, teljesítmény-központú, emberi erőre, akaratra felépülő rendszer, melynek alappillérei az említett magaslatok, okoskodások, termelik a kevély embereket, az elitizmust. Erős akaratuk, tehetségük, Isten kegyelmi ajándékai által megtesznek dolgokat, sikeresek sok mindenben. Abbahagynak bűnöket, képességeik, kapcsolataik révén a rendszer vezetőivé, befolyásosakká válnak. Látják ugyanakkor, hogy másoknak rengeteg erőfeszítés után sem sikerül az, ami nekik talán könnyen ment. Hamar úgy vélhetik, hogy a sikertelenebb biztosan lusta, hanyag, sumákol, bűnös, gyenge, béna.  Gondolkodásmódjuk nem a kegyelem evangéliumán, hanem a hívő teljesítményén alapul, a sikerhez vezető utat a megszerzésben, nem az elfogadásban látják. Istent követelő, nem ellátó személynek tartják. Istenről alkotott képük deformálódik. Az Úr viszonyát az emberhez nem ellátás-, hanem elvárás-alapúnak kezdik látni. Mivel ők „jól teljesítenek” ezért úgy vélik „meg is érdemlik” a kiváltságaikat.
Aki küszködik, szegény, beteg, stb. annak az okát is a bajba került ember rossz teljesítményében látják. El is mondják ezt, hiszen prédikátorok, írók. Képtelenné válnak vigasztalni, ha próbálják is üresek a szavaik, mert nem szívükből jönnek .Ezért elkezdik lenézni Isten népét, az elhívottakat, a gyülekezetet, és szívükben kemény, kevély vallásos vezetővé válhatnak.
Így születik a farizeus.

Mivel nem bíznak igazán a kegyelemben, az evangéliumban, a megigazulás adta biztonságban, hitetlenül is gondolkodnak. Bajok, hiányok, fellegvár-erődök feltűnésekor, emberi mintára cselekszenek: Tornyot építenek, válságstábokat állítanak fel, emberekhez szaladgálnak, szövetségeket kötnek, ha kell, Egyiptommal, Heródessel is. Biztonságot, békét akarnak, de földi, emberi eszközökkel. Nemritkán olyan kompromisszumokat kötnek, melyeket taktikai szükséggel indokolnak. Az ok, hogy elvesztették a gyermeki bizalmat, hitet, helyette okoskodások, magaslatok igékkel alátámasztott, de nem az evangélium Kősziklájára épülő tanítások, látások uralják az elméjüket. Pedig az evangélium a gondok megoldásának eszköze, örömhír lehetne számukra is.

Akkor egészséges egy keresztény ember gondolkodása, ha az Istenről alkotott kép a lelkében, Isten megismerése, kijelentések, találkozások, bizonyságok által folyamatosan változik.
A statikus, nem változó Istenkép a lélekben közömbösséget, kiábrándultságot, rutinszerű, vallásos életet eredményez. Az Isten megismerése pedig az ő kegyelmének, jóságának és szeretetének a mélységét, hosszúságát, szélességét járja be és amint egyre jobban és jobban megismerjük Őt, egyre jobb Édesapát, világos, szépséges lényt látunk magunk előtt. Szentsége, ereje, hatalma is az Ő szeretetében gyökerezik és szeretetének az elterjedését munkálja az univerzumban, az ember által.

Ef. 3.18.-19.
A szeretetben meggyökerezvén és alapot vevén, hogy megérthessétek minden szentekkel egybe, mi a szélessége és hosszúsága és mélysége és magassága (az Isten jóvoltának) 
És megismerjétek a Krisztusnak minden ismeretet felül haladó szeretetét, hogy [ekképpen] beteljesedjetek az Istennek egész teljességéig.

Így egyre erősödik a meggyőződésünk az ő kegyelméről. A statikus, nem változó kép Istenről akkor is unalmas, vallásos és frusztrált, közömbös életmódot hoz létre, ha a megmerevedett Istenkép a lélekben a „jó Istennek” a képe, nem törvénykező, nem büntető. ( Isten persze nem változik, de a bennünk élő, róla alkotott képnek, folyamatosan változnia kell, mert e testben élve, nem ismerhetjük meg tökéletesen Őt. Mégis sikerünk, örömünk, boldogságunk záloga, hogy törekedjünk jobban megismerni.)

