Parancsra új parancs, szabályra új szabály. 2.

A Máté 23 24 arról beszél, hogy Megváltónk farizeusokkal szembeni fő problémája az volt, hogy hatalmuk-tekintélyük révén másokra erőltették aprólékos szabályaikat.

Kicsinyes ügyeket kreáltak Isten nevében ítélkezve, de az igazán fontos dolgokkal nem törődtek. Például, ha Jézus Krisztus meggyógyított valakit szombaton, akkor jobban érdekelték őket a szombatra vonatkozó saját gyártmányú szabályaik, mint az Isten szavának az értelmezése, konkrétan, mint maga a beteg ember.
Aztán tizedet adtak még az ebédeikből is, (tíz falatból egyet kendőbe kötve, bár a leves kérdésében tanácstalan vagyok, talán egy pohárba merték a tizedet), de az ordító igazságtalanságokkal, elnyomással, kegyetlenséggel szemben rendszerint nem emelték fel a szavukat, sem társadalmi, sem egyéni szinten.

Nagyon tetten érhető ez a magatartás Jézus kivégzésénél.
Mindent megtettek, hogy a Pászka miatt ne kelljen Pilátus palotájába be se lépniük, sőt a szombati szabályokat is betartották, miközben a Messiásukat igaztalan, hamis vádakkal megölették.
Látszólag a törvény, a szabályok precíz betartása mellett hajtották végre a világtörténelem leggonoszabb bűncselekményét.

A törvénykezés szelleme nemcsak gonoszságokra sarkall, de kicsinyessé is tesz.

A szervezeti programok intézményi célok az intézményesült egyházban gyakran fontosabbak az embernél: Bőven van pénz a gyülekezeti bankszámlán, széfekben, de elnézzük, hogy hívők, önhibájukon kívül, súlyosan nyomorognak. Gyakran az áldozatot hibáztatva: „Bűn van az életében! Nincs hite! Lusta!” Vizsgálat nélkül kimondjuk a tutit, mert a pénz „fontosabb, intézményi” célokra kell.
Árgus szemmel figyeljük némely közösségben a hívők ruházatát, apró dolgait, de szabadságról prédikálunk. Ráadásul gyakran a szabadságtól megfosztó, korrupt, pénzéhes és igazságtalan hatalommal szorosan együttműködve tesszük.
Miért? Pénzért és előnyökért.
Hallottam olyan beszámolót is, hogy milyen üdítő volt bizonyos bigottan iszlám országokban az, hogy nem látni alulöltözött nőket, erotikus plakátokat, újságokat, de a bizonyságtevő meg sem említette a vallás nevében elkövetett gyilkosságokat, a fanatizmust, a megfélemlítést.
Mert mi keresztények könnyen mutogatunk az 1930-as évek német hívőire, akik Hitlert támogatták, vagy az inkvizíció létrehozóira és működtetőire Európában, esetleg a hatvanas évek, feketéket kirekesztő fundamentalistáira az USA-ban.

De vajon mi nem váltunk-e ugyanilyen kicsinyesekké? Nem követünk-e hasonló bigott és Istentől valónak tartott szabályokat, amelyek miatt 50 év múlva hívő utódaink majd a fejüket csóválják?
Nem feledkezünk-e el a farizeusokhoz hasonlóan a Biblia és a törvény szelleméről és céljáról, súlyosabb, mélyebb kérdéseiről, mint az irgalom, az igazság, a hűség és a szeretet.

A válasz egyértelmű.
Ha változnak is az egyházban a súlyosan bűnösnek számító viselkedésformák, de a törvénykezés szelleme stabilan fészket rakott köztünk.  Például ma sok közösségben botrányos, ha egy keresztény a homoszexuálisok iránti irgalomra hívja fel a figyelmet, de más, durva bűnöket meg elnézünk. (Az egyházon kívül viszont már nagy-nagy bátorság kell megkérdőjelezni a homoszexualitásról alkotott liberális véleményt). Mindkettő az elnyomás jelenlétét igazolja.

Jézus nem erkölcsvédelemre, hanem az evangélium hirdetésére adott küldetést és felhatalmazást.
Ha a keresztények erkölcsössé akarják tenni a társadalmat, abból mindig tragédia, diktatúra, elnyomás származik.
Nekünk az evangéliumot kell hirdetni. Nem kaptunk más eszközt a Mindenhatótól.

Lukács 12-ben és Máté 23-ban a képmutatásról beszél Jézus.
Ennek lényege az, hogy olyan arcot mutat az ember, amivel a többiek előtt jó benyomást kelthet. Igazából ez is a fontos számára, ez érdekli, ez motiválja, nem Isten véleménye:
„Mit mondanak rólam? Mit gondolnak rólam az emberek?”
A törvénykezés pedig lényegéből adódóan képmutatóvá tesz. Hiszen bárki elleplezheti gyengeségeit, bűneit, gondjait, és mutathat egy közösségben ideig-óráig szent, örök-győztes, szuperhívő arcot.

 
A képmutatással szemben két másik út létezik.
Az egyik a tökéletesség útja. Ez ugye testben élő, földi ember számára, akár újjászületett, akár nem, nem reális alternatíva.
A másik az őszinteség útja. Úgyhogy realitásként csak ez utóbbi marad, és ez indít a kegyelem elfogadására. Amikor kegyelemből meglátjuk a valódi arcunkat a tükörben és elborzadunk és rájövünk, hogy teljesen felesleges becsapni magunkat, vagy másokat.
Olyanok vagyunk, amilyennek a tükör mutat. Szellemben, erkölcsben, jellemben, bizony sokszor kis „frankensteinek”. Úgyhogy futunk Istenhez, nagyobb, több kegyelemért, kimenekülni saját torz természetünkből. (Róm.7.) Az Apa-Isten pedig megadja ezt a kegyelmet a kis rémeknek, nekünk, mert meg tudja adni.
Adná Ő a tökéletesség héroszainak, a jellemszilárdság és szentség bajnokainak is, de nem tudják elfogadni ezek a testvérek, az öncsalás miatt, ami a képmutatásból ered. A képmutatás pedig a törvénykezésből származik.
Sokan félve-irigykedve néztünk régebben ezekre a „nagy kenetű és tökéletes” tesókra.
Úgy éreztük, ha ők a sziklaszirtek, mi akkor csak gödrök vagyunk a völgyben. Mégis eltalált a kegyelem evangéliuma gödör voltunk ellenére, talán inkább pont a miatt.

A képmutatás ugyanis azt leplezi el, milyen ordítóan nagy szükségünk van a kegyelemre, és amikor lehull a képmutatás álarca, akkor látjuk meg, hogy az egész vallásos képmutatásunk rafinált csel volt csak.
Célja pedig annyi, hogy elutasítjuk a kegyelem evangéliumát.
Máté 23-ban tovább azt is mondja Jézus, hogy a törvénykezés következményei a büszkeség és a versengés, mert a vallásos szigor, a szabályok, a képmutatás, a farizeusi szellem számára az előrejutás, a figyelemfelkeltés és az érvényesülés eszközei.

Mivel teljesen bűntelennek, tökéletes szentnek, senki nem merte állítani magát, még a képmutatók sem, ezért rangsorolták a farizeusok a bűnöket.
A gyűlölet, a pénzéhség, paráznaság, házasságtörés, vagy  válás ügyes magyarázattal, jogászi furfanggal elfogadhatóak voltak a farizeusi közösségben, a gyilkosság, a házasságtörés, a szombati szabályok megszegése viszont elfogadhatatlan bűnök voltak.
Ma is sok keresztény közösségben közmegegyezéses rangsor van a bűnök fajtái között. Ha nem is dogma és tanítás szintjén, de a gyakorlatban, a gondolkodásmódban, érték- és prioritás-rendben mindenképpen.
Kapzsiság, pénz-szeretet, hatalom-éhség, harag, gyűlölködés, falánkság, mohóság, pártoskodás, elitizmus, bibliai ok nélküli, keményszívűségből származó elhagyás-elválás megvetés, lenézés – ezek elfogadható, bocsánatos bűnök. Jézus azonban úgy vélekedett és azt tanította, hogy mindenki bűnös és minden embernek kegyelemre van szüksége.
Ésaiás prófétánál azt olvassuk, hogy ami igazságaink, amikre oly büszkék vagyunk, valójában olyanok, mint a havi tisztátalanság által beszennyezett rongydarabok. (Ésa.60. 45)
Az Isten igazságához, Jézusban elnyert megigazulásunkhoz képest.

Mindezekből világosan látszik, hogy a bűneiket elismerő bűnösök előnyt élveznek a kegyelem szempontjából, a szabályok rengetegében erőlködő és szükségszerűen képmutatásba csúszó emberhez képest.

 
Lukács 15.-ben olvassuk, hogy a tékozló fiúnak semmije nem maradt, így tudta, hogy kegyelemre,
(ki nem érdemelt jóindulatra, ajándékra, kedvezésre) van szüksége. Ezt a kegyelmet, jóindulatot megkapta volna az idősebb fiú is, de ő vak maradt valódi természetével kapcsolatban, mert úgy érezte, hogy van teljesítménye, megérdemeli, jár neki az ajándék, ami ebben az esetben inkább munkabér. Teljesítménye, szorgalma, igyekezete miatt fenn hordta az orrát, sőt neheztelni kezdett édesapjára és öccsére is.

A maga szemeiben szent és törvénykező ember elveszettsége mélyebb, mint a bűnökben élő, de ezzel tisztában levő bűnös emberé.
Távolabb van a kegyelemtől, mert Istenhez és a kegyelemhez nem a jó viselkedésen, nem az élet-szentségen keresztül vezet az út, hanem felismert bűnösségünkön, bűnbánaton és a kegyelem evangéliumának elfogadásán, a hiten-bizalmon keresztül.
Folyt. köv.