Gyülekezet, közösség,  Házasság-család,  Hitéleti írások

X-Faktor az eklézsiában.

Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők állanak be.   2  Mert lesznek az emberek magukat szeretők, pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt engedetlenek, háládatlanok, tisztátalanok, 3 Szeretet nélkül valók, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértékletlenek, kegyetlenek, a jónak nem kedvelői.   4  Árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, inkább a gyönyörnek, mint Istennek szeretői.   5  Kiknél megvan a kegyességnek látszata, de megtagadják annak erejét. És ezeket kerüld
2. Tim 3. 1.-5.

Kosztolányi: Költő a huszadik században (részlet

„Az önimádat büszke heverőjén
fekszem nyugodtan…
…Én önmagamat önmagammal
mérem.
Szavam, ha hull, tömör aranyból
érem.
Mindegyiken képmásom, mint királyé
s a peremén
a gőgös írás:
én.”

„Annyira eredeti és különleges vagyok!” – Ez ma a legáltalánosabban elterjedt gondolkodásbeli közhely, mely tinédzserkorban már meghatározó része sok fiatal identitásának. Különbözöm, tehát vagyok.
Egyforma tojásokká gyúrja a média által a kor szelleme az emberek ízlését, vágyait, érzéseit, terveit, céljait, személyiségét.  Be is rakja a tojástartóba és utána minden tojással elhiteti: „Te teljesen más vagy, mint a többiek! Nosza, fejezd ki, mutasd meg, valósítsd meg eredetiségedet, különben nem leszel boldog!” Ördögi irónia.
Szerencsére a legtöbb embernek nincsenek eszközei arra, hogy másokkal elismertessék önnön nagyszerűségüket, ezért kisebb, ízlésbeli dolgokkal fejezik azt ki. Ha azonban valakinek van hatalma, ereje, tehetsége, Istentől adott képessége, ami több az átlagosnál, de nárcisztikus személyiség is egyben, akkor bizony képes sebeket okozni, érdekeit követni a tisztesség helyett.
Az egyházban is így van. A nárcisztikus vezetők teljes kontrollt tartanak fenn, sok fájdalmat okoznak, mert érdekeik miatt képesek gyakran megtagadni addig hirdetett elveiket, és mert céljaikért simán beáldoznak embereket, barátságokat is. Mondják, hogy megbocsájtottak az ellenük vétkezőknek, de türelmetlenül várják az „isteni igazságszolgáltatást, sértőik romlását, melyet saját kiválóságuk bizonyítékaként hordoznának körbe, személyes intelligenciájuktól függően maguk, vagy alárendeltjeik nyelve által.
Jézus a kereszten a világtörténelem legnagyobb sértését, igazságtalanságát szenvedte el úgy, hogy nem követelt igazságtételt, nem élt annak azonnali lehetőségével, (12 légió angyal), hanem megbocsájtott.
Korunkban keresztény vezetők, a „nyáj példányképei” olyan ügyekért pereskednek világi bíróságokon, amelyekre már nagyon nehéz lenne ráfogni, hogy az Isten munkájának vészhelyzete, vagy egzisztenciális ellehetetlünés réme miatt kényszerülnek rá, és nem személyes hiúság, nácizmus az oka. Ez sztár-allűr. Egy pillantás a kereszten függő Jézusra és máris minden sérelmünk, minket ért bántalom apróvá töpörödik, és ha fáj is az igazságtalanság, bizalmunk, hitünk nagyvonalúvá, vagy legalább belátóvá tesz. Tovább tudunk menni bosszúvágy nélkül is.

Nettó hazugság az, hogy az erős, tehetséges embernek előbb-utóbb, szükségszerűen mások figyelmének középpontjában kell állnia, „sztárrá” kell válnia.
Ha tényleg erős, nem csak „zseniális” és tehetséges, akkor ez gyakran pont fordítva van. 
Ha élet-feladatához nem tartozik hozzá, hogy egy időben, sokan figyeljenek rá, lehet erős és tehetséges, reflektorfényen kívül is. Hány ilyen feleség, édesanya  főzi otthon az ebédet, foglalkozik órákat a kisgyerekekkel,  pedig egyetemi tanárok, énekesek, stb. lehetnének, de így döntöttek. Hány tehetséges, kiváló ember teszi szó nélkül ma a dolgát világi és egyházi szervezetekben, projektekben! A maguk érdekét, ambícióikat háttérbe szorítják, ritkán szólnak az őket ért sérelmek miatt, többnyire csak elvi kérdések és mások miatt emelnek szót néha, de ha erősek, ezek miatt igen.
Erősek és tehetségesek. Van hitük az abszolút igazságban, vagy elveik, amiket nem adnak fel, de érdekeikről le tudnak mondani. A személyiség sokkal nagyobb ereje kell ahhoz, hogy emberek, maguk előtt is nyilvánvaló tehetségük, képességeik, teljesítményük dacára meg tudjanak maradni háttérben, névtelenségben, frusztráltság, szomorúság nélkül, szabadságból, mint törtetni a rivaldafény felé. Jézus ilyen volt, és Ő ad ma is kegyelmet, sőt örömöt ehhez.
Az ádámi természet, a test gondolata az, amely az egót reflektorfénybe akarja tolni. A test akar nagy lenni, első lenni, fontos lenni, befolyásos, gazdag és VIP lenni.
Sokkal könnyebb dolog ennek a késztetésnek engedni, mint az új természet nyugtató hangjának, amely szól minden tehetséges, értékes emberhez, sőt minden emberhez, hogy: „Akinek a véleménye igazán fontos, Ő tud rólad”. Ugyanis minden ember önmagában is értékesebb minden szervezetnél, projektnél, „munkánál”.
Az „Isten munkájánál” is. Merthogy az ember az Isten munkája.
A mennyei, evangéliumi értékrend csődjének a jele egy hívő közösségben, ha a „kasszában” van bőven pénz, de hozzájuk tartozó hívők súlyos hiányokban, nélkülözésben élnek, azonban a vezető, vagy a vezető testület, mégis inkább projekteket finanszíroz helyettük. Itt a gyülekezet és a vezetők „önfényezése” zajlik. Ha meg a projektekre és a szegényekre is jutna a kasszából, mégsem segítik meg őket, az már az értékválságot is generáló nárcizmus biztos jele.
Isten viszont támogat, előle nem dughat el sem emberi irigység, sem a korszellem kényszere.
Nem hiszem, hogy Jézus azért tiltotta meg, hogy bizonyos csodáit, gyógyításait híreszteljék, főcímmé tegyék, vagy „TV-társaságok” kürtöljék a világba, mert akkor „túl hamar kiiktatta volna őt az irigy hatalom”. Egyszerűen nem akart rivaldafényben sütkérezni ebben a korban, ezen a földön. Tudta, hogy akinek a véleménye fontos, számít, az elől úgysem lehet elrejteni, amit tett, amilyen áldozatot hozott. Őt akarta felemelni.  A mennyei Apát.
Az sem igaz, hogy minden tehetség, vagy zseniális ember szükségszerűen nárcisztikus és egoista. Bár a kísértés számukra nagyobb. Színészek, költők, művészek, zenészek, de politikusok, és bizony keresztény vezetők is gyakran saját egójuktól nem látják az emberek valódi állapotát és nem is kíváncsiak másra, csak az emberek lelkében megjelenő, saját tükörképeikre. 
Az ragyogjon. Az a lényeg. Ez a „tanítványsági láncolat”. Ez az „Úr munkája”.
Egy érett hívőnek azonban nem embereket, hanem Jézus Krisztust kellene tükröznie.
A cím alatt idézett igeverseket is előszeretettel használják úgy, hogy azok érezzék magukat önzőnek, „magukat szeretőnek”, egoistának, akik merik megvizsgálni a vezetők által prédikált igét, gondolkodnak, keresnek, hűségesek a személyesen kapott kijelentéseikhez, akik nem csak a nárcisztikus vezető látásait, helyzetértékeléseit, preferenciáit, igemagyarázatait tükrözik vissza.
Olyan függőségben élnek keresztény szolgálók is a szerepléstől, az emberek elfogadásától, a „fellépéseiktől”, hogy készek emiatt feladni egykor örömmel fogadott és képviselt mennyei kijelentéseket, üzeneteket, csak megmaradjon a hely a pulpitus mögött! Sőt, a meggyőződés feladását másoktól is elvárják! Mondják: „Csak kiegyensúlyozódtam, és kiegyensúlyozom az üzenetet”. Ha a szívüket mernék kérdezni, tudnák, hogy fontosabbá vált lelkükben az emberek csodálata iránti vágy, a pozíció, a kiváltság és a pénz, mint a Szellem által kijelentett igazság.
Ezért nem veszik a fáradtságot, hogy állításaikat vitató nézetekkel tárgyilagosan, az ige alapján polemizáljanak, érveljenek.  A régi, diktátoroktól eltanult módszerrel élnek: Nem vitáznak érdemben állításaik kritikusaival, hanem az egyet nem értők személyét hiteltelenítik el hallgatóik előtt. „Bűnösnek”, „lázadónak”, „kormányozhatatlannak”, „veszélyesnek” mutatják be őket, és persze „mindig is ilyen volt, de most kijött belőle”, úgyhogy „jobb, ha vigyázol vele”.  Cél, hogy a hallgatóinknak eszébe se jusson állításaikat megismerni, elolvasni, meghallgatni, mérlegre tenni, hiszen „Támadhat-e Názáretből valami jó?” – tüzelnek csípőből.
Ez a módszer mélységesen tisztességtelen.

A hit hősei nem voltak egoisták, nárcisztikusak, vagy ha volt ilyen hajlamuk, szolgálatba lépésük előtt kigyógyította őket az Úr.
Mózes, József, Ábrahám, Izsák, Jákob, Jézus, Péter, Pál – szinte Isteni kényszer emelte őket a reflektorfénybe kortársaik előtt. De ha hiába esett rájuk a menny fénye, és kortársaik nem tartották jelentős embereknek, ez őket, cseppet sem zavarta. A Biblia persze rájuk fókuszál, így nekünk történeteik hősei, de kortársaik szemében nem voltak celebek. Akik kényszerűségből azok lettek (Mózes, József) meg szinte sorsuk által kimunkált személyiségük ellenére kényszerültek „sztárokká” válni.

Nárcisztikus személyek, egoisták azok a bibliai szereplők, akik akár adminisztratív eszközökkel is, de kikényszerítették, hogy rájuk figyeljenek az emberek, hogy elsőségük soha meg ne kérdőjeleződjön. 
Akiket veszélyesnek ítéltek, akár csak azért, mert tehetségesek voltak, azokat besározták, ellehetetlenítették, üldözték. Saul, Jézabel, Heródes, Annás, Kajafás voltak ilyen ego-mániások.
Napjainkra a korszellemen lovagoló sztárkultusz az egyházban is jelen van. A „popegyház” nem a zene preferálása miatt az ami.
A sztárkultusz miatt, a „one man show”-k miatt az.
Egyes hívők lelkében igényként, néhány prédikátorban pedig szinte függőségként él a sztárkultusz, és nárcisztikus karaktert hoz bennük létre.
Természetesen a beszéd ajándékaiban részesült hívők, és valódi szolgálati ajándékok, pásztorok, apostolok, próféták stb. Isten akaratából fejtenek ki sokakra hatást, még tömegbefolyást is. Ám, ha ez az Úrtól van, akkor a személyiségüket a kegyelem megőrzi a pszichopátia irányában történő elmozdulástól. Identitásuk, boldogságuk, megelégedettségük, nem függ a rendszeres fellépésektől, a rajongók elfogadásától. Tud az ilyen vezető boldog lenni, örülni, „magányosan az Úrral” is, vidámnak maradni, nem „szerepelve”, szűkebb családjuk körében is, akár éveken át.  Emellett a kapcsolatokban képes barátként, testvérként, egyenrangúan viselkedni.
Örül, ha nem vezetőként, nagy emberként néznek rá.  Szeret egy lenni a csapatból. Az, akivel együtt szednek gombát, másszák meg a hegyet, akivel nagy nevetések között együtt kirándulnak, főznek. Valaki, akivel csak jó együtt lenni. Mert van még arányérzéke, és tudja, hogy ajándéka, tehetsége, képességei, befolyása, ismertsége, pénze soha nem emelheti őt az emberi világ fölé. Része annak, és szüksége van arra, hogy néha ugrassák, hátba veregessék, „be is szóljanak”, ne csak méltányolják, csodálják.
El sem lehet mondani, mennyit veszít az az ember, aki identitásában „örök vezető”, akinek bárhol is van, csak alárendeltjei vannak.
Sokszor úgy érzem, némely kiváló keresztényt újra meg kéne tanítani emberként viselkedni, mert sebeit, boldogtalanságát, gyötrelmeit az okozza, hogy már csak vezetőnek képes látni magát.
A hegy csúcsán meg általában csak két dolog van: Hideg és magány.
Az ősatyák, Mózes, Ruth, Eszter, Jézus, Filep, Péter, Pál, Barnabás nagyszerű vezetők és emberek is voltak. Ők a példaképeink.

Egy hozzászólás

Szólj hozzá

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük