Isten szava 1

Az Isten szavával, beszédével kapcsolatosan, arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a gyakorlatban olyan fajtája is létezik a gyülekezetekben „Isten beszédének”, amely voltaképpen nem, vagy csak részben az. Sokkal inkább emberi gondolat, okoskodás, következtetés. Forrása érdek, esetleg szokás, hagyomány.

Az Isten beszédének ismert megjelenési formái, először a leírt ige, amelyet szentnek, Isten számára elválasztottnak nevez a Róma levél. Timóteusnak pedig azt írja Pál apostol, hogy az Isten teljes írott beszéde Isten által inspirált, és hasznos, oktatási, tanítási célból. Aztán bizonyítás, cáfolat vizsgálat eszköze, mellyel különféle állításokat tudunk megmérni. Alkalmas továbbá a fejlesztésre, hogy felemelkedjen, virágozzon az ember, a közösség élete. Használható a helyreállításra, javításra, valamint az igazságban, a jogokban, a méltányosságban és a megigazultságban történő meggyökerezés, és a pedagógia eszköze is az írott ige.

Róm 1.2.
…amelyet előre megígért prófétái által a szent írásokban…
2. Tim 3.16.
A teljes írás Istentől ihletett és hasznos a tanításra, a feddésre (bizonyításra, cáfolatra, megvizsgálásra), a megjobbításra, az igazságban való nevelésre,

A második formája Isten szavának a kimondott beszéd. Értelmezés, igemagyarázat, felolvasás, tanítás. Néhol beszélgetésnek (dialegomai) is nevezi ezt a Biblia.

Apcs 20. 9. 
Egy Eutikhus nevű ifjú pedig ül vala az ablakban, mély álomba merülve: és mivelhogy Pál sok ideig prédikála… (beszélget, megbeszél, vitat, stb – interaktivitás egy apostol szolgálatánál! – csoda is történt!)

 Ebben már van emberi elem, emberi gondolat, érzelem, metakommunikáció is. 

A harmadik, amit a Biblia igehirdetésnek, prédikációnak nevez, a hitet létrehozó, az üdvösség különféle áldásait birtokba adó beszéd, a rhéma szólása. Ez bizalmat hitet hoz létre a szívben és bevezet az üdvösség áldásaiba, betölti a hallgató ismert, vagy nem is tudott szükségét. A hit, bizalom erőterében, tapasztalati valóság lesz, megtörténik, amit a Szó, a rhéma hordoz.

Róm 10.17.
Azért a hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által. (Isten, más görög szövegekben a Krisztus rhémája által.)

E három megjelenési forma mellett azonban, van egy negyedik formája is az „Úr szavának”, amit nagyon sok közösség és hívő szintén Isten igéjének, beszédének vél. Olyan tanítások, látások ezek, amelyek leírt igékkel vannak indokolva, látszólagosan bizonyítva, de nem állnak meg a leírott Ige összefüggéseiben. Régóta hallgatott, megszokott igeértelmezések, tradicionális magyarázatok, „megszentelt”, a közösségen belül megkérdőjelezhetetlen látások, „szent tehenek”. Közülük nem egy, talán több száz éve ott él a hívők elméjében. Nagy befolyású, tekintélyes emberek, szervezetek értelmezései, tanításai a forrásai ezeknek. Alátámasztva összefüggéseikből kiragadott bibliai igékkel. Mindezek mélyen, észrevétlenül ágyazódtak be a hívők gondolkodásába és nagyon gyakran magával a Bibliával sem lehet sikeresen érvelni ellenük, mert a félelem az a ragasztóanyag, amely odaköti a hívőt e tanításokhoz. „Nehogy lázadó, vagy eretnek legyek!” Erről szeretnék röviden beszélni.

Ilyen, az ige maradványait is tartalmazó gondolkodásbeli tradíció volt évszázadokig a katolikus „hétszentség”, mint az üdvösség eszköze, vagy a pápai, papi tekintély, és az egyházszervezet isteni tekintélye. Aztán a csecsemő- és gyermek-keresztség, vagy a Szent Szellem ajándékainak, a csodáknak megszűnéséről szóló protestáns tanítás. Hasonlóan a programszerű istentisztelet formájáról, módjáról kialakult elképzelések. Egészen bizonyos hogy a mi gondolkodásunkban is tovább élnek olyan tradíciók, amelyek nem Istentől származnak, nem Őt dicsőítik, és nem járulnak hozzá a hívők hitben, szabadságban való növekedéséhez. Az újszövetség a hívők felelősségébe utalja, hogy vizsgálják meg a tanításokat: ne engedjék, hogy képletesen pofon verjék, leuralják őket, vagy a Krisztust elhomályosítsák emberi gondolatokkal előttük.

