Elvárás és ellátás,  Gyülekezet, közösség,  Hitéleti írások

Túl a meghasadt kárpiton. 2.

A hit, a bizalom általi igazzá válásunk nyit ajtót az újszövetségi kegyelemre és ez is tart meg benne, ezért védelmeznünk kell magunkban, és környezetünkben ezt az igazságot. Csak a megigazulás tartja nyitva az ajtót a Mennyre.
Csak a megigazulásunk hite akadályozza meg, hogy a törvény, a szabályok, a rendszerek, a vallás farizeusai újra összevarrják a kárpitot előttünk.

Mózes mit tett azért, hogy ragyogjon az arca? Semmit. Az Úrral időzött. Zákeusnak tartott-e erkölcsprédikációt Jézus? Mutogatta-e a kőtáblákat neki, hogy megváltozzon, ráolvasta-e bűneit, hogy bűnbánatra jusson? Nem történt semmi ilyen. Pár órát együtt volt Jézussal, akinek jelenléte, dicsősége besugározta a szívét és megváltozott az apró jerikói „pénznyelő”. Parancs nélkül jóvátételt fizetett, és abbahagyta a gengszterkedést.
Mit tett a házasságtörő nő, hogy megússza a kivégzést? Semmit. Csak ott volt ahol Jézus is!
Mit tett Mária Magdolna, hogy prostituáltból az egyik kedves tanítványa legyen, bizalmasa az Úrnak? Semmit. Kellett-e neki fenyegető prédikációkat hallgatni, hogy megváltozzon? Nem. Elég volt az Ő jelenléte és megtörtént a változás, a szabadulás. A Jézus mellett megfeszített rablógyilkos egész életében ismerte a törvényt, hisz minden bizonnyal zsidó volt, de nem változott meg. Iszonyú szenvedései ellenére az, hogy ott volt mellette Jézus, bár szintén szenvedve, megalázva, mégis elég volt.
Elég dicsőség jött át Jézus megkínzott testén, hogy ez a gonosztevő higgyen és igaz emberré váljon.
A vérfolyásos asszony, a szent sabbaton ágyukat cipelő gyógyult bénák, a rendszer szemében gyanús Názáretihez látogató emberek, vagy a követői, mind az írott, vagy ki nem mondott törvények, szabályok, elvárások ellenére cselekedtek.
Bizonnyal csóválták is fejüket gyülekezeti, zsinagógai elöljáróik, negatív példákká lettek a közösségben, tán ki is prédikálták őket.
De ezeknek a „lázadóknak” megérte Jézus közelsége. A felsoroltak maguk sem tudták hogyan, de a kárpiton túlról érkező Messiás dicsősége, jelenléte megváltoztatta őket.
 

Ám a kárpit már meghasadt, a Szent Szellem eljött, az Ő jelenléte sokkal nagyobb módon hozzáférhetővé vált a számunkra. Ha élünk vele, megváltozunk, „besugárzódunk”.
Ha a radioaktív sugárzás képes sejt-szintig rombolni, még a DNS-t is degenerálni, akkor az Isten testté lett igéjének a dicsősége sokkal inkább képes a sejtjeink szintjén is helyreállítani, megváltoztatni minket. Lerombolni az ördög munkáit a pszichében és a testben és helyreállítani azt a teremtést, amelyről Isten megállapította és látta, hogy „jó”. A Szent Szellem mély jelenlétében, Jézust szemlélve történik ez az átalakulás.
Az első egyház Biblia nélkül is ismerte ezt a titkot és természetfeletti szinten élt, hatékony volt. Persze nem gondolom, hogy ennyi volt a sikerük titka, azt még kevésbé, hogy ebben az írásban és pont én mutatnék rá az első egyház hatékonyságának okára, de azt igen, hogy az Úr jelenlétében való időzés, az összejövetelek természetfeletti jellege része volt e titoknak. Az igehirdetés akkor hordozza a változtatásnak ezt az erejét, sugárzó dicsőségét, ha van benne teljesen a Mennyből jövő szó, üzenet. Ha csak Biblia-programon alapuló tanítás, az ugyan hasznos, szükséges, hat az elmére, befolyásol, ösztönöz, de nem annak a titoknak a hordozója, amit Mózes, amit Zakeus átéltek az Úr közelségében.
Ha azonban csak okos, „verselemző” igeszolgálat van, akkor változás nincs, csak végtelen sok látás, ismeret, felfuvalkodás és nagy agyak.

