Akkor a kegyelem alatt nem is számít a bűn?

Róm 6.
1.  Mit mondunk tehát? Megmaradjunk-e a bűnben, hogy a kegyelem annál nagyobb legyen?
2.  Távol legyen: akik meghaltunk a bűnnek, mimódon élnénk még abban?

Amikor Pál tanított a kegyelemről, mindig felvetődött a kérdés: Ha Isten nem a morális és szellemi teljesítményünk szerint bánik velünk, akkor élhetünk nyugodtan bűnben? Nagy igazság van abban az állításban, hogy akiben ez a kérdés még soha nem fogalmazódott meg, az soha nem hallotta, vagy nem hallgatta még a valódi evangéliumot, a kegyelem evangéliumát.
A válasz a kérdésre természetesen az, hogy nem. Ne maradjunk meg a bűnben!

Pál két fundamentális okot említ.  Az egyik, hogy halottak vagyunk a bűnnek. Ez, egy elvégzett tény, és az ebben való hitet akadályozza meg a törvénykezés. Halottak vagyunk a bűnnek. Vadonatúj természetünk van, amely tisztaságra, szentségre törekszik, nem természetünk többé hogy vétkezzünk, ezért okoz belső konfliktust minden bukásunk.
De mégsem maradunk benne az önvádban ha vétkezünk, pontosan a kegyelem miatt, amely kiemel önmagunkkal való meghasonlottságunkból, és az elkövetett bűnön, és saját gyengeségünkön való rágódásból Krisztusra, és a tökéletes golgotai műre emeli tekintetünket.

A másik ok, amit Pál említ, az, hogy a tiszta életvitelre való törekvés annak gyakorlása védelmet jelent a gonosszal szemben.

Róm 6.
12  Ne uralkodjék tehát a bűn a ti halandó testetekben, hogy engedjetek neki az ő kívánságaiban:
13  Se ne szánjátok oda a ti tagjaitokat hamisságnak fegyvereiül a bűnnek; hanem szánjátok oda magatokat az Istennek, mint akik a halálból életre keltetek, és a ti tagjaitokat igazságnak fegyvereiül az Istennek
14  Mert a bűn ti rajtatok nem uralkodik; mert nem vagytok törvény alatt, hanem kegyelem alatt.

Ebben az állításban az is benne van, hogy a bűn természete nem változott meg attól, hogy valaki újjászületett. Az továbbra is pusztító, gonosz, és képes tönkretenni az ember személyiségét, testét, környezetét, kapcsolatait, egzisztenciáját mindenét.
A jó hír azonban az, hogy a kegyelem kiemelt bennünket a bűnnel szembeni reménytelen, testi küzdelmünkből, és tökéletlenségünk ellenére felszabadított a bűn alól, győzelmet adott.
Új, dicsőséges testünkben a tökéletesen szent életmódra, életvezetésre is képesekké válunk majd, ám addig is jó tanúi lehetünk Jézus Krisztusnak. Nem hivalkodóan tökéletes, megjátszott, másokat lenéző „életszentségünk” által, hanem őszinteségünk, és a bűn ellen a kegyelemre támaszkodó őszinte erőfeszítéseink révén. Aki valóban újjászületett, valóban hisz Istennek a kegyelmében, és hisz Jézus áldozatában, az nem fog szemtelenül, cinikusan bűnöket elkövetni.
Nem érzi magát jól magát a bűnben, hanem igyekszik minden módon abban a szabadságban járni, amit Jézus adott.

A bűnök elhagyásának, az életvitel tisztulásának sincs más módja, csak a kegyelem elfogadása és az evangéliumról való gondolkodásmód megváltoztatása. Úgy, hogy evangéliumot a kegyelem evangéliumának lássuk, mert az.

Róm 6.14.  Mert a bűn ti rajtatok nem uralkodik; mert nem vagytok törvény alatt, hanem kegyelem alatt.

Csak így tudjuk a lélek egészségét megőrizni, mert ugyan erős akarattal, karakterrel, muszájból, félelemből, megfelelési vágyból képes változni az ember, a szabályok törvények elvárások miatt, de a lélek közben nagyon sok tekintetben torzul. 
A kegyelem az a gyakorlati működése, erőtere Isten szeretetének, amelyben szabadságból vagyunk képesek változni. Tudjuk ugyanis, hogy esetleges kudarcunk, tökéletlenségünk ellenére Isten szeret, elfogadott, és nem fogunk elveszni.

Ha magát hívőnek állító ember folyamatosan és kínlódás nélkül bűnben él, annak az oka a tudatlanság, vagy a bűn ismeretének a hiánya, vagy valamiféle kötelék, szenvedély, amely az akaratát gúzsba köti. Utóbbi esetben szenved ettől, ha újjászületett.
Általában azonban az képes „nyugodtan” bűnben élni, akinek soha nem volt bárány természete. Soha nem született újjá. Lehet, hogy helyes véleménye van Jézus Krisztusról, jár is gyülekezetbe, de kijelentése Róla és hite Benne még nincs. Ezért mondja Péter, hogy visszatér az okádására. Nem egy nyájhoz tartozó bárányból lett kutya, vagy disznó, hanem bárány természettel nem rendelkező a régi természetüket megőrző emberekről van itt szó, akik Isten népe között voltak, de soha nem születtek újjá és előbb-utóbb kipukkadt a vallásos lufi.

2. Pét.2. 22. Az eb visszatért a saját okádására, és a megmosódott disznó a sárnak fertőjébe.

 A kegyelem tulajdonképpen az a friss, hegyi levegő, amelybe Isten az evangélium által helyezett minket, ahol szabadon lélegezhetünk. Hitre jutásunknak, igazzá válásunknak, újjászületésének mennyei oka is a kegyelem, és következménye is a kegyelem nagyobb volta.

Isten általános bánásmódja az emberiséggel a kegyelem.
A törvény korszaka ékelődött be Izrael életében ebbe a bánásmódba. A törvény előtt is kegyelemmel bánt Isten az emberiséggel. Az Édenből kiűzött emberrel folyamatosan kapcsolatot tartott bűne ellenére.
Káinhoz gyilkossága előtt, és utána is többször szólt, védelemben részesítette. Az ősatyák életében is a kegyelem volt az áldások oka.
Ez a kegyelem sokasodott meg, és vált hozzáférhetővé az evangélium által minden egyes ember számára.