Úrvacsora 3

1 Kor. 11. 26. Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, (hirdetitek ki, jelenítitek meg) amíg eljövend.

27. Azért aki méltatlanul eszi e kenyeret, vagy issza az Úrnak poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen.

28. Próbálja meg azért az ember magát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból,

29. Mert aki méltatlanul eszik és iszik, ítéletet eszik és iszik magának, mivelhogy nem becsüli meg (nem különbözteti meg) az Úrnak testét.

30. Ezért van ti köztetek sok erőtlen és beteg, és alusznak sokan.

31. Mert ha mi ítélnők magunkat, nem ítéltetnénk el.

32. De mikor ítéltetünk, az Úrtól taníttatunk( Ő nevel, oktat, pedagógia) , hogy a világgal (kozmosz) együtt el ne kárhoztassunk.

Az Úr halálát, a Megváltást jeleníti meg, teszi jelenvalóvá az úrvacsora, a 27-es vers ezért arról beszél, hogy mivel ilyen hatalmas szellemi erő, hatalom beindítója és megjelenítője lehet az úrvacsora, ezért méltatlanul ne éljenek vele. A méltatlanul kifejezés a görögben is módhatározó, azaz nem a cselekvőre, hanem magára a cselekvésre, annak módjára vonatkozik. Az ószövetségi árnyék, a pászka (de a bűnökért bemutatott áldozatok esetében is) nem az embernek, hanem a báránynak kellett hibátlannak lennie. A szolgáló, a pap nem a bűnöst, hanem az áldozati állatot vizsgálta. Ha az állat ép volt, az áldozás pedig az előírt módon történt, a bűnös áldottan távozott. Az ő állapotával senki nem foglalkozott. Világos volt, hogy tökéletlen, szükségben lévő, bűnökkel küszködő ember, ő is tudta ezt magáról, hiszen ezért ment is a paphoz. A mi Bárányunk mindig hibátlan. Mi, hívők, a Földön soha nem vagyunk azok az életünket, beszédünket, a mindennapi gyakorlatot tekintve. Nem arról van szó, hogy az úrvacsorát vevő keresztény szellemi erkölcsi állapota méltatlan, hanem az úrvacsora vételének a körülményei, a vétel módja az. Zárójelben: elég merész gondolat azt hinni, hogy egy bűnvallással méltóvá válhatunk Jézus testével, vérével való közösségre, lévén hogy nem is tudunk minden bűnt megvallani: a tévedéseink bűneit, aztán azok a cselekedeteket, amelyeket nem hitből tettünk, vagy nem az Úr dicsőségére tettünk, amelyek az Írás alapján ugyan bűnök, ám gyakran nem is tudatosulnak bennünk. Csakúgy a mulasztásaink bűnei mellett is általában elmegyünk. Ámde pont azért van szükség égetően az úrvacsorai közösség megújítására, mivel a földi testünkben, a húsban (szarx) ott van még a bűn és vele a romlás, az erőtlenség, a betegség csírái! Kérdem, ha mi szellemi, erkölcsi vonatkozásban méltók lennénk az úrvacsora vételére, akkor mi szükségünk volna már rá? Pont azért van rá szükségünk, mert a testünk miatt bűnökkel, betegségekkel gyengeségekkel kell küzdenünk, amelyeket csak a kegyelem, különösen az úrvacsora által felszabaduló kegyelem tud eltávolítani, visszaszorítani. A 28-as versben azt mondja Pál, hogy vizsgálja, próbálja meg az ember önmagát, és ilyen módon vegyen úrvacsorát. Mi a vizsgálat tárgya? Mi az, ami rendben van, és mi az, ami nincs? A módra, személyes viszonyomra vonatkozik: hogyan gondolkodom az úrvacsoráról, mit látok az úrvacsorában? Csak egy közös, ünnepélyes étkezést, emlékvacsorát, netán az ítélet félelmetes lehetőségét, esetleg a testvéri szeretet megnyilvánulását, amikor megáldom a másikat, és mások engem, vagy korinthusi módon egy előételt, esetleg befejezését az öt-hat fogásos, bőséges lakomának? Ezek méltatlan dolgok, helytelen gondolkodás, amely kirabol az úrvacsora áldásából. Sokkal több ez ugyanis, mint egy nemes keresztény tradíció, sokkal több, mint étkezés, és sokkal több a szeretet, a testvéri szeretet megnyilvánulásánál. Nem is beszélve arról a torzulásról, amely brutális ítélet lehetséges okaként is láttatja a kegyelemnek ezt a forrását! („Eléldegélek -gondolhatja egy nehéz hátterű, küszködő hívő- bukdácsolva a gyüliben, de úrvacsorát nem veszek, mert akkor nekem annyi.”). Természetesen e gondolatok mögött ott az a feltételezés, hogy aki újjászületett, aki megismerte Isten kegyelmét az nem akar cinikusan és szándékosan bűnben élni. Aki ezt teszi az viszont még nem bárány hanem még a disznó vagy a kutya természetével rokon a természete azaz nem keresztény, ha jár is összejövetelekre, még nem született újjá.

