A becsvágy és a Böbike

(S. Bodor Siminek ajánlom)

Napok óta nem jól aludt. Lefekvés után be is vett egy altatót.
Jött is az öntudatlanság, bár csak felszínesen. Képek, történések, gondolatok gomolyogtak benne.

Bal oldalára fordult.
Igen! Úszónadrágja széléig kiemelkedik a vízből! Tíz méterre van az ellenfél kapujától! Lóbálni kezdi a labdát. Nem előre-hátra rángatja vállból, hanem lazán, könnyedén körkörös mozdulatokkal. Magát a vízből kitaposva marad majd egy percig. (Micsoda lábmunka! Micsoda lábmunka!)
Mikor kicsússzan a kezéből a labda, csak úgy csuklóból, (Micsoda csukló, emberek, micsoda csukló!) tovább folytatja, már üres kézzel a mozdulatsort. A kapusnak reagálni sincs ideje!
Mire észreveszi hogy megtörtént a kapura lövés a labda már bent is van a hálóban.
Jobb felső ficak, kétkapufás dugó! Magyarország világbajnok! Már szerényen úszik is vissza a maradék 5 másodpercre. Közben persze hallja, hogy a nevét skandálják.
Böbike a lelátón büszkén néz végig a csapatot kísérő barátnőkön:
“Igen, ez az én pasim!”

Jobb oldalára fordul.
A mérhetetlenül elegáns teremben mérhetetlenül elegáns hölgyek és urak sokasága.
Ünnepélyes csend terpeszkedik. Aztán ő beszélni kezd. Magyar, angol, és svéd nyelven olvas fel könyvéből, amellyel elnyerte az irodalmi Nobel-díjat. Az emberek összenéznek:
“Isten áldotta zseniális tehetség!” üzenik a tekintetükkel. Ő szerényen ül és olvas.
Böbike viszont büszkén ül az első sorban. Szerelmes szemekkel nézi az írót. Majd körbetekint. Szemében az üzenet:
“Ő az én vőlegényem:”

Hanyatt fordul. Ritmikusan horkolni kezd.
Megtelt a stadion. A labdarúgó pálya közepén emelvény.
Ő az emelvényen áll, meg rohangál, közben szenvedélyesen beszél, kiabál.
Jézust, az evangéliumot hirdeti. A lelátókon emberek ugrálnak fel tolószékeikből, dobják el mankóikat, orítoznak: “Meggyógyultam!”
Mások sírnak, térdre rogynak. Jézus nevével telik meg az atmoszféra.
Azután egész éjszaka imádkozik az emberekért.
Hajnalban kamionok szállítják el a feleslegessé vált hordágyakat, járókereteket, tolószékeket.
A tömeg nem akar oszlani. “Mekkora, gigantikus Isten embere!”- mondják egymásnak.
Ő szerényen, fáradtan ül a pódium hátsó részén.
Böbike is az imádkozás után kimerülten ül mellette. Tekintetében azonban büszke fény csillan:
“Az én férjem!”

Még egyet fordul és felébred. Világosodik.
Kómásan botorkál a fürdőszobába.
“Hiába! – gondol vissza álmaira – így húsz évesen az ember sokat fantáziál!”
A mosdónál vizet fröcsköl arcára. Belenéz a tükörbe.
Egy ősz hajú, hatvanas férfiarc tekint vissza.
Persze. Az egész csak álom volt. A sikerek, a fiatalság. Nem valóság. Nem kár érte.

Kilép a fürdőszoba ajtaján. Szép, telt, asszonyi karok ölelik át. Böbike hozzábújik:
“Jó reggelt, kedvesem!”
“Jó reggelt!” – válaszol és ő is átöleli feleségét.
“Így a legjobb! Nem cserélném semmire” – mondja ki.
“Tessék?” Mi a legjobb?” – érdeklődik Böbike.
“Á! Semmi, semmi… Csak jó, hogy vagy nekem!” – válaszol.
Aztán még szorosabban öleli Böbikét. Böbike hagyja. Így állnak még percekig.