A csodaszemüveg.

Mindig érzékenyebb volt másokra, mint általában az emberek. Szinte letapogatta az emberek belső rezdüléseit és a hozzá való viszonyát.
Ezért mielőtt szóban, tettben kifejezték volna, befolyásolni tudta ezt a viszonyt.
Egy érzékeny, komplex receptor-rendszer működött a lelkében, ami a többi ember lelkét detektálta hallgatta le. De ez most más.
Nem, nem volt pszichopata, nem haszonszerzésre, hanem csak az elutasítás, a fájdalom elkerülésére használta ezt a képességét. Így, aki közel került hozzá, az szerette, jó fejnek tartotta.
De ez a valami, ez teljesen más volt.

Egyedül élt. Felesége elvált tőle.
Amikor még együtt éltek az emeleti lakásban, egy napon erős szél fújt odakint.
Ő meg figyelmetlenül kitárta a nappali óriási ablakát. A lakáson átszáguldó huzat belekapott a pehelykönnyű, hófehér függönybe, letépte a csipeszekről és az hullámozva, mint valami mesebeli repülőszőnyeg, messze siklott a szél hátán, aztán tépetten fennakadt a szemközti park egyik akácán.
Akkor érezte: Üzenet volt ez számára.
Felesége fél évvel később, így, könnyedén, tisztán, fehéren röppent ki életéből és csak remélni tudta, hogy nem tépi meg az az ág, melyen majd fennakad.

De ez a valami más volt, egészen más.

Séta közben találta egy kis erdőben. Az ösvény szélén hevert. Úgy nézett ki, mint egy napszemüveg. Tucatárú. Filléres vacak.
Kíváncsiságból felvette az avar közül, – majd kidobja, – gondolta.
Aztán, csak úgy szórakozásból szeme elé emelte és a sötét műanyagon keresztül ránézett az előtte sétáló fiatal párra.
Megtorpant. Hiszen beléjük lát! Látta őket belül. A fiú és a lány gondolatait, érzéseit hangulatát, vágyait, akarásait.
Mint színek gomolyogtak egymásban az akarat, az érzés, a gondolatok.
Hol egyik, hol másik dominált, de nem keveredtek.
Látta hogy a fiú nagyon unja már ezt a sétát,
Látta hogy akarja a lányt, de semmi több. Tudta, hogy a bajnoki bronzért, valami közepes sikerért, bármikor odadobná a kapcsolatot.
Látta a szégyenlős vágyat a nőre, a félelmet a fiúban. Mattkék, barna, szürke színek kavargása volt.
A lányban kemény, narancssárga céltudatosságot látott: Ambíciói, karrierje a legfontosabb számára. A fiút nyugodt hátországnak szeretné megnyerni, szolgálatába állítani. Kacérkodik, és sokkal jobban akarja a másiknál, hogy a végre valami félreeső helyen összefeküdjenek.
Ez zöldes vörös színként jelent meg a szemüvegen át, összefolyt a narancssárgával és determinálta azt, aminek történnie kell.
Mindezeket ő látta, akiket nézett, azok nem. Ilyen világosan nem.
El tudta volna sorolni a szép, a semleges szavakat és a hazugságokat is, amit a séta kezdete óta egymásnak mondtak.

A sok információ néhány másodperc alatt tudatosult benne. Összecsukta a szemüveget, zsebre vágta. “Nagyon, nagyon bizarr ez az egész! Látó lettem?” – tépelődött.

Hazafelé, dugóban vesztegelve újra felvette. Átnézet a szomszédos sávban várakozó autóba. A vezető arcán ingerültség, alatta lilásfeketén kavargó brutális indulat.
Ha nem derül ki, hogy köze van hozzá, 5 perc nyereségért bárkinek az azonnali halálába beleegyezene. Bárkiébe a dugóban rekedtek közül. A tévé előtt akart lenni a meccs kezdésére. Megborzongott. A szemüveget az anyósülésre dobta.

Mi lehet ez a szerkezet? Nem csak szemüveg, az biztos. Miért hozzá került?

Azért elég gyakran használta. Látta az emberekben azt is, amit sem empátia, sem pszichológiai tudás, sem valós emberismeret nem ismerhetett fel.
Nem volt örömteli tudni ezeket.
De azt megnyugodva észlelte, hogy kivétel nélkül mindenki hordozott magában egy

tavaszi-ég-kéken vibráló vágyakozást is a jobbra, az egyszerűre, valami magától értetődő elfogadás után. Meg hogy adni is tudjon ilyet. Nagyon mélyen, sok kavargó szín alól villant ez fel általában. Az emberek nem is nagyon tudták, hogy van bennük ilyen rész, szín.
A gyerekekben viszont ez az ég-kék vágy fedett le minden egyebet.
A szemüveg mutatta meg. Nélküle ugyanúgy látta az embereket, ahogy régen.

Az egyik délután odament volt felesége munkahelyéhez, várakozott, majd szemüvegén át a kilépő nőre nézett. Az ég-kék árnyalat erősen tört át benne. Azt is látta, hogy egész életében az elvárásokhoz, tradíciókhoz, a többség által preferált értékekhez igazodott és igazodik. Minden egyéb őszinte színjáték volt. Csak fogadják őt el, csak felejen meg…!
Ennek a törekvésnek része volt csak kapcsolatuk, házasságuk. Próbálta férjét szeretni, de csak díszlet volt igazából az asszony játszmájában, harcában, hogy elégedettek legyenek vele, hogy a tulajdon lelke legyen elégedett önmagával. Persze most sem volt az.
Kicsit felháborodott, kicsit sajnálta is a nőt. De újra fájt neki az egész.

Leparkolt a lakásához közeli ligetnél, és a fák között hazaindult. A parkban sok ember volt. Kocogók, anyukák és családok gyerekekkel, padokon ücsörgő nyugdíjasok, sétálók.
“Hát lássuk!” – határozott, és felvette a csodaszemüveget.
Az emberekből rárepülő benyomások, érzések, akaratok, törekvések, gondolatok, a múltak, a sorsok, mint színes gigantikus őrvény ragadták meg lelkét.
Szédült, tántortgott, de nem vette le a szemüveget. Hazabotorkált.

A függőfolyosóról lépett be otthonába. A fogas alatt nagy-nagy tükör. Belenézett. Önmagát látta. Belülről. Elájult.
Szerencsére nem ütötte meg nagyon magát és hamar eszméletre tért. A csodaszemüveg az arcától pár centire, a parkettán feküdt. Felállt és rálépett. Aztán még háromszor.
A darabokat összeseperte és azonnal levitte a földszintre, az egyik kukába.