2 Pét. 2. 22. De betelt rajtuk az igaz példabeszéd [szava]: Az eb visszatért a saját okádására, és a megmosódott disznó a sárnak fertőjébe.

A tény viszont az, hogy a bárányok is vétkeznek, és ez fájdalmat okoz nekik. számukra nem szabad, hogy fenyegető legyen az úrvacsora.

Konkrétan azt mondja Pál, hogy ez, az úrvacsora hiánya a korinthosziak között tapasztalható erőtlenségek, betegségek és korai elköltözések oka. Hogy amit pedig úrvacsorának gondolnak, de mégsem az, amiatt van, hogy nem becsülik az Úr testét. Károli „becsüli”-nek fordítja, ám valójában itt a „megkülönböztetni” szó szerepel (diakrínó). Nem különböztetik meg az Úrnak a testét. Egyrészt a közönséges ételtől, talán valami köret-fajtát láttak benne, kenyér volt a paprikás csirkéhez, ilyesmi, másrészt nem különböztetik meg a test és a vér funkcióját sem, hogy mit képviselnek. Az erőtlenség, a betegség, a korai halál nem Isten ítéleteként sújtott le rájuk, nem azért volt ez, mert bűnt elkövetve, abból meg nem térve, nem „életszentség” állapotában úrvacsoráztak, hanem mert egy lakoma részeként vették az úrvacsorát, rossz motívumból, hitetlenül. Nem is az Úr emiatti haragja sújtotta őket, hanem szimplán nem volt úrvacsora az, amit annak gondoltak Korinthoszban, azaz nem a halál Isten által rendelt egyik legfőbb ellenszerét vették be, hanem valami mást. Nem az úrvacsora okozta a bajt, hanem a hiánya. Ha viszont tisztázzuk magunkban az úrvacsorához való viszonyunkat, átgondoljuk, megértjük, gondolkodásmódunk megváltozik, akkor az úrvacsora óriási áldások forrásává fog válni.

A 32-es vers az Úr ítéletéről beszél, amely azonban a vers tanítása szerint nem pusztító, hanem tanító célzatú. A pedagógia szó szerepel itt. Az Úr ítélete nevelő, nem pedig pusztító jellegű, és mivel Isten Apa, érdemes elgondolkodni azon, milyen szülő az, aki eltöri a gyerek kezét-lábát, nem ad neki enni, hogy erőtlen legyen, vagy megöli – nevelő célzattal. Nem tételezhetünk fel ilyet a mi mennyei Atyánkról azért sem, mert ebben az igeszakaszban is világosan le van írva, hogy az Ő ítélete pedagógiai célú. Mit használ az gyereknevelés, amelytől a gyermek megnyomorodik, vagy meghal? A hívők betegsége, a korai halál, az erőtlenség, nem Isten ítéleteként voltak jelen Korintusban, hanem az úrvacsora hiánya miatt. Azon sem árt elgondolkodni, hogy a keresztények között az úrvacsorát övező gyakori félelem és rettegés vajon kinek az agyában fogant meg, kinek az érdekeit szolgálja?

Másik döbbenetes kijelentés 32. versben, hogy Isten a kozmosz, a világ kárhoztatása alól fel akar szabadítani az úrvacsora által. Mi a kozmosz kárhoztatása? Mi a világ kárhoztatása? A világ nem kerülhet a pokolba, a kozmosz nem fog a gyehennába bukni. A Károli-fordítás két újszövetségi kifejezést is „világ”-nak fordít: A „koszmosz” szót, amely a létező dolgok mostani rendje: az Isten által teremtett valóságok beágyazódva, fogságba vetve a bűn, halál következményeinek jelenlegi rendszerébe. A másik fogalom a „ktíszisz” amely a kozmoszon belül létező, Istentől származó dolgok, lények, létezők neve, Isten alkotásaié. Ez a „teremtett világ”.

A teremtett világ része a kozmosznak, de nem azonos azzal. A kozmosz az a rendszer, amelyben a bűn miatti romlás fogságban tarja a teremtett világot, gonoszságban veszteglésre kényszeríti és emiatt sóhajtozik a teremtés a földön. Nyög, sóhajt az életre és szabadságra teremtett jó világ, ennek részeként a mi testünk is.

Róm. 8. 19 Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.