 Az Isten kegyelmét, az evangéliumot megismerő, a teljesítmény-centrikus keresztény élettől elszakadó hívőkre is mélyen igazak szerintem fenti megállapítások.
Sőt, nagyobb veszély leselkedik azokra, akik megismerve a kegyelmet, az evangéliumot, belépnek egy olyan, egy akkora szabadságba, amelyet akár a testi vágyak, hedonizmus, lustaság, egoizmus, privát szférába zárkózás kiélésére is felhasználhatnak. A teljesítmény-centrikus rendszerekben a hívőket a félelem, a megfelelési kényszer ösztönzi szellemi tettekre, és bár gyakran nem szabadságból, de keresik Istent. Aki keres, az talál, ha kevesebbet is, mint a szabadságából kereső.  Érintést, kijelentést, bizonyságot, akkor is, ha ezt nem érti, így a szelleme inspirálódik.
A kegyelem ott is működik, ahol nem ismerik, vagy nem értik azt.
A kegyelem evangéliumát megismerőkre viszont az a veszély leselkedik, hogy biztonságukat, szabadságukat, nem Isten keresésére használják. Különösen a törvénykező háttérből szabadultaknál látom, hogy vannak, akik abbahagyják az imádkozást, az Úrral való közösséget, nem keresik Őt, a bibliatanulmányozást, olvasást megunják. Bezárkóznak privát szférájukba. Mert a test, test marad, akár törvénykező közegben, akár kegyelmen alapuló hitből és szabadságban él is az ember. A test törekvése pedig a halál.  Megszűnt a félelem általi motiváltság és a helyét és csak ideig-óráig tölti be az Úr iránt fellángolt rajongásból származó Istenkeresés.
Könnyebben, jobban működik minden, mint az elvárások szabályok erdejében. A görcsök nélkül megkapott áldás a mindennapokban fontosabbá válik, mint a Megáldó.
Az áldás élvezése, biztosítása szervezi a napi rutint. Ez pedig az Istenkép statikusságát, megmerevedését eredményezi. Közömbös, gyakran kiégett állapotba lökheti vissza a kegyelem evangéliumát megismerő hívőket. Mindez szinte automatikusan megtörténik, ha a kegyelem elfogadása nem személyes kijelentésen, hanem értelmi elfogadáson alapul.
Ilyenkor helyes vélemény, de nem bibliai hit az eredmény, a gyümölcs, ami nem sokáig motivál. Ahogy egyre nagyobb teret tölt be életükben a test gondolata, vágya, alább száll hitük, bizalmuk, ők maguk is csalódhatnak a megismert „kegyelemben”. Környezetükben pedig lesznek, akik örömmel pálcát törnek a „hiperkegyelmes eretnekség” felett: „Na, nem megmondtuk!?”

 Sokan persze a vallásos teljesítményt követelő közösségekben nagyon elfáradtak, kimerültek, belefáradtak az elvárt, program-vezérelt összejövetelek látogatásába is, nekik nem nagyon akaródzik még hasonló összejövetelekre menni. Őket pihentetni, regenerálni akarja az Úr:

 Mt. 11. 28.-30 
Jöjjetek én hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.
Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.
Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.

Megtanítani nekik, hogy a közösség Vele, az Ő elfogadása nem a keresztény munkaórák, hőstettek számától függ. Hogy nyugi, Isten szült újjá, az ő gyereke vagy. Apa nem zárja be a hűtőt, nem dob ki az utcára. Ehhez viszont menni kell Hozzá.

Tehát nem csak téves, igeellenes gondolatok vannak, nem csak téves tanítások, hanem ezek téves életérzéseket, hibás önértékelést, téves hangulatokat, téves viszonyokat hoznak létre és végül téves hitet.
A fegyverek, melyekkel ezek ellen és az emberekért harcolunk, azok mind a bizalomhoz hithez kapcsolódnak. A téves igemagyarázatok, tanítások, látások, tradíciók, írásvédett, szinte törölhetetlen fájlokat töltenek le a hívők gondolkodásába.
Sokszor akkor is ragaszkodnak hozzájuk, ha maga az értelmezés, amihez ragaszkodnak, félelmet, szorongást, kárhoztatást generál. Mert erősebb az elvárások be nem tartásától, a „lázadónak” bélyegzéstől való félelem.
Végül a félrekormányzott gondolkodásmódból félresikerült sors állhat elő.

Istennek, az Írásnak, a mélyebb megismerése, a kijelentések, rhémák, a bizonyságok viszont mindig azt eredményezik, hogy Istent jobbnak, szeretőbbnek, kegyelmesebbnek látjuk, és jobban szeretjük, mint az adott tradíció felülvizsgálata nélkül.

Lehet, hogy egy örökkévalóság kell megismerni Őt, de talán pont ezért kaptunk örök életet.

Jn 17. 3. 
Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.