Védelem a nyelvek ostorától

Vannak olyan idők, amikor a hívő ember úgy érzi magát, mintha valaki ütné. Lenyomott a hangulata, nehezen tud aludni, ha elalszik, akkor rémálmok, vagy csupán furcsa álmok gyötrik, fáj a feje, családi veszekedések vannak, munkahelyi félreértések történnek. Sokszor elgondolkodik ilyenkor az ember, hogy valami baj van velem? Lehet, hogy bűnt követtem el? Az Úr is olyan mintha távol lenne. Mi ez?

Nem állítom, hogy minden ilyen esetben beszédek állnak a háttérben, de sokszor igen. Érdemes körülnézni, átgondolni a dolgokat. Amikor beszédek állnak az ilyenfajta nyomások mögött, akkor legritkábban van arról szó, hogy világi emberek beszélnek a hívők ellen. Sokkal inkább a saját keresztény testvéreinktől jönnek a tüzes nyilak. Különösen Magyarországon elterjedt a szellemi harcnak az a módszere, amikor konkrét emberektől jövő démonikus befolyásokat próbálnak leűzni egy gyülekezetről. Valami érthetetlen oknál fogva, a keresztények leggyakrabban keresztény testvéreikben látják az ellenséget, ezért a tőlük, tőlünk jövő szellemi befolyást próbálják leűzni magukról. Az ilyen imák során előfordul – nem állítom, hogy mindig így van -, hogy a keresztény testvéreknek sikertelenséget kívánnak, időnként kimondottan megátkozzák őket.

Egy dologról felejtkeznek el ezek a drága testvérek: arról, hogy minket nem az köt össze, hogy minden teológiai részletkérdésben egyetértünk, hogy az egyház fizikai gyülekezeti megjelenésével minden tekintetben egyetértünk, hogy az adott gyülekezet vezetési elveivel teljes mértékben egyetértünk, vagy éppen, hogy ugyanabba a gyülekezetbe járunk. A mi közöttünk levő egységet Pál részletesen kifejti.

Efezus 4:1-6.
„Kérlek azért titeket én, aki fogoly vagyok az Úrban, hogy járjatok elhívásotokhoz méltón, amellyel elhívattatok teljes alázatossággal és szelídséggel, türelemmel, viseljétek el egymást szeretetben, és igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékében. Egy a test, és egy a Lélek, mint ahogy egy reménységre szól elhívásotok is. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. Egy az Istene és Atyja mindeneknek, aki mindenek felett van, mindent áthat, és mindenben jelen van.”

Vagyis a Szellem egysége a következőkben mutatkozik meg: Egy a test – mégpedig a Krisztus teste az Egyház. Nincs kettő, sem több. Mindegy melyik gyülekezetbe jársz, ha hiszel Jézusban tagja vagy az egy testnek. Egy a Szellem – vagy ahogy máshol írja Pál egy Szellemmel itattattunk meg. Nincs több Szent Szellem. Az a Szent Szellem, aki benned van, ugyanő van bennem is. Egy reménységre szól az elhívásunk, mégpedig arra, hogy fel fogunk támadni és testben látjuk meg a mi Megváltónkat. Egy az Úr – Jézus Krisztus; egy a hit – aki csak hisz ő benne, az igaz ember, mégpedig az Isten a maga igazságosságát tulajdonítja neki; egy a keresztség – vagyis egyféle vízkeresztség van, amely során meghaltunk Krisztussal együtt, ahogyan te, úgy én is. Végül pedig egy Istene és Apja van mindnyájunknak. Az én Apám, a te Apád is, aki mindent áthat – téged is és engem is -, és aki mindenben jelen van.

Éppen ezért nagyon sajnálatos, amikor az egyik keresztény a másikat ellenségének tekinti és szellemi harcol ellene. Akkor is az, ha ilyenkor kihangsúlyozzák, hogy ez nem ember ellen van. Én is vettem részt ilyen imádkozásban, ezért pontosan tudom, hogyan zajlik, de már nem nevezném imának. A magyar ima szó az imádatból ered. Ez a fajta szellemi harc pedig nem imádat, hanem a test erőlködése, hogy szellemi síkra hazudja a test és vér ellen való küzdelmet.

Másik formája az ilyen jellegű szellemi harcnak a prédikáció. Ilyenkor az ellenségnek gondolt keresztény testvéreket konkrét megnevezésük nélkül a Biblia legonoszabb szereplőihez hasonlítja a prédikátor. A jelenlevő hallgatóság nagy része kimondatlanul is tudja kiről, kikről van szó. Az is előfordul, hogy a prédikátor eltagadja az ellenségnek kikiáltott személy(ek) hitét, üdvösségét, ami felszabadítja a szellemi harcosokat az esetleges lelkiismeret-furdalás alól.

Nem gondolom, hogy a szellemi harc bármely formáját direkt rosszindulat vezetné. Inkább egy rosszul értelmezett gyülekezet-féltés viszi el a testvéreket oda, hogy eltagadják a keresztény testvérüktől az üdvösséget, és harcolnak ellene – hivatalosan a rajta megnyilvánuló szellemi erők ellen. Én nem hiszem, hogy a velem egyet nem értő és ezért máshol, másképpen tevékenykedő keresztény testvéreimen keresztül gonosz befolyás jönne rám. Aki azonban ebben hisz és ennek megfelelően szellemi harcol – fontolja meg a fenti igét.

Szerencsére a keresztények nincsenek kiszolgáltatva az ellenük támadó testvérek haragjának.

Zsoltárok 3:1-3
„Dávid zsoltára, amikor fia, Absolon elől menekült. Uram, hogy megsokasodtak ellenségeim! Sokan vannak, akik rám támadnak. Sokan mondják lelkem felől: Nincs számára segítség Istennél. Szela.”

Szela… Nagyon érdekes, hogy az ellenség azt mondja, hogy nincs Dávid számára Istennél segítség. Az ószövetség görög nyelvű fordítása, a Septuaginta, itt a „szótériá”, vagyis üdvösség, megszabadulás, megmenekülés szót használja. Amikor az egyik keresztény megtámadja a másikat, akkor előbb-utóbb előkerül ez a fegyver: megfosztja ellenfelét az üdvösségtől, amivel ellenséggé változtatja. Ez a dehumanizálás keresztény formája. Ebben az a veszélyes, hogy ezután nem érzi az ember bűnnek, ha alávaló dolgokat tesz az illetővel. De nézzük tovább!

Zsoltárok 3: 4-5.
„De te, ó, Uram, pajzsom vagy nekem, dicsőségem, fölmagasztalod a fejem. Fennszóval kiáltok az Úrhoz, és ő meghallgat engem szent hegyéről. Szela.”

Dávid hatalmas felismerésre jutott: az Úr az ő pajzsa. Nekünk keresztényeknek is az Úr a pajzsunk. Tehát amikor a haragvó testvér szellemi harcol ellenünk, rosszat kíván nekünk, vagy a prédikátor kijelenti, hogy nincs üdvösségünk, akkor Jézus ott áll köztünk és a vádló, kárhoztató ember között, mint pajzs, a kilőtt nyilak az ő testébe állnak bele. Jézus a hit pajzsa, Ő az, aki megoltja a tüzes nyilakat. Érdemes Jézusra lövöldözni? Szela…

Zsoltárok 3:6.
„Lefekszem és elaszom, majd fölébredek, mert az Úr támogat engem.”

Ámen.