Földi szolgálata során az eredendő bűntől is mentes, tökéletes Jézus Krisztusnak is szüksége volt arra, hogy rendszeresen bemenjen Isten jelenlétébe, intim közösséget, együttlétet éljen meg Vele. Arra, hogy „besugározza” Őt, bűntelen, de emberi testét-lelkét a Menny dicsősége, ezért gyakran tűnt el, vonult félre hosszú időre, órákra, éjszakákra, fél napokra.
Ha neki szüksége volt erre a fajta, mennyei csatlakozásra, töltődésre, mennyivel inkább szükségünk van nekünk arra, hogy az Isten ereje szeretete és kegyelme erőterében „szent sugárfertőzést szenvedjünk”.
Itt nem azokról az imafajtákról beszélek, amelyek gyakorlását az egyház hagyományosan az Úrral való együttlétnek véli és tanítja. Valami ennél sokkal mélyebbről és intimebbről. Olyanról, ami azonnali társadalmi hasznosságban talán kevesebb, de mélységben a kegyelem a szeretet besugárzó erejében több ezeknél.

Ezékiel és Ésaiás próféták, Mózes is valamilyen formában látták a Messiás sugárzó dicsőségét, érintkeztek vele és teljesen meg is változtak. Amikor emberré vált a Felkent, ez a dicsőség, mint a földön a radioaktív anyagok, ólom-védőburkolat szigetelést kapott. Ez Jézus emberi természete, a teste és lelke volt. Ám belül ugyanaz a dicsőség sugárzott benne, mint fent a Menny hercegeként. Egyszer ezt korlátozottan meg is mutatta három tanítványának, picit megbontva a „szigetelést”. (Mt. 17. és Lk. 9.)
A Jelenések 1-ben Jánosnak is emberi testben, emberi lélekkel jelenik meg, de olyannal, amelyet teljesen átitatott-megváltoztatott a dicsőség. (Hasonló „szupermen”-testben fogunk élni mi is.) Ez a sugárzó erő ez a dicsőség mindig is ott volt Jézusban földi szolgálata idején, ám „leszigetelve” Mégis, aki bizalommal ment hozzá, azt megérintette valami ebből a dicsőségből. Az Isten radioaktivitása, sugárzása, ugyanis nem pusztít, nem rombol, hanem a maghasadás erejénél milliószor nagyobb erővel épít és helyreállít. Ez a Feltámadás ereje.
A Megváltás miatt nem megöli a halott szívű bűnöst, hanem életet ad, nem beteggé tesz, hanem gyógyít.

Nekünk, akik egy teljesítmény központú, állandó elvárások között élő, és mindig többre, nagyobbra, ösztönzött közösségben nőtünk fel, éltünk évtizedekig, különösen fontos figyelnünk arra, hogy nem azért szeret Isten, amit teszünk, hanem önmagunkért. Mert kiválasztott a teremtés előtt már.

Ef. 1. 4.-6. 
Mert kiválasztott minket őbenne a világ teremtetése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk őelőtte.

Szeretetében előre elhatározta, hogy fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által, akaratának tetszése szerint,
kegyelme dicsőségének magasztalására, amellyel megajándékozott minket a Szeretettben.