2 Kor 11.20.
Mert eltűritek, ha valaki leigáz titeket, ha valaki felfal, ha valaki megfog, ha valaki felfuvalkodik, ha valaki arcul ver titeket.
1. Thess. 5. 21.-22.
Mindent megpróbáljatok; (vizsgáljatok meg) ami jó, azt megtartsátok! (azt vegyétek birtokba, ahhoz ragaszkodjatok) Mindentől, ami gonosznak (káros, hibás, értéktelen) látszik, őrizkedjetek! (maradjatok távol)

A Thessalonika levélben a figyelmeztetés a Szent Szellem működéséről, és a prófétálásról írt gondolatok után hangzik el. A Szellem kiáradása a „nagy kenet” nem emberek, prédikátorok nagyságát és nem az elhangzott üzenet tökéletességét hitelesíti. A szolgálati ajándékot a hívők felnőtté, nagykorúvá válása igazolja. A Szellem és ajándékai Jézusról tesznek bizonyságot. Őt emelik fel. Azt üzenik, hogy Ő szereti gyermekeit, a vezetőt is. Ha van hit és vágy egy közösségben a Szellem érintésére, akkor meg fogják kapni. De nem a prédikátor „sugározza” magából, hogy aztán „meg is dicsőüljön” a hívők előtt: „Nagy kenet van XY pásztoron”. AZ Újszövetség nem beszél embereken lévő kenetről, de beszél a velük együtt dolgozó kegyelemről.
Nem arról van szó, hogy feladjuk a bizalmat a vezetőkben, a tanítókban, igehirdetőkben és megannyi kritikusként, gyanakodva rágjuk a szavaikat. De, ha jelez a szellemünk, vagy a Szent Szellem, ha rendszeresen fájdalmat, zavart, félelmet, elbizonytalanodást vált ki egy gyakorlat, egy szokás, egy tanítás, akkor nézzünk utána, hogy megegyezik-e Isten igéjének összefüggéseivel?
Ha igen, akkor személyes szinten, számunkra is üzenet, vagy nem? Meggyőződésem, hogy Jézus visszajövetele előtt, az alapokig vissza fog menni az egyház, a hívők egy része, és megkeresik a kősziklát.
Eltakarítják a rárakódott, kevert tanításokat, hordalékokat. Majd ezen a kősziklán a Szentlélek vezetésében, nem emberekben bízva, nem emberi ambícióktól motiváltan kezdenek alapozni majd építkezni. Mert elveszett valami. Nem csak a csodák, hanem a mindennapos csodák erőtere tűnt el: az a fajta bizalom, remény és szeretet, amely az első században még körülvette és szabadságban is megtartotta, a Bibliával sem rendelkező hívőket.

A keresztények, gyülekezetek mintája, vágyott célja az ősegyház, az első egyház szellemi, erkölcsi állapota, egysége, természetfeletti élete.

Az első generáció keresztényeinek nem volt Újszövetsége írott formában. Sőt a nemzetekből megtérteknek ószövetségi ismeretük sem. Apostolok voltak, presbitereket is választottak, akik tanítottak, néhány levél a hitelesektől, amelyek járták a gyülekezeteket, illetve Jézus már lejegyzett szavai, történetéből részletek.
Nem is tudjuk elképzelni hogyan élték a mindennapjaikat! Felébredt XY „közkeresztény” de nem volt Bibliája hogy elővegye és olvassa, megvallja, listát írjon. Imádkozni tudtak, elmentek a közösségbe, üzenetet is hallottak, de nem tudták összevetni Isten írott igéjével, csak a szívükben lévő bizonysággal.
A prédikátor nem tudott a Discoveryből felkészülni jól elhelyezett klikkelésekkel, és mégis működött a dolog. Jobban, mint ma. Ha belegondolunk, úgy érezzük: „Hú, nehéz lehetett nekik!”
Aztán összeállt az írott Újszövetség. Itt van a kezünkben a Biblia, de ennek ellenére eltűnt az a dicsőség, bokáig ér csak a szabadság, a szeretet, a csodák. Mindezek nincsenek átfogóan jelen, csak elemenként, töredékesen, pedig van már vaskos Bibliánk, szép Bibliánk és rengeteg tanításunk.
Hát ez, hogy lehet?
Az első egyház, az első nemzedék rá volt kényszerítve, hogy keresse a Szent Szellem vezetését, és ha kereste, hát akkor elkezdte élvezni is, és miközben a vezetést megkapták azalatt Isten szeretetével is teletöltődtek.  Nem volt forgatókönyv-szerű istentiszteleti forma, a pulpitus és a mögötte álló többnyire nem állta el az utat Jézushoz, nem emelkedett, mint újszövetségi bálvány az emberek fölé, vagy nem állt érinthetetlenül a kijelentés útjába úgy is, ha mindenki látja már alkalmatlanságát, de a szervezet ereje mégis pozícióban tartja. Spontán történtek a dolgok az alkalmakon, nem nagyon lehetett koreográfia. Imádkoztak, énekeltek, hallgattak hiteles embereket, és közben szabadságban mozgott közöttük az Isten Szelleme. Tévedtek, elszúrtak dolgokat, bűnöket követtek el, de nem verték egymás fejéhez, nem estek kétségbe, mert ott volt az Igazság Szelleme, hogy korrigálja őket.

Azután lett írott Újszövetség! Isten tükröt akart nekünk tartani, amelyben látjuk, ellenőrizni tudjuk, hogy az Isten Szellemét követve valóban Őt követjük-e? Ellenőrizni tudjuk magunkat. De mit csináltunk az Újszövetségből, a tükörből? Szabályokat, rendszert, elvárásrendszert, kötelezettségeket, 3 és 7 és 12 pontokat.

Nézzünk egy példát.
Megtér egy ember. Isten tele szeretné tölteni az ő szeretetével. Bepólyálni kegyelemmel, mint az újszülöttet szokás, függetlenül attól, hogy pár nap alatt tökéletes lett, vagy még bűnben él. Mi ennek az útjában ledöfünk egy jelzőtáblát; „Irány a bűnvallás, bűnbánat, törvény és bűnismeret! Ne a bűnbocsánattal, ne az Isten szeretetével, kegyelmével, hanem a bűneiddel foglalkozz!” Megszereti egymást két fiatal. Ledöfünk táblákat a házasságról, a jegyességről, a Jézabel szelleméről. Felkészítés, bűnvallás, familiáris szellem-mentesítés, fogadalomtétel.

Szól az Úr valakihez kijelentést ad, vezetni akarja, felkészíteni mások problémáinak megoldására, szolgálatra. Azonnal azt vizsgáljuk, vajon megegyezik-e a vezetők tanításaival, az elfogadott látással, sőt érdekeivel, és ha nem, azt mondjuk; „Megcsalattál, öntörvényű, egoista vagy, vegyél csak vissza, állj be a sorba!”.
Pedig az Isten annyira egyedivé alkotott minket! Milyen lenne az erdő, ha minden fa szabályos és egyforma volna? Milyenek a madarak, ha ugyanúgy néznének ki, énekük sem különbözne? Ki alkotta a sokszínűséget, a sokféleséget?
De a gyülekezetekben mégis, egyfajta szabványosítása folyik a hívőknek.
Nem csoda hogy az emberek elbizonytalanodnak, nem merik már követni a Szent Szellem vezetését, nem akarnak felnőni, így soha nem válnak azzá a földön, akiknek Isten tervezte őket. Eredetiségüket, elhívásukat elvesztve bolyonganak a szabályok, jelzőtáblák, elvárások rengetegében, kiábrándulva, eltávolodva Istentől, közösségtől. Nem élvezik már az imádkozást a Bibliaolvasást.
Kötelességgé vált az, ami a szabadságot kellett volna, hogy kiteljesítse az életükben.

A jövő, a megújulás szerintem ezektől a formáktól való elszakadásban, szabadságban, az összejöveteleken a Szent Szellemmel való, sokkal szabadabb, oldottabb közösségben keresendő.
Amikor nem előadásra járunk, meghallgatni a nagy Őt, nem koreográfiát követünk, hanem hagyjuk, történjen az, amit a Szent Szellem akar. Persze, biztos hibázunk, de ott van a tükör, amibe belenézhetünk, korrigálhatunk anélkül, hogy szabálykönyvet írnánk belőle.