20. Mert a teremtett világ hiábavalóság alá vettetett, nem önként, hanem azért, aki az alá vetette.

21. Azzal a reménységgel, hogy maga a teremtett világ is megszabadul a rothadandóság rabságától az Isten fiai dicsőségének szabadságára.

22. Mert tudjuk, hogy az egész teremtett világ egyetemben fohászkodik és nyög mind idáig.

23. Nemcsak (ez) pedig, hanem maguk a Lélek zsengéjének birtokosai, mi magunk is fohászkodunk magunkban, várván a fiúságot, a mi testünknek megváltását.

Maga a kozmosz sem egy gonosz valóság, hiszen Isten annyira és úgy szereti, hogy a Fiát adta érte. Első zsengeként mi, majd a testünk, majd az egész teremtett világ fel fog szabadulni a pusztulás igájából. Mert ez is el lett végezve a kereszten. Ezért a Szent Szellem sem erkölcsi skrupulusokkal, hanem mentő szeretettel néz a világra és a bűnös világi emberre. Mi se legyünk hát „Borsószem királykisasszonyok”, hanem mentsük az embereket. A kozmosz ítélete, a világ kárhoztatása az újszövetség alapján, az, hogy alá van vetve a romlás, a bomlás igájának és emiatt sóhajtozik és várja Isten fiainak a megjelenését. Az elmúlásnak, a szétesésnek, az entrópiának a bűn következményeinek a terhét hordozza. Elképesztő távlat belegondolni, hogy az úrvacsora alkalmazása, helyes gondolkodás helyes hit által felszabadulhatnak a hívő testének alkotóelemei, folyamatai ezen iga alól! A testünk a teremtett világ építőelemeiből áll, de benne van a kozmosz rendszerében, és az abban lévő romlás folyamatai hatnak rá. Isten az úrvacsora által ki akarja venni a testünket a romlás a pusztulás igája alól, ahogy megtette Ábrahámmal, megtette Sárával, az ősatyákkal, akik több száz éven át éltek, újra és újra megújulva testük állapotában. Hogy betelve az élettel, betegeskedés, kiszolgáltatottság nélkül, békességben, a rendelt idejükben tudjanak elköltözni Hozzá azok, akiket szeret és megváltott.

Jób 33. 24.
És [az Isten] könyörül rajta, és azt mondja: Szabadítsd meg őt, hogy ne szálljon a sírba; váltságdíjat találtam!

25. Akkor teste fiatal, erőtől duzzad, újra kezdi ifjúságának napjait.

Zsolt. 103. 5
Aki jóval tölti be a te ékességedet, [és] megújul a te ifjúságod, mint a sasé.

Az úrvacsoráról való helyes gondolkodás és helyes hit olyan eszközzé teheti Isten népe számára Jézus testével és vérével való közösséget, amely kordában tartja a halált a hívő családok életében. (Ez történt Egyiptomban is). Ezen túl is, ahogy szaporodik a hit általi gyógyulás, ahogy egyre nyilvánvalóbban jelenik meg a hívők életében a kereszt győzelme, úgy kap reménységet egyre jobban a teremtett világ is, hogy közeledik az ő szabadulása is.

A 33-34 vers pedig arra utal, hogy valamiféle olyan életvezetési rendszer, ritmus működhetett Korinthoszban, hogy feltehetően éhesen gyűltek össze a házi gyülekezetben, vagy nagyobb csoportban, és nem is várták meg egymást. Enni kezdtek uzsonnás zacskókat, kosarakat, boros amforákat elővéve, aztán ettek pászkát, ittak bort is, de csak úgy, az evés részeként, és erre mondták rá, „hogy na, akkor úrvacsoráztunk, és dicsőség az Úrnak!”. Ezt a gyakorlatot kritizálja Pál és mutatja meg az újszövetségi úrvacsora helyes értelmezésének és vételének a módját.

Az első egyházban nem volt agyonszabályozva az úrvacsora gyakorlata. Jeruzsálemben a hívők

Apcs. 2. 46. És minden nap egy akarattal kitartva a templomban, és megtörve házanként a kenyeret, részesednek vala eledelben örömmel és tiszta (egyszerű) szívvel.

Egy gyakorlat van leírva, nem szabály. Ők naponta vették, kis csoportokban vették, családonként, esetleg vendégekkel. Nem kellett tekintélyes vezető hozzá. Hit és egyszerű szív csak. Ha az úrvacsorát a fizikai-lelki gyógyulás forrásaként látjuk az ige alapján, világos, hogy ha betegség támadása alatt van egy család, egy hívő, vegyen úrvacsorát egyszerű, bizalommal teli szívvel, félelem nélkül, gyakrabban.