Mégis sokan eltávolodva, kilépve a teljesítmény-kényszerből, úgy működünk, mint a felhúzható játékautó, amely nem tud leállni, mert belül van egy rugó, ami feszíti, egy lendkerék, ami hajtja, és állandóan haladásra, cselekvésre, szolgálatra kényszeríti. Megismerve és tapasztalva a kegyelem evangéliumát, sokszor ugyanazzal a lendülettel akarjuk hirdetni, mint amivel szolgáltunk évtizedekig.
Gyülekezeteket plántálni, evangéliumot hirdetni, összejöveteleket tartani. Egyszóval tovább pörögni.
A damaszkuszi úti trauma után Pálban volt ilyen indulat. Ment volna tovább azzal a lendülettel, amivel eddig, és hirdette volna rögtön annak az ellenkezőjét, amit eddig hirdetett. Ha megteszi, ha megteheti, biztosan torzult volna ő is és az üzenet is, és nem az a Pál apostol lett volna, akit ismerünk. Le is ültette őt Jézus, több mint egy évtizedre.

Úgy látom bölcsebb a türelmetlen elvárás-rendszert magunk mögött hagyva, nyugton maradni, gyógyulni, megerősödni abban, hogy „én vagyok fontos az Úrnak elsősorban, nem az, amit teszek, amit produkálok.”

A tékozló fiúk történetéből (Lk. 15.) az idősebbik testvér dilemmája ez.
Az apa hívja őt is az öröm-lakomára:


28  Erre ő megharagudott, és nem akart bemenni. Az apja azért kiment, és kérlelte őt.
29  Ő pedig felelve azt mondta apjának: Íme, mennyi esztendeje szolgálok neked, parancsodat soha meg nem szegtem, és nekem sosem adtál még egy kecskegidát sem, hogy a barátaimmal vigadjak.
30  Amikor pedig ez a fiad megjött, aki paráznákkal emésztette föl a vagyonodat, levágattad neki a hizlalt borjút.
31  Ő pedig azt mondta neki: Fiam, te mindenkor velem vagy, és mindenem a tiéd.
32  Vigadnod és örülnöd kellene hát, hogy a te testvéred meghalt és feltámadt, elveszett és megtaláltatott.

Magát a teljesítménye fényében látta, és azt gondolta, hogy az apja is ezzel a szemmel nézi őt és testvérét. Nagy kihívás lehetett a számára beülni a lakomára, élvezni apja, testvére és a vendégek társaságát, élvezni, hogy örömöt, javakat, szeretetet, gondoskodást kap öccsével együtt, nem a teljesítményük mértékében, sőt anélkül, hogy dolgoznának, sőt annak ellenére, amit tettek, vagy ahogyan gondolkodtak.
De a lelke csak így állhatott helyre. Meg kellett tanulnia egy fáraó-szerű hajcsár helyett, édesapát látni apjában. Versenytárs és rivális helyett testvért látni öccsében. A terített asztalban munkabér és prémium helyett a kegyelem ajándékát látni és élvezni.
Mindent át kellett értékelnie.
„Reboot”-olni pszichéje rendszerét, annak gyógyulásához.
Azt gondolom sokunknak, akik egykor folyamatosan szolgáltunk, programról-programra járva, át kell menni egy időszakon, amikor élvezzük az Úr kegyelmét, úgy, hogy csak vagyunk. A régi szolgálati reflexek nélkül.
Nekem volt már ilyen időszakom, és legnagyobb megdöbbenésemre anyagilag, kapcsolatokban, és a természetfelettiben sokkal többet kaptam annál, mint amikor hullott a verejtékem a szolgálat mezején. Közben a lelkem is gyógyult és megerősödött a lényegi, az alap-identitás bennem, hogy Isten gyermeke vagyok, akár csinálok valamit, akár nem.
De látok olyan szolgáló keresztényeket, akik nem engedték meg maguknak ezt a szombatot, pihenést, és ugyanazzal a lendülettel csinálják, hirdetik, szolgálják az újat, amivel egykor a régit. Összejövetelről-összejövetelre, programról-programra újra, nincs idejük nagyritkán sem csak ülni az Úr jelenlétében, beszélgetni, élvezni a természetet, a szépséget, amit Isten a teremtésben, kapcsolatokban és sok más formában adott, talán a családra is kevés jut.
Élni.
Élvezni, hogy az evangélium gyötrő kényszerektől, elvárásoktól mentes, szabad lénnyé tett. Ilyenkor felmerül a kérdés bennem: „Jó ez így?”

Szólj hozzá

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük